Tálas Péter: Az Ukrajna elleni háború és az új globális rend

  • Tálas Péter
  • 2022. május 12.

Publicisztika

Milyen következményekkel járhat az orosz agresszió az Európai Unióra, az Egyesült Államokra és Kínára nézve?

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. április 14-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Az orosz–ukrán háború a poszthegemoniális nemzetközi hatalmi rend konfliktusai közé illeszkedik – az olyan, a fennálló hatalmi status quót megkérdőjelező konfliktusok sorába, mint a 2008. augusztusi grúz–orosz háború, Kínának a Dél-kínai-tengeren zajló mesterséges szigetépítési projektje és Tajvan körüli katonai aktivitása, a Krím félsziget 2014-es orosz annexiója és a kelet-ukrajnai szeparatizmus moszkvai támogatása, vagy Oroszország 2015-ös bekapcsolódása a szíriai polgárháborúba.

Ezen vállalkozások mindegyike az Egyesült Államok által korábban kialakított helyi status quo megváltoztatását célozta, abban bízva, hogy Amerika képességeinek relatív gyengülése és stratégiai érdeklődésének változása lehetővé teszi a kiszorítását, legalább a status quót megkérdőjelező nagyhatalmak közvetlen környezetéből. Ebből a szempontból az orosz–ukrán háború tétje korántsem csupán Ukrajna jövője, hanem az is, hogy e háború hoz-e, s ha igen, mekkora fordulatot hoz a nemzetközi rendszerben.

Mire képes az orosz haderő?

Geopolitikai szempontból Ukrajnára eredetileg két ok miatt lett volna szüksége Oroszországnak. Egyrészt ütközőzónaként az orosz biztonságpercepcióban fenyegetésként megjelenített NATO- és EU-bővítésekkel szemben, másrészt – 2014 előtt – a Moszkva által létrehozni tervezett Eurázsiai Gazdasági Unió tagjaként. Az első esetben Moszkva az orosz stratégiai hagyományoknak megfelelő módon reagált az Oroszországot érő feltételezett kihívásra – hiszen Moszkva rendre katonai-politikai eszközökkel hozott létre ilyen zónát Európával, illetve a Nyugattal szemben. (Ilyen volt 1949 és 1991 között a KGST és 1955-től a Varsói Szerződés, s ilyen ma a Fehéroroszországgal fennálló államszövetség.) A második esetben pedig a gazdasági integráció értelmének megkérdőjeleződését vélte felfedezni az orosz vezetés azzal, ha Ukrajna kimarad az Eur­ázsiai Gazdasági Unióból. Bár ma már kétségtelenül paradoxnak hathat az az állítás, hogy az orosz vezetés gazdasági célok miatt pusztítja el Ukrajna gazdaságát, ne feledjük, hogy az orosz–ukrán konfliktus 2014-ben eredetileg Ukrajna EU-s társulási szerződése miatt robbant ki. Ezekhez képest Vlagyimir Putyinnak a Szovjetunióhoz való nosztalgikus viszonya másodlagos, az erre való hivatkozás sokkal inkább az orosz birodalmi nemzettudat erősítésének egyfajta kommunikációs közhelye.

A mostani – a grúz–orosz háború után – Oroszország második olyan „preventív háborúja”, amellyel a posztszovjet térség egyik államának nyugati elmozdulását (a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való közeledését) kívánja katonai erőszakkal megakadályozni. Bár a fegyveres fellépésben sokan Oroszország megerősödését vélték felfedezni (elsősorban a 2008 utáni haderőreform eredményeként), a háború valójában azt mutatja meg, hogy Oroszországnak nem állnak rendelkezésére azok a nem katonai eszközök (gazdasági-pénzügyi, diplomáciai, a vonzó modellértékből fakadók), amellyel képes lehetne megakadályozni ezen országok Nyugat felé orientálódását. Ráadásul e háborúban eddig leginkább Oroszország katonai képességei kérdőjeleződtek meg, pedig azok állítólagos kiválóságát olyan hatékonyan kommunikálta a putyini vezetés, hogy számos szakértő valódi katonai világhatalomként tekintett vagy tekint ma is Oroszországra – s nem csupán nukleáris arzenálja, de hagyományos fegyverzete miatt is. Ezt a háborút azonban az orosz vezetés rosszul tervezte meg (7–8 napos háborúra és ukrán belső támogatásra számítva), stratégiai­lag elhibázottan indította el (négy fronton egyszerre, köztük a 3,5 milliós Kijev ellen, amelynek bevétele meghaladja a rendelkezésre állt erők képességeit), és komoly hadvezetési hibákat vétve folytatja (a logisztika és összhaderőnemi együttműködés rendszeres hiányával). Mindez feketén-fehéren bizonyítja azt, hogy a Geraszimov-féle haderőreform jottányit sem változtatott az orosz haderő műveleti kultúráján: a parancsnoki rendszer centralizált és rugalmatlan, az állomány és tisztikar korrupt.

Vagyis a háború azoknak a véleményét erősíti meg, akik szerint Oroszország – atompotenciálja és ENSZ BT állandó tagsága mellett is – csak regionális nagyhatalom, amely hatalmi képességei alapján nem aspirálhat a Putyin által vágyott multipoláris világrend egyetlen pólusának szerepére sem.

Minden, amit a Nyugat ellenlépésként tesz az orosz–ukrán háború kapcsán (a diplomáciai, a politikai és a társadalmi elszigeteléstől kezdve a szankciókon keresztül egészen Putyin kizárásáig a nemzetközi dzsúdószövetség vezetéséből), ennek a ténynek a nyilvános tudatosítása az orosz vezetésben.

Hadgyakorlat Oroszorsz?gban

 
Merre hasad a hajnal? (Sojgu és Geraszimov társaságában)
Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Elnöki sajtószolgálat/Alekszej Nyikolszkij

Fenyegetés Európának

Stratégiai értelemben és globális szinten az orosz–ukrán háború nem elsősorban Ukrajna nyugati elmozdulásának megakadályozása, illetve leállítása szempontjából veszélyes, hanem mert a háború és kirobbantásának körülményei azt mutatják, hogy Oroszország vissza kíván térni a nemzetközi viszonyokban a bipoláris világrend bukásával többé-kevésbé magunk mögött hagyott nagyhatalmi érdek­szféra-politikához, másrészt vissza kívánja hozni eszközként a háborút, a katonai erőszakot és az ezekkel való fenyegetést a nemzetközi kapcsolatok és a nagyhatalmi érdekérvényesítés gyakorlatába.

Érdemes különbséget tenni a befolyási övezetek és az érdekszférák között: a befolyási övezethez önként, szuverén döntésük alapján csatlakoznak az országok, míg az érdekszférába erőszak nyomán kényszerülnek bele, ráadásul többnyire nagyhatalmak közötti megegyezés alapján, amelyek ezeket az államokat a nemzetközi kapcsolatok tárgyának és nem alanyának tekintik. Egyszerűbben fogalmazva: aligha lehetne kifogásunk azzal szemben, ha Moszkva jó pénzért megvásárolta volna Ukrajna és az ukránok politikai lojalitását. Sőt, talán azzal szemben sem, hogy Moszkva meg kívánta fosztani az ukránokat földgáztranzit-bevételüktől. A háborút azonban elfogadhatatlannak kell ítélnünk. Legfőképpen nekünk, európaiaknak, hiszen mindez leginkább Európa számára jelent súlyos stratégiai kihívást. Az Európai Unió ugyanis nem rendelkezik katonai erőkivetítési képességgel – még saját közvetlen környezetét illetően sem. S mivel nem is valószínű, hogy a közeljövőben szert tenne ilyenre, az érdekszféra-politika kiújulása esetén komoly stratégiai hátrányba kerülne a jelentős katonai képességekkel rendelkező nagyhatalmakkal szemben (Egyesült Államok, Kína, Oroszország). Egy ilyen világban, hasonlóan Oroszországhoz, valójában az Európai Unió sem aspirálhatna a multipoláris világrend egyetlen pólusának szerepére sem.

Vajon ennek a stratégiai kihívásnak a sokkoló felismerése hozzájárult-e az európaiak háborúra adott válaszaihoz? Egyelőre úgy tűnik, hogy igen, mivel – mint közismert – valóságos forradalom zajlott le mind az Európai Unió, még inkább pedig az EU-t vezető Németország Oroszország-politikájában. Az utóbbit az Északi Áramlat 2-ről való lemondás, a védelmi költségvetés drasztikus megemelése, a kemény gazdasági szankciók támogatása, az ukránoknak szállított fegyverek vagy az orosz energiafüggőség felszámolására vonatkozó döntések jelzik. Az EU ezúttal – Amerikával közösen – minden idők legerősebb szankcióit rendelte el Oroszországgal szemben, amit többen „taktikai atombomba” bevetéseként emlegetnek.

Az Európai Unió jövőjét illetően azonban még egy ezeknél is fontosabb, stratégiai kérdés vár megválaszolásra. Nevezetesen az, hogy a nyugati gazdasági szankciók képesek-e „fegyverként”, illetve a háborútól elrettentő gazdasági eszközként hatni. Ha a válasz igen lesz, úgy ez az eszköz jelentősen megnövelheti az EU hatalmi képességeit, s megváltoztathatja az unió nemzetközi megítélését is. Valójában ettől függ, hogy az EU stratégiai szempontból az orosz–ukrán háború vesztesei vagy győztesei közé kerül-e – hogy marad-e reménye önálló hatalmi pólusként megjelenni a változó világrendben, vagy az Egyesült Államok egyik alárendelt szövetségese marad.

