„Mi lett volna, ha 1956 őszén egy honfitársunk, Kádár János nem árulja el Magyarországot? A válasz erre a kérdésre, és talán ez ma mindenki számára világos és egyértelmű, egy ország neve: Ausztria. Hiszen 1955-ben Ausztriából kivonultak az oroszok, és lehetővé tették, hogy Ausztria és az osztrákok szabadon fejlődhessenek” – mondta október 23-ai beszédében Lázár János Makón.
Mindig erős fenntartással kell kezelni, ha egy politikus történészként kezd el viselkedni, mert a múlt eseményeinek megítéléséhez alapvetően szükséges pártatlansággal és elfogulatlansággal éppen helyzetéből következően nem rendelkezik. A politikus – ne kerteljünk, ez a dolga – mindig akar valamit, mindig célja van. A történelmet is használni akarja, többnyire a maga céljaira, és ezzel rendkívül messze kerül attól az elvárható objektivitástól, ami a múlt megértéséhez elengedhetetlen.
Nagyon távol áll tőlem a cinizmus, de nem tudok másként fogalmazni:
ha nem Kádár János árulja el Magyarországot 1956 őszén, akkor elárulta volna más.
Kádár árulása vagy annak elmaradása semmit nem változtatott volna a történelem menetén. Ezzel sem menteni, sem viszonylagossá nem akarom tenni cselekedetét. Ezt csak azért rögzítsük, hogy világos legyen: Lázár kiinduló tétele teljességgel hibás. Az orosz újra megszállás megtörtént volna, legfeljebb Münnich Ferencnek vagy másként hívták volna annak a bábkormánynak a fejét, amelyet végül Kádár János vezetett.
Ráadásul még az is erős pontosításra szorul, hogy 1956 novemberében újra megszállták-e a szovjet csapatok az országot. Valójában el sem mentek, noha erre ígéretet tettek. Az akkori budapesti szovjet nagykövet, Andropov ködös és megfoghatatlan válaszokat küldött a csapatkivonások részleteire rákérdező Nagy Imre hivatalban lévő miniszterelnöknek.
De Lázár beszéde más vonatkozásban is valótlanságra épül.
Az 1955-ös ausztriai szovjet csapatkivonást nem lehet összehasonlítani a magyarországi helyzettel.
A szomszédos országot a világháború végén együtt foglalta el a szovjet, az amerikai, a brit és a francia hadsereg. Egyenes következménye volt ennek, hogy négy megszállási övezet alakult ki Ausztriában 1945-től, és ezek közül csak az egyik volt a szovjet. Ez igen jelentős különbség ahhoz mérten, hogy Magyarországot egyedül a szovjet csapatok foglalták el és tartották megszállás alatt. A Nyugat, a szövetségek kezében nem volt politikai kártya, amit egy katonai és diplomáciai játszma során lehívhatott volna a magyar érdekek védelmében. Ellentétben Ausztriával. (A szovjet csapatok Ausztriából kivonulását idén Orbán Viktor is megemlítette beszédében, mondván ezzel minden feltétel megvolt az erőszakmentes átmenethez – a szerk.)
„Mi lett volna 1956 őszén, ha az amerikaiak nem árulják el Európát ismét, és mondjuk Budapestet választják Szuez helyett?” – tette fel a kérdést Lázár. Történészek sora írta le miért képtelenség a kérdésben foglalt állítás, közülük hadd idézzem Charles Gati 2006-ban megjelent Vesztett illúziók című könyvének megállapításait. Ezek szerint a forradalmi események olyan gyorsan történtek, hogy arra, ha akart volna, akkor sem tudott volna választ adni az Egyesült Államok és annak hadserege, amelynek semmilyen stratégiai és politikai érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a számára nem különösebben nagy jelentőséggel bíró Magyarország miatt kockáztassa az atomháború kirobbanását. A jaltai megállapodás érvényben volt. A hidegháború az ott rögzített befolyási zónák kölcsönös elfogadásáról szólt. Ha Amerika ezt felrúgja, kitörhetett volna a világháború. Ennyit a Budapest–Szuez összefüggésről, pontosabban két történelmi esemény megjelenítette földrajzi fogalmak összemosásáról.
