Aki ma újraolvassa az orosz külügyminisztérium által december 17-én közzétett, az Oroszországi Föderáció biztonsági garanciaigényeit felsoroló két dokumentumot, annak nem sok kétsége lehet afelől, hogy az orosz–ukrán háborúval Vlagyimir Putyin Ukrajna mellett a kétpólusú világrend utáni európai biztonsági architektúra normái és intézményei ellen is nyílt támadást indított.
Az 1945 óta kirobbant majd’ 300 nemzetközi háborúban nemcsak azt kellett elmondani, hogy erkölcsileg miért volt indokolt vagy szükséges a háborúindítás, hanem azt is, hogy mindez miért volt jogszerű.
Az írás előző, múlt heti számunkban megjelent része azt vizsgálta kimerítően, milyen strukturális, intézményi feltételek és körülmények vezettek a Fidesz kétharmados győzelméhez. A második, záró rész azt firtatja, milyen sürgős feladatok várnak a kormányra, és merre indulhat el az ellenzék – a szerk.
Az ukrajnai háború, a magyarországi választás és a franciaországi eredmény egy világszintű trend részei: a nacionalizmus, a nyers erő alkalmazása, az uralom szelleme tér vissza a világba, ami ellen újra és ugyanúgy föl kell lépni, mint korábban a 17. és a 18. században.
Az orosz–ukrán háború a poszthegemoniális nemzetközi hatalmi rend konfliktusai közé illeszkedik – az olyan, a fennálló hatalmi status quót megkérdőjelező konfliktusok sorába, mint a 2008. augusztusi grúz–orosz háború, Kínának a Dél-kínai-tengeren zajló mesterséges szigetépítési projektje és Tajvan körüli katonai aktivitása, a Krím félsziget 2014-es orosz annexiója és a kelet-ukrajnai szeparatizmus moszkvai támogatása, vagy Oroszország 2015-ös bekapcsolódása a szíriai polgárháborúba.
A futballpálya fölött héja lebeg. Minihelikopter, egyensúlyoz a szélben, remeg a szárnya, a feje robotszerűen forog, a talajt pásztázza. Mi szalad a műfűben? A kocsma előtt három tinédzser, a fiú a piros kabátos lánnyal csókolózik, a fekete kabátos lány zavartan bámulja a buszmegállót.
A hatalom szolgálatában végsőkig lealjasult kommunikátorok kimondják Orbán gondolatait a miniszterelnök helyett.
Kamasz lehettem már, mikor megtudtam, hogy a dédnagyanyám, ha bármit el akart titkolni a gyerekei és az unokái elől, még németül beszélt, és hogy a saját anyám gyerekkorában a német tolvajnyelv volt, a felnőttek furcsasága. Idegesítő és ismerősen is ismeretlen.
„Drágám, dönthetsz úgy, hogy szabad leszel”– ezzel a mondattal zárul Edith Eva Eger A döntés című könyve. A szerző túlélte a náci haláltábort, élete többször a fogva tartók pillanatnyi kedvén múlott. Amikor kiszabadult, nem hagyta nyugodni, hogy vajon miért pont ő élte túl. Arra jutott, hogy bár nem tudta megváltoztatni a körülményeket, a haláltáborban is dönthetett úgy, hogy szabad lesz. Eldönthetjük, hogyan élünk – ez a könyv fő tanulsága.
