Bernard Guetta: Nem a diktatúráknak áll a zászló

Publicisztika

Divatos dolog manapság magasztalni az autokráciákat, sorolni az erényeiket a demokráciák gyengeségeivel szemben, pedig a valóság nem éppen a sikereiktől hangos. Mire jutott Irán, Kína és Oroszország a diktatúrájukkal?

Most azonnal véget vetni ennek a tébolynak, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal! Dehogy gyengül a demokrácia, miközben a tekintélyelvű rezsimek állítólag virágzanak! Az önkénynek sem sikerül bizonyítania, hogy előbbre való a jogállamnál. Éppen fordítva van! Nyissuk ki a szemünket, és vegyük észre a tényeket.

Először is Irán. Egy ország, ahol minden hatalom egy legfelsőbb vezető, egy pap kezében van, akit a fegyveres erő és a nemzeti vagyon nagy részét birtokló Forradalmi Gárda támogat. Az irániak csak olyan elnök- és képviselőjelöltekre szavazhatnak, akiket a teokrácia jóváhagy. A vallás által törvényesített iráni diktatúra még a kínai diktatúránál is totálisabb, de milyen eredményeket tud felmutatni?

Már nincs olyan térség, nincs olyan nemzedék, nincs olyan szakmai közeg, amely ne lázadt volna fel ez ellen a rendszer ellen. Irán egy hónapja tüntet, és hiába vetnek be éles lőszert, hiába vernek agyon valakit a rendőrőrsön, hiába a tömeges letartóztatások, két rendőrautó közötti nemi erőszak – úgy tűnik, semmi sem képes véget vetni a nép lázongásának. Kezd forradalommá nőni az általános felháborodás, amit egy fiatal lány meggyilkolása szított, egy lányé, akinek a fejkendőjét az erkölcsrendészek nem tartották elég illendőnek. Úgy látszik, az irániak már nem tűrik, hogy egy letűnt korban meggyökeresedett inkompetens gyülekezet kormányozza az országot, miközben ők a világhálón élnek, a Nyugat és a csúcstechnológia korában, és párkapcsolataikban is az európai életmódot követik.

A diktatúra leple alatt Irán belépett a huszonegyedik századba. A diktatúra leple alatt ez az ország, aminek a mozija is a modernségéről tanúskodik, szabadságra törekszik, és még ha az erőszakos elnyomásnak sikerülne is ideiglenesen megtörnie, a mullahok mérlege gazdasági, erkölcsi és politikai csőd.

Ennyit a diktatúra felsőbbrendűségéről, de mi a helyzet Kínával?

Ott rend uralkodik, derűsen kifogástalan, mint a pártkongresszus kétezer küldöttjének az öltözéke, de e homlokzat mögött a valóság egészen más. Ahogy az orosz bolsevikok az 1920-as évekbeli új gazdaságpolitikájuk után, Hszi Csin-ping és csatlósai is megrémültek a magánszektor fejlődésétől és a vele járó sokszínűségtől. Hátraarcot vezényeltek, központosították a gazdaságpolitikát, visszaállamosították a gazdaságot, és a korrupció elleni küzdelem nevében minden riválisukat kiiktatták. Kína akkora hátraszaltót csinált, hogy a növekedési üteme már messze nem is a legmagasabb az ázsiai országok között. A Covid elleni zéró tolerancia tömeges karanténjai sem segítettek, miközben a hatalmas ingatlanszektor összeomlással fenyeget, a népesség csökken, az iparból és a nyugdíjpénztárak mögül pedig kezdenek elfogyni a dolgos kezek.

A pártküldöttek előtt a modellje felsőbbrendűségét hirdeti, de Hszi Csin-ping hamarosan nagyon megütheti a bokáját, mert ha eljön a számvetés ideje, definíció szerint mindenért az autokratát vonják felelősségre.

Ő volt az, aki hozzákötötte a rendszerét a diktatúrák legingatagabbikához, Oroszországhoz.

Az oroszok az ukrajnai háborúval destabilizálták a világgazdaságot, ezzel korlátozták a nemzetközi kereskedelmet, amelytől Kína nagymértékben függ. Hszi Csin-ping volt az, aki meghirdette a kínai és az orosz diktatúra közötti „korlátlan barátságot”. Ő volt az, aki nagy tétben fogadott ennek a háborúnak a sikerére, mert úgy vélte, hogy az majd rávilágít a Nyugat hanyatlására, de nyolc hónappal később éppen a diktatúrák strukturális gyengesége nyer bizonyítást, mert hogyan lehet másképp megmagyarázni az orosz agresszió kudarcát?

Hogyan történhet, hogy a világ legnagyobb területű országa alulmarad az ukrán ellenállással szemben, ha nem úgy, hogy Vlagyimir Putyin egyedül döntött, mert senki nem mert ellenkezni vele, mert ráerőltette a saját valóságát az egész apparátusára, és még a katonák sem tudták elmondani neki, hogy milyen veszélyeket rejt a háborúja?

Még nincs itt az ideje, hogy megelőlegezzük az iráni és az orosz rezsim egyidejű összeomlását, és azt a gyengülést, amit két szövetségesének elvesztése okozna Pekingnek. Még nem tartunk itt, de ami a diktatúrák erejét és a demokráciák gyengeségét illeti... Vegyük észre a valóságot.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk