Mélyi József

Emlékművek háborúja

Az orosz emlékezetpolitika ukrán frontja

Publicisztika

Az orosz–ukrán háború második hónapjának végén sűrűsödni kezdtek a hírek az emlékművekről. Kijevben az ostrom alá vett ukrán települések nevére és színeire cserélték a szovjet Hős városok tábláit, Harkivban Zsukov marsall szobrát, Munkácson a második világháborús obeliszket döntötték le, az elfoglalt Henicsenszkben az oroszok első dolga volt, hogy helyreállítsák Lenin szétbontott kőszobrát, Bucsából pedig a tömegmészárlás dokumentumai mellett megérkeztek a szétlőtt köztéri alkotásokról készült fotók is.

Az emlékművek a háború első napjaitól kezdve megjelentek a hírekben – Perejaszlavban már két nappal a támadás előtt döntés született a Mindig együtt az orosz néppel című alkotás lebontásáról –; a világot már március elején megrázta, hogy találat érte a Babij Jar-i emlékművet, a különböző, gyorsan kommunikálható emlékezetpolitikai gesztusok, üzenetek, illetve maró karikatúrák mögött időlegesen mégis háttérbe szorult a közterek szimbolikus átírása.

Az emlékművek szimbolikus nyelvén zajló ukrajnai háború gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza, szálai elvezetnek a 19. századba, a nemzeti gondolat születéséhez, illetve főként a szovjet időkbe. Már nem sokkal az 1981-ben Kijevben emelt hatalmas Haza-anya szobor avatása után felmerült, hogy a kezeiben kardot és pajzsot tartó nőalak orosz sugallatra néz keletre, pontosabban a megmentő Moszkva irányába (s nem az ellenség, vagyis nyugat felé). A Szovjetunió felbomlása után az ukrán éhínségről (holodomor) és a sztálini terror emlékezetéről bontakoztak ki viták; a függetlenné vált Ukrajnában – főleg a nyugati országrészben – szinte azonnal megkezdődött a Lenin-szobrok lebontása, illetve ugyanott a 20. századi nacionalista vezetők, köztük elsősorban Sztepan Bandera szobrainak felállítása.

Az orosz–ukrán emlékezetháború kezdete azonban inkább 2013-ra tehető. A Majdan téri tüntetésekkel elindult szobordöntések (Leninopad) nyomán éleződő feszültség a Krím orosz annektálását követően a kommunista önkényre és a Szovjetunióra emlékeztető szobrok szisztematikus eltüntetésével továbbfokozódott. A 2010-es években valójában hidegháború zajlott az emlékezetpolitikában: az Ukrajna területén a szovjet időkben felállított emlékművek megítélése, a velük való együttélés – csakúgy, mint az oroszok és az ukránok valódi együttélése – számtalan konfliktussal járt az ország szinte valamennyi területén. Hogy milyen kényes szituációk alakulhattak ki, arra példa a mariupoli Hős városok emlékmű, amelyet eredetileg a hetvenes években készítettek. 2014-től kezdve az egyébként sem különösen biztos lábakon álló alkotást számos alkalommal megrongálták, ismeretlenek átfestették vagy leszedték az orosz városneveket, Moszkva, Leningrád, Szmolenszk tábláját. Amikor határozat született a rozsdásodó monumentum elbontásáról, nyugdíjasok egy csoportja vonult ki megvédelmezni, akiket csak azzal lehetett jobb belátásra bírni, hogy 2018-ban pályázatot írtak ki egy új, méltó emlékmű megtervezésére. A tervek elkészültek, de a kivitelezésre már nem került sor. (Ma már talán az emlékmű helye sincs meg.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.