A magyar eset nem a klasszikus oligarchikus (ilyen volt a jelcini Oroszország vagy Babiš Csehországa), és nem is a pártalapú foglyul ejtésre példa (utóbbihoz hasonlít a lengyel eset), sokkal inkább a politikainak is nevezett közhatalmi zsákmányszerzésre. Azaz arra, amikor egy dinamikusan változó, informális csoport – amely politikusokból, továbbá oligarchákból, üzletemberekből és strómanokból áll, és jobbára a kormányfőé a végső szó – ejti foglyul az államhatalmat. Némileg pontosítva Tóth István Jánosnak a múlt heti Narancsban megfogalmazott állításait: ez a közhatalmi struktúra ágyaz meg a gazdaságban a haveri államkapitalizmusnak (erről szintén majd’ egy évtizede beszélünk) – így a két jelenség egymást erősíti. (Az említett interjút lásd: „Leállni nem lehet”, Magyar Narancs, 2022. október 6.)
A foglyul ejtett állam
Mit jelent ez a fogalom? Magyarországon az intézmények többségének a vezetését az elmúlt évtizedben megszállták a kétharmados hatalom lojális szereplői, a többit megszüntették vagy kiüresítették. Az állam foglyul ejtése nagyjából az évtized közepére befejeződött, s ez alól éveken keresztül egyetlen, igaz, jelentős kivétel volt: a bírósági rendszer. A bíróságok hosszú éveken keresztül őrizték autonómiájukat; mára azonban egyre nagyobb nyomás nehezedik rájuk, és nagy kérdés, hogy meddig képesek ellenállni. Mivel a bíróságok alapvetően decentralizáltan működnek – szemben például a rendkívül központosított ügyészséggel –, itt valamivel nehezebb a hatalom dolga, ha befolyásolni akarja a döntéseket. De az állami hatalomtechnikusok ezt is megoldják: az ügyelosztás rendjén és az előléptetési-jutalmazási rendszeren keresztül olyan helyzetet teremtenek, ami mára súlyos kétségeket ébreszt azzal kapcsolatban, hogy a bíróságok meddig tudják fenntartani – az államhatalom berkein belül működő szervek közül utolsó bástyaként – az ellensúlyszerepüket az autokratikus Orbán-rendszerrel szemben. A Kúria bevétele fenyeget a legnagyobb veszéllyel, hiszen az ország első számú ítélkező fórumának a döntései alapvető befolyással bírnak az ítélkezésre. (Az eddigi függetlenséget jelzi, hogy a TI Magyarország a közérdekű adatok megismerése érdekében indított többtucatnyi pere túlnyomó többségét megnyerte az elmúlt nyolc évben. Az már más lapra tartozik, hogy ezek az ítéletek többnyire következmények nélkül maradtak.)
A state capture jelenségéből az következhet, hogy bármilyen új intézményt hoz létre a kormány, az szükségképpen része lesz a NER hatalmi gépezetének. Valóban nehéz elképzelni, hogy tizenkét év után bármi megváltozhat. Ha pusztán a fentiekből indulunk ki, akkor a kormány elmúlt hetekben beterjesztett és elfogadott, korrupció elleni csomagjára kapásból rá lehet sütni, hogy az nem más, mint szemfényvesztés. Ennek lehetne minősíteni az új, Integritás Hatóság néven létrejövő szervezetet is, amely elsődlegesen az uniós pénzek szabályszerű felhasználásáért lesz felelős. Kétségtelen: Magyarországon jelenleg Patyomkin-demokrácia van. A kellékek a helyükön vannak, de a díszletek mögött – miként sok évvel a Freedom House, a TI és számos tudományos elemzés után az Európai Parlament is határozatba foglalta – a demokrácia és a diktatúra közötti átmeneti rendszer, azaz „hibrid választási autokrácia” ül tort.
Itt véget is érhetne ez a cikk, mondván, semmi nem fog változni, sőt nem is változhat meg semmi. A kormány által az Európai Bizottságnak ajánlott, 17 intézkedésből álló, korrupció elleni csomag, és az annak részét képező két, már elfogadott törvény, valamint a parlament előtt lévő öt további törvényjavaslat értékelését ezzel rövidre is lehetne zárni. Gondolkodni vagy mérlegelni nem is kellene, csak magabiztosan kijelenteni: a kormány ezután is megvezeti majd nemcsak a hazai közvéleményt, hanem az EU-t is. Mindez jól beleillene a magyar közéletet jellemző bináris, leegyszerűsítő, nemegyszer szemellenzős gondolkodásba is.
Persze lehet, hogy pár hónap múlva tényleg kiderül, hogy parasztvakítás az egész, és Orbán Viktor olyan „zseniális”, hogy ördögi módon megvezeti az egy évtized után most éppen tettre kész Európai Bizottságot, annak tisztségviselőit és a politikus biztosokat, a tagállamokat, nem beszélve az Európai Parlamentről. Mégis azt állítom, hogy az „egész csak ócska szemfényvesztés” következtetése ebben a pillanatban egyrészt nem a valóság reális értékeléséből indul ki, másrészt árt a demokrácia és a jogállam ügyének.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
