Bernard Guetta: Nem a diktatúráknak áll a zászló

Publicisztika

Divatos dolog manapság magasztalni az autokráciákat, sorolni az erényeiket a demokráciák gyengeségeivel szemben, pedig a valóság nem éppen a sikereiktől hangos. Mire jutott Irán, Kína és Oroszország a diktatúrájukkal?

Most azonnal véget vetni ennek a tébolynak, ami köszönőviszonyban sincs a valósággal! Dehogy gyengül a demokrácia, miközben a tekintélyelvű rezsimek állítólag virágzanak! Az önkénynek sem sikerül bizonyítania, hogy előbbre való a jogállamnál. Éppen fordítva van! Nyissuk ki a szemünket, és vegyük észre a tényeket.

Először is Irán. Egy ország, ahol minden hatalom egy legfelsőbb vezető, egy pap kezében van, akit a fegyveres erő és a nemzeti vagyon nagy részét birtokló Forradalmi Gárda támogat. Az irániak csak olyan elnök- és képviselőjelöltekre szavazhatnak, akiket a teokrácia jóváhagy. A vallás által törvényesített iráni diktatúra még a kínai diktatúránál is totálisabb, de milyen eredményeket tud felmutatni?

Már nincs olyan térség, nincs olyan nemzedék, nincs olyan szakmai közeg, amely ne lázadt volna fel ez ellen a rendszer ellen. Irán egy hónapja tüntet, és hiába vetnek be éles lőszert, hiába vernek agyon valakit a rendőrőrsön, hiába a tömeges letartóztatások, két rendőrautó közötti nemi erőszak – úgy tűnik, semmi sem képes véget vetni a nép lázongásának. Kezd forradalommá nőni az általános felháborodás, amit egy fiatal lány meggyilkolása szított, egy lányé, akinek a fejkendőjét az erkölcsrendészek nem tartották elég illendőnek. Úgy látszik, az irániak már nem tűrik, hogy egy letűnt korban meggyökeresedett inkompetens gyülekezet kormányozza az országot, miközben ők a világhálón élnek, a Nyugat és a csúcstechnológia korában, és párkapcsolataikban is az európai életmódot követik.

A diktatúra leple alatt Irán belépett a huszonegyedik századba. A diktatúra leple alatt ez az ország, aminek a mozija is a modernségéről tanúskodik, szabadságra törekszik, és még ha az erőszakos elnyomásnak sikerülne is ideiglenesen megtörnie, a mullahok mérlege gazdasági, erkölcsi és politikai csőd.

Ennyit a diktatúra felsőbbrendűségéről, de mi a helyzet Kínával?

Ott rend uralkodik, derűsen kifogástalan, mint a pártkongresszus kétezer küldöttjének az öltözéke, de e homlokzat mögött a valóság egészen más. Ahogy az orosz bolsevikok az 1920-as évekbeli új gazdaságpolitikájuk után, Hszi Csin-ping és csatlósai is megrémültek a magánszektor fejlődésétől és a vele járó sokszínűségtől. Hátraarcot vezényeltek, központosították a gazdaságpolitikát, visszaállamosították a gazdaságot, és a korrupció elleni küzdelem nevében minden riválisukat kiiktatták. Kína akkora hátraszaltót csinált, hogy a növekedési üteme már messze nem is a legmagasabb az ázsiai országok között. A Covid elleni zéró tolerancia tömeges karanténjai sem segítettek, miközben a hatalmas ingatlanszektor összeomlással fenyeget, a népesség csökken, az iparból és a nyugdíjpénztárak mögül pedig kezdenek elfogyni a dolgos kezek.

A pártküldöttek előtt a modellje felsőbbrendűségét hirdeti, de Hszi Csin-ping hamarosan nagyon megütheti a bokáját, mert ha eljön a számvetés ideje, definíció szerint mindenért az autokratát vonják felelősségre.

Ő volt az, aki hozzákötötte a rendszerét a diktatúrák legingatagabbikához, Oroszországhoz.

Az oroszok az ukrajnai háborúval destabilizálták a világgazdaságot, ezzel korlátozták a nemzetközi kereskedelmet, amelytől Kína nagymértékben függ. Hszi Csin-ping volt az, aki meghirdette a kínai és az orosz diktatúra közötti „korlátlan barátságot”. Ő volt az, aki nagy tétben fogadott ennek a háborúnak a sikerére, mert úgy vélte, hogy az majd rávilágít a Nyugat hanyatlására, de nyolc hónappal később éppen a diktatúrák strukturális gyengesége nyer bizonyítást, mert hogyan lehet másképp megmagyarázni az orosz agresszió kudarcát?

Hogyan történhet, hogy a világ legnagyobb területű országa alulmarad az ukrán ellenállással szemben, ha nem úgy, hogy Vlagyimir Putyin egyedül döntött, mert senki nem mert ellenkezni vele, mert ráerőltette a saját valóságát az egész apparátusára, és még a katonák sem tudták elmondani neki, hogy milyen veszélyeket rejt a háborúja?

Még nincs itt az ideje, hogy megelőlegezzük az iráni és az orosz rezsim egyidejű összeomlását, és azt a gyengülést, amit két szövetségesének elvesztése okozna Pekingnek. Még nem tartunk itt, de ami a diktatúrák erejét és a demokráciák gyengeségét illeti... Vegyük észre a valóságot.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.