Közvetlen versenytársainknál, a visegrádi országoknál tíz év alatt 15-25 százalékkal növekedtünk lassabban - ez drámai, szinte felfoghatatlan különbség. Magas az államadósságunk. Az össznemzeti hatékonyságunk romlott, vagyis azonos mennyiségű termék vagy szolgáltatás előállításához több tőkét és munkaerőt használunk. Az elmúlt tíz év árnya a jövőre is rávetül: potenciális növekedésünk - ami azt mutatja, hogy mire juthatunk, ha a világ gazdasága normálisan alakul, és mi sem követünk el szarvashibákat - a következő évekre jóval alatta marad versenytársainkénak. Ha tehát ugyanolyan ügyességgel vesszük az akadályokat, akkor is lassabban fejlődünk hozzájuk képest. Mintha mackóban rajtolnánk az úszóversenyen. És egyik előadó sem látott olyan felülről, operatív utasításokkal levezényelhető akciótervet, amely révén növekedési ütemünk belátható időn belül helyreállna. Nincs olyan párt- vagy kormányprogram, amelyik hitelesen azt ígérheti, hogy pusztán az előírásait követve, az egyének attitűdváltása nélkül jobb lesz az országnak és polgárainak.
A piaci inga
Ahhoz, hogy az ország növekedési potenciálja helyreálljon, az értékrendek, a hozzáállások, a hangulat jelentős változása szükséges - és a véleményformáló elit konzisztens, egymást ki nem oltó üzenetei. A bajok - a teljesség igénye nélkül - az alábbiak. Az együttműködési készség, az őszinteség hiánya. Alábecsüljük az öngondoskodás fontosságát. Önkifejezési, érvelési, fogalmazási készségünk a tárgyi, szakmai tudásunkhoz képest alacsony. Befelé fordulunk, nem fogadjuk el a versenyt és a globalizációt. E bajokkal szemben "az elmúlt tíz év" kormányai sokszor a cinkos félrepillantást és a beletörődést választották. Amikor tiszteletre méltóan vállalták a változtatás szükségességét, azt a társadalommal nem sikerült elfogadtatni. A most kormányzó politikai erő azt mondja: "ilyenek vagyunk, és ezáltal is jobbak a többieknél", ami rövid távon jót tesz a nemzeti önbecsülésnek, és így átmenetileg az össznemzeti boldogságérzetet is fokozza, de nyilvánvalóan a szükséges értékrendváltás ellen hat. Egy ismerősöm ún. keresztény középosztálybeli családból származik, antikommunista, Trianont fájlaló otthoni közegből; feleségének családja viszont alulról jött, felmenői máig meg vannak győződve, hogy a kommunisták emelték ki családjukat a zsellér- és prolisorból. Nincs világnézeti kérdés, amiben egyetértenének - de két dologban nincs köztük vita. Számtalan helyzetben az államtól várnak eligazítást, támogatást; és a vállalkozókat, kapitalistákat, üzletembereket ugyanúgy mihaszna simliseknek gondolják.
Az elmúlt negyven év alatt a versenyhez való viszonyt mutató ingaóra regionális összehasonlításban az egyik szélső állásból a másikba lendült át. A 70-es, 80-as években mi voltunk a legpiacibb barakk. A 60-as évek végén rajzfilmen oktatták a nagyérdeműt a szocializmusban is lehetséges versenyről, és a szilveszteri kabaréban ez volt a vicces köszöntés: BUM, vagyis Boldog Új Mechanizmust! Ez az akkori gyenge és gyorsan visszavágott piacosítás és az ezt kísérő népnevelés mégis valamiféle fejlődést alapozott meg. A 80-as években friss diplomásként ennek következtében tudtam egy magánvállalkozásnál elhelyezkedni; az évtized második felében már külföldi cégeket alapíthattunk, megismertük a piaci működés formai és tartalmi elemeit. Az ekkor tanultakat tudtuk - persze sok szerencsével - a rendszerváltás után gazdasági sikerekbe fordítani. Mielőtt valaki félremagyarázza: a legkevésbé sem a Kádár-rendszert sírom vissza, hanem a környező országokkal hasonlítom magunkat össze akkor és most. A 90-es évek közepén lesajnáltuk a lengyeleket és a szlovákokat: nem fogott rajtuk a rendszerváltás, nincs magángazdaság, piacosodás, nincsenek külföldi befektetőik, ráfáznak a kuponos privatizációjukra. Mára benyomásaim szerint a multinacionális cégek arányaiban több cseh és lengyel beszerzőt, tisztségviselőt alkalmaznak, mint magyart. A multik regionális központjainak elhelyezkedése is számunkra csúnya statisztikát mutat. És csak reménykedni merek, hogy az inga mára elérte a másik szélső pozíciót - a régióban legkevésbé piaci felfogású nemzet kétes dicsőségét -, s lassan elindul visszafelé. A jelek azonban még nem erre mutatnak.
A napi üzleti életben gyakran találkozom azzal, hogy a felek az együttműködéssel elérhető közös siker helyett a másik zsebében turkálnak, és inkább egy kicsit rosszabbul járnak, ha a másik nagyon rosszul jár. Sokan nem értik a specializálódás, a munkamegosztás előnyeit: ha két gazdának egy-egy nadrágszíjparcellája van, lehet, hogy jobban teszik, ha az egyik csak paradicsomot, a másik csak paprikát termel, majd megfelezik a két termést. A kereskedelmi korlátok lebontása ennek az egyszerű gondolatnak a nagybani kivitelezése. Nálunk sokszor fontosabb bebizonyítani, hogy a másik béna, mi ügyesebben termeljük a paradicsomot, mint ő a paprikát, ezért ő adjon egy kicsit többet, mint a fele. Ha nem hajlandó erre, inkább mindketten kétfélét termelnek, még ha mindkettő bukik is rajta. Ez a logika vezet a nyitott világgazdaság bután aszimmetrikus megközelítéséhez: "Mi nem veszünk a tiétekből, mert védjük a saját termelőinket, de ti vegyetek a miénkből!"
Kijelölt győztesek
A kormány konkrét szakpolitikai céljait az ellenzék a célszerűnél sokkal többet támadja: és ez már csak azért is baj, mert a kívánatos változások - miután a mozgástér minimális - bármely kormányzat esetében hasonlóak lennének. A különbség elsősorban csomagolásban, kommunikációban és a végletekig centralizált, a központi hatalom túlsúlyán alapuló, a győztesek és vesztesek kijelölésének jogát minden pillanatban gyakorló végrehajtásban rejlik. A kritika feladata ezeknek a feltárása és nyilvánvalóvá tétele, nem pedig a lövöldözés sörétes puskával. Aki ez utóbbit teszi ellenzékben, ugyanolyan helyzetbe lavírozza magát, mint a Fidesz a tandíj esetében tette.
Ma az elfogadható, sőt támogatható célok megvalósítását is beárnyékolja, hogy az érdekelteket nem vonják be a döntésekbe, kevés a transzparencia, és a győzteseket egyszerűen kijelölik - egészen az egyének, családok szintjéig, mint a trafikok, földbérletek, uniós pályázati pénzek esetében. A győztesek kijelölésének joga az elit számára a rendszerváltás óta sajnos egyre magától értetődőbbnek tűnt, a különbség csak a szervezettség fokában és kijelölési joggal lefedett szektorok számosságában rejlik. Az elmúlt három évben átgondolt elit- és szavazóbázis-építés folyt, míg az azt megelőző nyolcban mindez szervezetlenül, inkább a hűbérúri jogok alamizsnaosztásaként, hangulatok és személyes érdekek szerint történt.
Tény, hogy - még ha a klasszikus szabad versenyes kapitalizmustól idegen is ez a praxis - a "győzteseket kijelölő" gazdaságok is lehetnek sikeresek. Ilyen Dél-Korea, Kína, Szingapúr, korábban és kevésbé áthatón ilyen volt Japán. Ám ezen országok akkori és Magyarország jelenlegi helyzete között alapvetők a különbségek. Ezek az országok nem komoly szabadkereskedelmi társulások tagjaiként választották ezt a működési módot, míg hazánk az európai közösség tagja. Rendkívül nyitott gazdasága a szabad kereskedelem kedvezményezettje. Továbbá a kijelölt győzteseket az adott ország vezetői arra sarkallták, hovatovább kötelezték, hogy az exportpiacokon is méressék meg magukat, nemzetközileg elismert márkákat és széles tudásbázist hozzanak létre. Ezzel a szabad piac korlátozásából származó extraprofit jelentős részét hosszú távú versenyképességbe és GDP-növekedésbe forgatták. Ma itthon ennek a nyomát sem látom. A kijelölt győztesek jobbára beérik a lefogható monopol vagy oligopol piacokkal, így a gazdaság e területei nulla összegű játszmává válnak, ahol csak más kárára lehet jól járni. A gyarapodás legkézenfekvőbb útja számukra egy újabb szakma elfoglalása, a nemzetközi terjeszkedés az itthon már jól menő területeken szóba se jön. Csak a meglévő (és nemigen növekvő) tortából szelnek a mások kárára, nem a torta növelésével foglalkoznak.
Ez megöli a gazdasági növekedést is. A gazdaságot - leegyszerűsítve - úgy lehet növelni, hogy egyre hatékonyabban adjuk el egymásnak a termékeinket, szolgáltatásainkat. Ha holnaptól minden fodrász, autószerelő és paradicsomtermesztő többet produkálna egységnyi bemenetből (anyagból, munkaerőből), akkor a külvilággal való kapcsolatunktól függetlenül jobban élnénk. A győztesek kijelölése ez ellen hat, mert csökkenti a versenyt, elkényelmesít. A növekedés másik forrása az export növelése lenne. Csakhogy ma Magyarországon a kijelölt győztesek megülnek itthoni babérjaikon, s nem válnak regionálisan vagy globálisan jelentős szereplőkké abban a termékkörben, amiben a kijelölés által megerősödtek. Szabad erőforrásaikkal inkább újabb belföldi, államközeli skalpokat gyűjtenek. Ezzel a gazdasági növekedés mindkét forrásáról lemondunk. Pedig a nemzetközi piacon szerzett tapasztalat jótékony hatással lenne a belföldi versenyre is. Ha nemcsak topográfiai értelemben akarunk Európában maradni, a magyar gazdasági elitnek (akár újat nevezünk ki, akár hagyjuk a versenyben alakulni) komfortosan kell mozognia és elfogadottnak kell lennie a nemzetközi piacokon. A kijelöltek esetén sajnos ma nem ez a tendencia. Azt pedig immár a sokadik kormány fogalmazza meg világosan, hogy fő célcsoportja a nagyberuházó multik, akikkel pompásan lehet fényképezkedni (nem vitatva azt, hogy a komoly termelőberuházások alapvetőek gazdaságunk számára), és a kis- és középvállalkozók. Mintha elődeihez hasonlóan a jelenlegi kormányzat is elfogadná, hogy a regionális és globális piacokon mások osztják a lapokat, ezért a "jó multikkal" jóban akar lenni - de nem vállalja a konfliktust velük annak érdekében, hogy jelentős mértékben - és őket a nemzetközi piacra bevezetve - hazai szereplőket fogadjanak el, és építsenek fel partnerként. Mintha kifejezetten örülne, hogy a nemzetközi versenyben edzett, a hazai piactól független, sikeres vállalatok között kevés a hazai irányítású. Mindez - párhuzamosan az állami tulajdonú cégek számának és méretének tudatos növelésével és a győztesek kijelölésének gyakorlatával - drámai átalakulást hoz a vállalati hálózatok struktúrájában. Az államosított vállalatok beszállítóit, sok esetben a beszállítók beszállítóit is nagy eséllyel a hatalmi elit jelöli ki - a piacellenes hatás így sokszorozódik. A multinacionális vállalatok pedig még inkább támaszkodnak beszállítóként a saját komfortzónájukon belül eső, többnyire nem magyar tulajdonú partnereikre.
A csak piaci dimenziókban működő magyar cégek esélyei így tovább szűkülnek, és a gazdaság amúgy is duális szerkezete tovább torzul. Pedig Magyarországnak szüksége van nemzetközileg jegyzett hazai cégekre - és hangsúlyozottan nem az orosz típusú oligarchákra, hanem a tipikusan 5-30 milliárd forintos termelésű, néhány száz fős cégekre gondolok elsősorban. A világhálón ott van már a Prezi, a Ustream, a LogMeIn, van Waberer's-ünk és Szigetünk, Keroxunk (csaptelepbetétek) Aquacometünk (uszodafelépítmények), MFP Holdingunk (csiszolóanyagok). A szakmájukban európai szinten mértékadó magánvállalkozások, amelyek az államtól függetlenül építkeznek. De az olyan, komoly hazai vállalkozások, amelyek a világpiacon próbálnak megélni, mintha kegyvesztettek lennének - tán mert kisebb előttük a mindenkori kormány respektusa, és nehezebb őket kézben tartani.
*
Növekedésre képes gazdasághoz mindenekelőtt a versenyt tisztelő és szerető társadalom, valamint a vállalatok méret és tulajdonosi szerkezet szerinti egészséges eloszlása kell. Ezek kalkulálásának feltétele, hogy a mindenkori kormányzat ismerje a nyitott nemzetközi piacok formális és informális működését, és elfogadja, hogy fontos a szerepe, de nem mindenható. Egy kis ország gazdaságának és nemzeti büszkeségének is szüksége van nemzetközileg sikeres vállalatokra, amelyek óhatatlanul függetlenek a kormányzattól. Ez az ideális állapot kialakulhat úgy, hogy a kormányzat mutat példát a verseny szeretetéből a polgárainak, vagy úgy - és ez a hosszabb, nehezebb út -, hogy a polgárok, a választók követelik ki a piacbarát kormányzást.
A szerző mérnök, üzletember.
