Kalifornia árnyoldala: soha nem látott lakhatási válság, elképesztő egyenlőtlenségek

Berkeley, e kaliforniai egyetemi város parkjait, fasorokkal szegélyezett utcáit sátortáborok lepik el. Amerika, és az országon belül elsősorban Kalifornia soha nem látott lakhatási válsággal néz szembe – szinte megoldhatatlannak látszik a hajléktalanok helyzete.

Kalifornia liberális állam, a közszolgák igyekeznek valóban a közt szolgálni, és sok a rászorultakat támogató civil szervezet. De leginkább a kellemes időjárás vonzza ide az embe­reket szerte Amerikából: a tél nem túl hideg, a nyár ugyan meleg, de Észak-Kaliforniában ez is elviselhető. Az ország kevésbé barátságos tájairól ezért sokan vándorolnak ide.

Kalifornia a világ ötödik legerősebb gazdasága, de egyike azoknak az amerikai államoknak, ahol a legmagasabb a jövedelmi egyenlőtlenség. A szupergazdagok jelentős része itt él, a megélhetési költségek kiugróan magasak, és itt emelkednek a legnagyobb mértékben az ingatlanárak is az Egyesült Államokban. A San Franciscó-i tűzoltók, rendőrök, tanárok, kórházi ápolók, de a város hivatalnokainak többsége sem engedheti meg magának, hogy a városban éljen. A bérlakások is megfizethetetlenek azok számára, akik most költöznének oda, és nem a Szilícium-völgy valamelyik menő cégénél dolgoznak.

Az amerikai hajléktalanok több mint negyede Kaliforniában él, becslések szerint körülbelül 170 ezer ember.

Ez korábban is így volt – mindig többen éltek itt fedél nélkül, mint az északi hideg városokban, s korábban is voltak sátortáborok a San Franciscó-i öböl legtöbb városában. Ám ezek a nagy táborok immár a városközpontokban, a forgalmas autópálya-kereszteződésekben és az utak mentén jelentek meg. Az utcán élő emberek tömege drámai látványt nyújt.

Gavin Newsom, az állam demokrata párti kormányzója a járvány alatt gyorsan és radikálisan cselekedett: 48 ezer hajléktalan embert, elsősorban időseket és betegeket szállodákban és motelekben helyeztek el. A kormányzó tervei szerint 2021 és 2023 között 12 milliárd dollárt költenének a hajléktalanok lakhatási problémájának enyhítésére: kis méretű házakat és ideiglenes lakásokat terveznek építeni, olcsó, fenntartható, állandó megoldásokat keresnek, és igyekeznek megoldani a hajléktalanok egészségügyi gondozását is.

A kormányzót sokan bírálják, a próbálkozásait csak látszatmegoldásokat adó szociális színháznak csúfolják. A 42 éves, sátorban élő William Brown a CalMatters című lapnak elmondta: az állam sok pénzt költ arra, hogy a szavazók ne lássák őket, mert kellemetlen látványt nyújtanak. De akadnak optimisták is, mint például a kaliforniai városok ligájának vezetője, Carolyn Coleman, akik bíznak a hosszú távú szociális szolgáltatások és a fenntartható lakásépítés eredményességében.

 

Hotel California

Fotó: Getty Images

A lakóközösségek véleménye ma már nem a hagyományos republikánus-demokrata, konzervatív-liberális ellentétek mentén oszlik meg. Ronald Reagan rögtön a megválasztása után visszavonta a mentális betegek ellátásáról szóló törvényt, amelyet még elődje, Jimmy Carter írt alá, és kivette a szövetségi állam felelőssége alól ezt a feladatot. A nagy állami intézmények száma drámaian lecsökkent. Reagan igyekezete szerencsétlen módon találkozott a liberálisok emberi jogi céljaival, akik a barátságos, kisebb, a betegek jogait tiszteletben tartó el­látásért küzdöttek. És bár számos nagy, zárt „otthont” felszámoltak, ahol az ellátottak akár évtizedekig embertelen körülmények között éltek, nem jött létre új, modern, helyben szerveződő intézményhálózat a róluk való gondoskodásra.

Ezek az emberek tömegesen kerültek az utcára és maradtak orvosi segítség nélkül.

Sok közöttük a veterán; különösen méltánytalan, hogy a háborúkban sérült volt katonák elhelyezése és ellátása is csak részben megoldott.

Az utca lakói

A tömeges hajléktalanság okainak sorolásakor sokat emlegetik a legendás kaliforniai kormányzót, Jerry Brownt is. A demokrata politikus 1975 és 1983, majd 2011 és 2019 között állt az állam élén. Egyik nagy célja a fogva tartottak számának csökkentése volt; kormányzóságának vége felé a börtönben lévők száma közel a harmadával csökkent. Ám azok a szabadulók, akiket nem fogadott vissza a családjuk, az utcán rekedtek.

Az éghajlatváltozás miatt egyre gyakoribb tüzek szintén sokakat tesznek hajléktalanná. Sokszor a legszegényebbek hajlékait éri el leghamarabb a tűz, mert ők laknak településszéli, olcsóbb telkeken épült házakban. Itt rosszabbak az utak, és a tűzoltók is lassabban érnek ki. A 2008 előtt nyakló nélkül osztogatott, alacsony kamatozású hitelek is sokakat bátorítottak ingatlanvásárlásra – a pénzügyi válság következtében legalább 10 millió amerikai veszítette el az otthonát.

A lakhatás kérdése azonban nem csak a hajléktalanokat érinti. Százötven évvel az aranyláz után

a San Franciscó-i öböl és a Szilícium-völgy gazdagjai egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek.

A szakadék nő, és nincs sok remény megállítani ezt a folyamatot. Az ingatlanok értéke szédítő tempóban emelkedik, akinek van tőkéje, akár egy-két év alatt is több százezer dolláros haszonnal adja tovább, amit vásárolt. A bérelt lakások és szobák ára is az egekben van, átlagos keresetű emberek csak rossz minőségű vagy a munkahelyüktől távoli otthont tudnak megfizetni. Nehéz elképzelni, hogy ezt a tendenciát meg lehet állítani.

Pedig nyilvánvaló, hogy új megoldásokat kell keresni. Gavin Newsom kormányzó abban a jogszabályban reménykedik, amely épp a hagyományos amerikai álom egyik pillérét, az „egy telek, egy családi ház” tradícióját kezdené ki, s amely szerint négy kisebb épület is épülhetne egy telekre. Az ellenzők azonnal megmozdultak, Kaliforniaiak a közösségi tervezésért néven civil szervezetet alapítottak; s hogy a többség mit gondol minderről, az a novemberben esedékes kongresszusi választás idejére tervezett népszavazáson dől majd el.

De több más, a lakáshiány megoldását célzó népszavazási kezdeményezés is indult. San Francisco egyik városi képviselője az üresen álló ingatlanok tulajdonosait adóztatná meg, s a bevételt alacsony bérű lakások építésére használná. A Moms 4 Housing hajléktalan anyák civil csoportja megelégelte, hogy több ezer ház áll üresen a Berkeley-vel szomszédos Oaklandben. Gyermekeikkel beköltöztek egy több éve lakatlan épületbe, kitakarították és feldíszítették karácsonyra. A lakosság szimpátiája ellenére rohamfelszerelésbe bújtatott rendőrök lakoltatták ki őket. Az ügy nagy port kavart, a környék lakóiban pedig egyre gyűlt a felháborodás a tulajdonos ellen; az illető 120 másik ingatlanjának többsége üresen várta az áremelkedést és a vevőket. Az oaklandi polgármester és Newsom kormányzó sikeresen tárgyalt a befektetővel, és elérték, hogy az épület a város tulajdonába kerüljön, ahol az egykori hajléktalanok ma mint bérlők élhetnek tovább.

A civilek szerint az elővásárlási jog megszerzése tűnik az egyik lehetséges megoldásnak az ingatlanspekulánsokkal szemben. Idén januártól hatályos az a törvény is, amely három kaliforniai nagyvárosban kísérleti programokat tesz lehetővé mentális betegek és szerhasználók számára.

A hajléktalanok látványa valóban sok embert zavar – de amiatt is sokan háborognak, hogy adófizetői pénzt költsenek a lakhatásukra, s akár előzetes feltételek teljesítése nélkül is fedélhez juttassanak hontalanokat. A hajléktalanokat lakáshoz segítő szervezet vezetője e bírálatokra azt válaszolta:

nem sok értelme van a folyóban fuldoklónak azt tanácsolni, tanuljon meg úszni, és utána majd kimentjük a vízből.

Az átjárás joga

A „közösségi”, azaz közösen használt, senki által ki nem sajátítható természeti környezetet védő jog a római jogra visszanyúló európai örökség. A res communis olyan dolgokra terjedt ki, mint a víz, a levegő, a tenger vagy a tengerpart. Az Antarktisz vagy a világűr használatát ma is az erre az örökségre visszavezethető jog szabályozza.

Ami a rómaiaknak a tenger és a kaliforniaiaknak az óceán, az a magyaroknak a Balaton. Van-e joga minden magyarnak élvezni a Balaton-partot, elérhető közelségben lévő ingyenes strandon fürdeni, és a víz partjáról nézni a naplementét? Közös tulajdonunk-e a vízpart, vagy elrekkentheti-e bármely szakaszát – Rákosi és Kádár példáját követve – valamelyik Orbánhoz közeli oligarcha?