A Lázár-féle történelmi eszmefuttatás minden elemében tarthatatlan állításokra épül. Ehhez hasonlóan semmivel sem alátámasztható az a nemrégiben tett kijelentése, amely szerint Magyarország fejlettségben 2030-ra beéri Ausztriát. A „mi történt és mi történhetett volna?” játékában pedig maradjunk a közelmúltnál, amelynek alakításában komoly szerepet játszott maga Lázár János. A közelmúlt ráadásul néhány, a téma szempontjából érvényes megállapításra adhat lehetőséget.
Lássuk akkor a mögöttünk hagyott bő egy évtizedet! Lázár 2010-tól a Fidesz parlamenti frakcióvezetője volt, 2012-től a Miniszterelnökséget vezető államtitkár, majd 2014-től már miniszterként tette ugyanezt. Nyolc éven át ő volt Magyarország második embere. Mindezt csak azért igyekszem hangsúlyozni, mert az ország történetében volt egy gazdaságilag és politikailag páratlanul kedvező évtized, 2010 és 2020 között, amikor eddig nem látott nagyságrendben használhatta fel Magyarország a beérkező uniós fejlesztési pénzeket. A gazdaság növekedését nagyban elősegítette, hogy pénz- és hitelbőség jellemezte a világgazdaságot. A rendkívül alacsony kamatok következtében a beruházások ritkán látható magas szintre emelkedtek.
Ilyen adottság és körülmények mellett Magyarország az exszocialista országok versenyében éllovasból sereghajtó lett.
Legyen szó GDP-növekedésről, minimál- és átlagbérről, tőkevonzó képességről, a beruházások nagyágrendjéről.
Egy országot közel sem csak a gazdasága és annak mutatói jelenítenek meg, az országmérleg azonban itt sem hízelgő Magyarországra nézve. Ebben a tíz évben romlott a közoktatás és a felsőoktatás színvonala, jelentős mértékben visszaesett az egyetemre jelentkezők és az oda felvettek száma. Az egészségügy agóniája megállíthatatlanul folytatódott, a szociális ellátás színvonala nem javult, a munkanélküli járadék folyósításának idejét lecsökkentették és meghagyták három hónapra, a pedagógusbérek uniós összehasonlításban a legalacsonyabbak között találhatóak.
Ezt a teljesítmény akkor mutatta fel a Fidesz vezette kormány, amikor gazdasági, pénzügyi és politikai szempontból minden adott volt a gyors, és gyorsított növekedéshez. Magyarország ebben az évtizedben valójában rosszul teljesített, ellentétben a Fidesz szlogenjének állításával. Lemaradt. Szinte mindenkitől. Lengyelektől, szlovákoktól, románoktól, horvátoktól, észtektől és litvánoktól.
Nem utolsósorban Ausztriától. A gazdasági mutatók szinte mindegyike arról tanúskodik, hogy az osztrákok ebben az aranynak nevezhető évtizedben is távolodtak fejlettségben a magyaroktól. Ennyit az utolérésről, ennyit 1955-ról, ennyit Kádárról, ennyit a szovjet csapatok kivonásáról és helyben maradásáról.
Magyarország akkor is lemaradt Ausztriától, amikor Lázár a Fidesz második embere volt, aki 2010 és 2018 között alapvetően határozta meg a magyar politikát. Ugyanebben az időszakban a gazdasági növekedést segítő tényezők olyan szerencsés csillagzat alatt álltak, hogy a következő hasonlóra évtizedeket várhatunk.
A gazdasági felzárkózás elmaradásának oka az Orbán-kormányok gazdaságpolitikája volt és marad.
Persze Makó október 23-ai szónoka erről nem beszélhetett. Feltéve, ha tisztában van azzal, hogy a 2010 és 2020 közötti időszak úgy fog bevonulni a magyar gazdaságtörténetbe, mint az elvesztegetett évtizedé. Márpedig így fog.
