A Fidesz csinált bombát Magyarországból

Publicisztika

A nemzeti konzultáció hirdetésén látható szárnyas jószágot jelképnek szánták, az is.

A legújabb kormányplakát központi grafikai eleme nyilván nem a miniszterelnök bomba ötlete volt. Ez egy termék.

A Nemzeti Kommunikációs Hivatal által kötött szerződés alapján, jó pénzért készíthette el határidőre a megbízott médiaügynökség kreatív írója és grafikusa. Vegyünk egy bombát, mondták, és úgy gondoltak rá, mint Steinmann, a jó tanuló a csonka gúlára. Ára az „Európa jövőjét érintő nemzetközi és hazai színtéren történő kormányzati kommunikációval kapcsolatos feladatok ellátása”, vagy valami hasonló jogcímen lett leperkálva, és úgy kellett, mint egy falat kenyér. Tényleg kielégít bizonyos fogyasztói igényeket, bír fizikai, esztétikai és szimbolikus tulajdonságokkal, és ami az utóbbi szempontot illeti: beleillik a kormányfő hadtörténeti fogalmakkal és metaforákkal operáló beszédeinek szimbólumvilágába.

Mintha ezt is a száján köpte volna ki.

Az már nem a kreatív író, sem a grafikus gondja, hogy a szomszédban repülő rakéták, kamikaze drónok robbanásainak fényében ez a grafika ízléstelen

Ahhoz képest meg, hogy az ukrajnai háborúban kettős, tehát magyar állampolgárok is halnak meg nap mint nap, a mieink, olyan, mint akasztott ember házában kötelet emlegetni. De erről sem tehet a médiaügynökség. A kormánynak sincs ezzel baja, átvette a terméket és használja. Az, hogy én mit gondolok, nyilván nem számít, csak fizettem érte.

Békeidőben sem olyan vicces, hogy egy meleg zsidó amerikai médiatudós és üzletember találmánya segít a hatalomban maradni egy homofób és idegengyűlölő európai pártnak. Finkelstein sosem ott élt, ahol tanácsot adott, csak odarepült, körülnézett, dolgozott és hazament. Egy prágai előadásán arról beszélt, hogy azért választotta ezt a szakmát, mert meg akarta változtatni a világot, de sajnos rosszabbá tette, ami etikai probléma. Amerikából nézve lehet, valóban csak annak látszik. Ez az ő találmánya: meggyőzni nehéz az embereket, arról különösen nehéz, hogy tájékozódniuk kell; veszélytelenül lehet nekik idézni a Bibliát vagy a történelmet, úgysem tanulnak belőle; könnyebb rájuk ellenségképekkel hatni; könnyebb megosztani őket, demotiválni, mint motiválni, tehát így kell viszonyulni hozzájuk. Ez a viszonyulás tényleg hat a személyiségre. Kiöli belőle a szolidaritást, gyanakvóvá teszi, olyanná, aki nem csak akkor kemény, ha bajba kerül és meg kell védenie magát, hanem rendőrt hív a csongrádi fodrásztól a fején kendőben kilépő asszonyra, vagy a töltésoldalban négykézláb szemetet szedő emberre, mert migránsnak nézi. Ez a marketing természetesen ellentmond a polgári ízlésnek, mindannak a jónak, amit a kereszténység tanít. Csak a cél szentesíti. Gond nélkül működik, amíg nincs nagyobb baj.

Most van. Egy ilyen plakátbombáról öt évvel ezelőtt még senkinek sem jutott volna eszébe az igazi robbanótest, vagy egy picit tovább nézegetve, hogy valóban,

mi most egy európai háború közepette azt az Európai Uniót áztatjuk, amelytől pénzt várunk, amelyre számítunk;

hogy lassan egyre nagyobb a baj, de mintha egyáltalán nem tudnánk, hogy ki a szövetségesünk, kire számíthatunk. A világ nagyon nagyot változott ahhoz képest, amikor még tényleg lehetett abban bízni, hogy „majd a Roszatom megveszi nekem az RTL Klubot”.  

Ennek a békebeli háborús marketingnek sok minden a számlájára írható. Most látszik, a legnagyobb bűne tényleg ez, hogy folyton egymásnak ugrasztotta az embereket. Ez a rendszer úgy működik, hogy akit sérelem ér, annak tüntetnie kell, hogy egyáltalán méltóztasson odafigyelni rá a kormány. Ha már baloldalinak nevezi, mint a tanárokat, az félsiker, mert tart tőlük. Akkor látszik, mennyire abszurd ez az ügymenet, amikor épp Gyurcsány Ferenc felesége szólítja fel az embereket arra, hogy október 23-án menjenek tüntetni. „Oda kellene már csapni!” „Még ez sem volt elég?” – olvasható a közösségi oldalon olyan emberektől, akiknek elvileg nem kell magyarázni, mivel jár egy forradalom. Azzal, amivel egy háború: családok mennek tönkre, emberek tömegét éri trauma, amelyet a gyerekeik, unokáig is megszenvednek. Százezrek várják a revansot, az új rendszerváltást, reménykedve abban a nagyszerű ideában, hogy akkor majd mindent a nulláról lehet kezdeni.   

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.