A közös földek kisajátításának eszköze Angliában a bekerítés, az enclosure volt – a 16–18. században az addig közös használatban álló területekből kevesek magántulajdona lett. Ez a tőkés felhalmozás korai korszaka, de a bekerítések elleni megmozdulások, felkelések drámai és véres története is. Rákosi Mátyás és Kádár János elkeríttették a balatonvilágosi, aligai, őszödi partszakaszokat, kitelepítették és kitiltották onnét a lakosokat – ám bukásuk után gyerekeik legalább nem örökölték az ebül szerzett Balatont. Orbán oligarcháinak gyerekei, leszármazottjai azonban felmenőik bukása után is a sajátjuknak tudhatják majd az egy évtizede még minden magyar tulajdonában álló partszakaszokat. A jelenlegi törvények szerint még örökösödési adót sem kell majd fizetniük. A balatoni szabadstrandok száma pedig évről évre csökken, ma már negyven településből a felének nincs ilyenje – a szegényebb családok egyre messzebb találnak egyre keskenyebb és egyre rövidebb, ingyenesen használható partszakaszokat. Az önkormányzatok költségvetése csökken, így sok helyen nem bánják, ha nem kell erre költeniük.

A kaliforniai törvények tiszteletben tartják a magántulajdont, magánterületre belépni csak engedéllyel szabad. A tulajdonos a kedvező ítélet reményében indíthat pert, ha rajtakapja a betolakodót. Ám a szokásjogon alapuló angolszász hagyományt ápoló kaliforniaiak odafigyelnek az átjárási jogra és a közös tulajdonú területek védelmére is.

A San Franciscó-i öböl partján fekvő Richmondban például a tengerpartra különleges szabályok érvényesek. Hiába állnak az öböl partján nagy értékű házak, az apály idején bárki háborítatlanul sétálhat előttük. A víz nyomot hagy a homokban és a sziklákon – s a szabad séták határát a dagály vonala szabja meg. A szokásjog szerint ugyanis addig bárkinek szabad elmennie – annál jobban nem közelítheti meg a part menti házakat, amelyeket viszont nem szabad úgy elkeríteni, hogy az átjárás apály idején lehetetlenné váljon.

Nagy port vert fel a közelmúltban a közeli Martin’s Beach-i eset. A Sun Microsystems egyik alapítója, a befektető milliárdos Vinod Khosla hatalmas földterületet vásárolt meg, amibe beletartozott az óceánhoz vezető kijárat is. A környékbeliek generációk óta jártak fürdeni, horgászni és szörfözni erre a partszakaszra, amelynek egy különleges, cápafog formájú szikla a nevezetessége. A milliárdos viszont úgy képzelte, hogy nem osztozik másokkal: kaput szereltetett a strandra, és eltüntette a nyilvános partszakaszt jelölő táblákat. A civilek ezt nem hagyták annyiban, s hosszú küzdelem indult a strandért. Ennek egyik momentuma az volt, hogy letartóztattak öt fiatal szörföst (Martins 5 néven váltak ismertté). Tavaly Kalifornia állam is beszállt a háborúskodásba – a szörfösök oldalán. Eleni Kounalakis, Kalifornia állam demokrata párti alkormányzója – 2010 és 2013 között az Egyesült Államok magyarországi nagykövete – precedenst akart teremteni. A kaliforniai alkotmány szerint a nyilvános partszakaszokat nem lehet elvenni a közösségtől, s emellett létezik egyfajta, a tradícióban gyökerező közmeg­egyezés is arról, hogy ha évtizedeken keresztül nyilvános volt valamely terület, akkor azt nem lehet csak úgy magánosítani és lezárni. Kounalakis pedig fontosnak tartotta, hogy a hagyomány és a törvények érvényesítésével megőrizzék a közösség hozzáférését az óceánhoz, és ezt a törekvést a legfelsőbb bíróság támogatta.

A szörfösök mellett a közösségi hozzáférés bajnoka a richmondi Don Lewis is. Ő a helyi önkéntes tűzoltók vezetője – ez Kaliforniában a földrengések és az egyre gyakoribb erdőtüzek okán fontos pozíció –, s kelta kori közös földhasználatra meg az angolszász hagyományokra hivatkozik, amikor évente kirándulást szervez egy közeli nagybirtokra. Ha 365 napig senki nem menne át ezen a hegyen – állítja Lewis –, úgy elveszne a közösség átjárási joga, és a tulajdonosnak nem kellene többé beengednie senkit. És bár létezik egy, az 1930-as években fúrt alagút is a hegy alatt, amely rövidebb és kényelmesebb átjárást enged, helyiek egy csoportja továbbra is minden évben egyszer átvág a birtokon. A céljuk az, hogy életben tartsák a közösség átjárási jogát, s ezzel az elveket és a hagyományt őrizzék – és hogy emlékezzenek az egykor ott élő Ohlone indiánokra, akik valamikor régen kitaposták ezeket az ösvényeket.