Amerika válaszai

De az Egyesült Államok számára is életbevágó az Ukrajna elleni agresszió kimenetele, s fontosak annak következményei. Vajon a háború felbátorítja vagy elbizonytalanítja Amerika azon kihívóit és vetélytársait, amelyek saját környezetükre vonatkozóan hasonló terveket dédelgetnek? (És rögtön Kína Tajvannal kapcsolatos ambíciói juthatnak az eszünkbe.) A háború továbbá komoly esélyt ad Washingtonnak a Donald Trump elnöksége alatt jelentősen meggyengült transzatlanti kapcsolatok újbóli megerősítésére – például az energiapolitikában, ha Európa valóban meg akarja szüntetni függőségét az orosz olaj- és gázforrásoktól. Ugyancsak fontos tanulságokat szolgáltathat a háború Oroszország katonai képességeiről, elsősorban a 2008 óta végrehajtott orosz haderő-modernizáció tényleges eredményeiről és hiányosságairól. Végül a transzatlanti szövetség és a Nyugat vezető hatalmaként az Egyesült Államok is felmérheti azt, hogy a részvételével bevezetett pénzügyi-gazdasági szankciók használhatók-e a jövőben olyan katonai képességekkel felérő érdek­érvényesítési eszközökként, melyek meghátrálásra, s a háború befejezésére kényszerítenek egy atomnagyhatalmat.

Sokak szerint a globális szereplők közül Kína lesz az orosz–ukrán háború igazi nyertese. Peking számára a háború kimenetelének minden forgatókönyve jó (kivéve azt a hangsúlyozottan elméletit, ha Oroszország gyorsan demokratizálódna). A pekingi vezetés ezért egyszerre próbál távol maradni a háborútól, támogatni Oroszországot és békéltetőként fellépni, jóllehet azzal valószínűleg maga is tisztában van, hogy ez így, együtt, hosszú távon nehezen fog menni. Nem kérdés az sem, hogy a háború és a rá adott nemzetközi válaszok közelebb kényszerítik Oroszországot Kínához, s hogy a két ország viszonya még aszimmetrikusabb lesz.

Mégsem gondolom, hogy Kína felhőtlenül örülhet a háború következményeinek. Egyrészt Moszkva és Peking közeledése – különösen a párhuzamos Európa és Amerika közeledéssel – a „demokratikus versus autoriter blokkok” értelmezést segíti elő globálisan is, s ennek egészen biztosan nem örülnek Kínában. Peking rendpárti, de semmiképpen sem diktatórikus rendszerként tekint magára, s így akar nemzetközileg megmutatkozni. Másrészt Kína közelsége Oroszországhoz a nyugati demokráciákat is arra kényszeríti, hogy összezárjanak. Peking számára fontosabb a Nyugattal fenntartott kapcsolat, mint Oroszországnak; s ha Washingtonnak sikerül megteremtenie az új transzatlanti alkut, az az Európa–Kína relációban is érezteti majd a hatását. Washington ugyanis bizonyosan „meg fogja kérni az árát” Európa megvédésének, ez pedig egy jövőbeni republikánus elnöki ciklusban, ha a Fehér Ház megpróbálja szembefordítani Európát Kínával, felmérhetetlen károkat okozhat Pekingnek. Az Egyesült Államok politikája az orosz–ukrán háborúban Tajvan szempontjából is erős jel (a szigetország elleni kínai fellépést sokan a poszthegemoniális konfliktusok következő epizódjaként tartják számon). Figyelmeztetők lehetnek Kína számára a szankciók első tapasztalatai is, amelyek arról árulkodnak, hogy bár a Nyugat folyamatosan veszít hatalmából, még mindig nagyon erős. Az Egyesült Államok és az Európai Unió még mindig a világgazdaság közel felét adja, a technológiai fejlettség és az interdependencia miatt pedig megkerülhetetlenek. Közös, összehangolt fellépés esetén ez hatalmas kár­okozási potenciál lehet – hogy mekkora, ahhoz elég emlékezetünkbe idézni azokat az eseteket, amikor Donald Trump betámadott nemzetközi intézményeket és kereskedelmi megállapodásokat. Az Ukrajna elleni orosz agresszió ily módon meghatározó viszonyítási pont lesz Amerika minden szövetségesének és kihívójának egyaránt.

A szerző biztonságpolitikai szakértő.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk