Orbán Viktor idei október 23-i beszédében megint egy új verzióval állt elő a forradalom értelmezéséről. A dolog nem most kezdődött, Orbán és a Fidesz a kilencvenes évek közepén szállt be aktívan 1956 (át)értelmezésébe, 1997-től a „polgári Magyarország” akkor eladni kívánt politikai termékéhez kapcsolódva „polgári forradalomnak” titulálva 1956-ot, valamint az aktuális politikai erőviszonyokra válaszul aktívan kommunistázva.
Orbán világképének egyik legfontosabb eleme a világ folyamatos kettéosztása jókra és rosszakra: nemzetiekre és a nemzetietlenekre, hazaszerető magyarokra és hazaáruló kommunistákra, elnyomókra és áldozatokra, honvédőkre és külső támadókra, mikor mit kell előtérbe hozni. Az MSZP-kormányok idején főleg a kommunistázásra reagált jól a magyar társadalom, 2006-ra összeértek a dolgok, Orbán pedig összességében jó másfél évtizedig sikeresen kovácsolt magának politikai tőkét abból, hogy kisajátította a forradalom emlékét.
Jó pár éve viszont már úgy tűnik, hogy egyre inkább kiszorul belőle.
A Fidesz a 2010-es hatalomra kerülése után ugyanis szándékosan elkezdte zárójelbe rakni 1956-ot:
- egyrészt a keblére ölelte azokat a volt szabadságharcosokat, akikkel korábban egyik kormány sem tudott mit kezdeni;
- másrészt bár 2010 előtt mindent megtett azért, hogy újra jelenvalóvá tegye az egykori szembenállásokat, kormányra kerülve már azt kommunikálta, hogy a forradalom a múlthoz tartozik;
- harmadrészt a hagyományos jobboldali seregszemlének számító október 23-i ünnepségeket több évben is takarékra tették, Orbán volt, hogy nem is volt az országban, vagy ha igen, akkor beszédet sem mondott;
- negyedrészt ha meg is szólalt, 1956-ból az ő narratívájában csak egy általános szabadságvágy maradt, amit megpróbált a szabadságharcos aktuálpolitikai diskurzusaihoz igazítani.
Néhány éve egy másik cikkben még azt írtam, hogy ennek ellenére hiába vonult ki a Fidesz egyre inkább a forradalom emlékezetéből, még mindig nem lehet az Orbán-kormányt 1956-os alapon támadni, mert sikeresen kilúgozta 1956 emlékét. Most azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy
közben a magyar társadalom, a sokat emlegetett „civilek” szépen lassan elkezdték belakni a forradalom emlékezetét.
2020-ban az egyetemfoglaló SZFE-s diákok által szervezett több tízezres gigatüntetés műsora felemelőbben és kulturáltabban emlékezett meg 1956-ról, mint bármely giccses állami ünnepség az elmúlt években. Az idén pedig a diákok által szervezett tanárok melletti szolidaritási tüntetésen vonultak fel tízezrek a Műegyetemhez, ahonnan korábban kirobbantani sem lehetett október 23-án a jobbos szervezeteket, és ahol még áll az emlékmű, amit maguk állíttattak maguknak, mert nem tetszett nekik az Ötvenhatosok terére épített központi.
És mindeközben hol tart most Orbán? Egy szigorúan ellenőrzött vidéki helyszínen mond egy rövidke beszédet egy centire megkomponált monumentális zászlódekorációval kidíszített tribünön. Bármennyire is próbált azon ironizálni a beszédében, hogy a „vidékieket lesajnáló baloldal” szerint „csak Zalaegerszegen” mond beszédet, a szimbolikus politika már csak úgy működik, hogy jelentősége van annak, hogy egy nemzeti ünnepen ki, hol és ki elé áll ki.
De annak is, hogy mit mond: Orbán idei október 23-i beszédében sok szó esett Zalaegerszeg múltjáról és fejlődéséről, Deákról, különböző főpapokról és Mária országáról, amit azonban 1956-ról mondani akart, az egyrészt nem volt sok, másrészt a szokásosnál is meredekebb volt. (Még úgy is, hogy néhány hete a Kossuth Rádióban kifejtette, hogy a forradalmárok igazából csak egy béketárgyalást szerettek volna.)
Egyrészt megemlékezett a zalaegerszegi eseményekről (ahol amúgy október 26-án kezdődtek a forradalmi események, és nem „azonnal”, ahogy ő fogalmazott), prezentált egy csinos közhelycsokrot a szabadságszerető magyarokról és a magyar vér védelméről, Mindszenty József – akinek a múzeumát épp felavatta – 1956-os tevékenységére viszont már alig tért ki, és még kommunistázásra is csak egy mondat erejéig futotta.
Orbán viszont mindig aktualizál, és az aktuálpolitikai események és a Fidesz narratívájának fényében most is azt kellett kihoznia valahogy, hogy ’56-ban a Nyugat (lehetőleg Brüsszel) volt a rosszfiú. A maga módján meg is oldotta a feladatot, amikor arról beszélt, hogy valójában „minden észszerű feltétel adva volt az erőszakmentes átmenethez”, hogy „jó okunk volt feltételezni, hogy az új szovjet vezetés új fejezetet akar nyitni a Kelet és Nyugat kapcsolatában” és hogy „joggal gondolhattuk, hogy a szovjetek is rájöttek, a vérontás árán fenntartott elnyomásra hosszú távon nem lehet birodalmat építeni, ahogy ezt Gorbacsov is belátta 1990-ben” (tehát közel 35 évvel később, egy egészen más nemzetközi klímában).
Orbán mostani értékelése szerint 1956-ban a Szovjetunió Magyarországot már nem is akarta az érdekszférájában tartani, csak sajnos muszáj volt neki. Mint fogalmazott, „ha a Nyugat nem árul el bennünket – 1945 után másodszor is –, sikerrel járhattunk volna”, a szovjet vezetők pedig csak „a Nyugat támogatásának hiányában” „félúton meggondolták magukat”.
Az új orbáni történelemértelmezésben tehát
a szovjetek a jó oldalon álltak, csak sajnos a Nyugat árulása miatt voltak kénytelenek leverni a magyar forradalmat.
Sőt, a tizenéves diákokat nem is a szovjetek lőtték a tankokból, hanem a „kommunisták” támadtak rájuk. Az „orosz” szó pedig még csak véletlenül sem hagyta el Orbán száját.
Amellett, hogy Orbán egyre merészebb kanyarokat ír le okfejtéseiben, valójában meglehetősen semmitmondó és vértelen volt az idei beszéd, főleg a tavalyi polgárháborús hangulatú után, amelyben a választási kampányra készülődve újra elővette a hazafiak–kommunisták párhuzamot és a szabadságharcos logikát.
Orbán persze mindig úgy hajlítja a történelmet, ahogy neki tetszik, az elmúlt évek alapján viszont mégis lehet, hogy van a forradalomnak egy olyan, az övétől eltérő emlékezete, amelyet a civilek fognak tudni belakni.
