Jöhet az új, parókanép – Bethlen vs. Orbán

Most még csak a szobrát avatta fel Orbán Viktor, de gr. Bethlen István hamarosan ikonná válhat egy olyan rezsimben, amely a múltról csak allegóriákban és hasonlatokban bír beszélni.

Az újonnan támadt, és a hétfői szoboravatásban kulmináló Bethlen-kultusz meglehet, sokakat késztethet ámulatra vagy csodálkozásra. Főként azokat, akik nem követték figyelemmel a jelenlegi kormánypárt(ok) különböző rendű és rangú képviselőinek legalább három és fél éve tapasztalható – néha erősen improvizáltnak, sőt kétségbeesettnek tűnő – történetpolitikai erőfeszítéseit. A modern magyar orbánista jobboldal természetesen vagy két évtizede kutat előképek után, s már az első kormányzati ciklusuk (1998–2002) is erős volt első blikkre értelmetlennek tűnő, de a rajongók recepciójában az emelkedett gondolkodás látszatát keltő gesztusokban (gondoljunk csak a legendás koronaúsztatásra). Ám igazából a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) új áldott korszaka hozta el a minden részletre kiterjedő új nemzeti mitológia és emlékezetpolitika felépítésének igényét. Próba/hiba (trial and error) alapon sok név előkerült az évek során a szakadatlanul folyó agyvihar közepette. De például Horthy (és tesszük hozzá: Teleki) kultuszát (pályájuk nehezen kimosható foltjai miatt) kénytelenek voltak takaréklángra állítani az emlékezet ihletett dizájnerei. A főként kétes közéleti, politikai szerepvállalásaik miatt előszedett írók (Wass, Tormay, Nyirő) pedig részben műfaji okokból, részben túlontúl vitt (jobboldali) radikalizmusuk miatt alkalmatlanok arra, hogy egy új rezsim múltban gyökerezését szimbolizáló, a mitikus-történeti térben centrális jelentőségű figurává avanzsáljanak.

false

 

Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Bethlen azonban más – és nem csak azért, mert kanonizálandó életpályájában a többiekénél jóval több, a mával látszólag hasonlóságot mutató, párhuzamosnak tűnő motívumot lelt fel a végeredményben mégiscsak Orbán kultuszán dolgozó tintanyalók serege.

Bethlen az újabb keletű narrációban egyenesen a NER, az unortodox gazdasági és társadalmi programok korát megelőző képviselője. A minap (a múlt heti Bethlen-konferencia előtt tartott megnyitójában) éppen Kövér László házelnök adott szamárvezetőt korunk történészei számára. „Az önök feladata részletesen bemutatni, hogy egy gazdaságilag kifosztott, társadalmában szétzilált, megalázott, ellenségektől körülvett ország egy évtized alatt miképp válik gazdaságilag versenyképessé, hogyan igyekszik társadalmi békét teremteni, miképp vívja ki magának a külvilág tiszteletét” – szóltak a szigorú státusférfi szavai. Cseppet sem zavarhatja őt, hogy ezen eredmények már a jeles előd, Bethlen gróf uralma idején is csak részlegesen, legfeljebb többé-kevésbé mutathatók ki (s ezek hozadékát jórészt el is vitte a múlt század nagy gazdasági világválsága), hiszen a mai rezsimre vetítve legfeljebb vágyálmok szintjén létezik e lista. Orbán persze megtalálhatja néhai elődje szavaiban azon elemeket, melyek kellőképpen lecsupaszíthatók és kiüresíthetők ahhoz, hogy lózunggá változzanak. „Az erő az, ami egyesít” – darálja miniszterelnökünk, de ez csak verbális vaktöltény az erő (valójában a gátlástalan voluntarizmus) újabb keletű kultuszában. Kár, hogy ez a politika az ország érdekeinek szempontjából jórészt csak kudarcokat szült – leszámítva természetesen a szűk hatalomtechnikai célokat: ezek elérésében Orbán és rezsimje kétségkívül jelentős eredményességi mutatóval teljesít.

A két világháború közötti korszakkal foglalkozó kiváló szaktörténészek mondhatják a magukét néhai gróf Bethlenről – sok olyan dologra is emlékeztetve, amit máig is értékelhetünk amúgy meglehetősen ellentmondásos pályájából. Addig úgysem hallgatnak rájuk, amíg meg nem fogadják Kövér László (az MSZMP Társadalomtudományi Intézetének néhai munkatársa) alapvető gondolatát arról, hogy gr. Bethlen csak annyiban megosztó, hogy kárhoztatóit előbb a vulgármarxisták, majd a hazug álliberálisok között kell keresni, míg az önálló és erős Magyarország híveit azok között, akik emlékezni és emlékeztetni akartak rá. (Márpedig akadt egy költő gr. Bethlen Magyarországán, aki igenis meg akarta őrizni a jeles államférfi emlékét – igaz, e tettre a fiatal József Attilát leginkább a magának is bevallott, korántsem baráti indulatai késztették.)

Orbán számára is csak egy fekete-fehér papírmasé figura a jeles előd, akinek 1931-es beszédrészlete felidézésével jól oda lehet csördíteni a Tavares-jelentést állítólag diktáló belső árulókra és külső ellenségeinkre. („Mindig vannak, akik a gazdasági válságot más célokra is ki akarják használni. Ennek érdekében folyik magyar kormányzat befeketítése a külföldön is azért, mert azt remélik, hogy ennek révén a külföld majd ránk diktál olyan külső reformokat, amelyek segítségével majd hatalomra juthatnak.”)

Pedig egészében nézve Bethlen mégsem lenne alkalmas, hogy példaképül szolgáljon a modern magyar (tömeg)demokrácia számára – annak ugyanis kérlelhetetlen ellensége volt. A szavazati jogosultság szűkítése és a nyílt szavazás bevezetése (Budapest és a törvényhatósági jogú városok kivételével) igazi kasztszellemből, a régi jó arisztokrata-nemesi politikai osztály kiváltságainak védelméből táplálkozott – még ha ezt kellő demagógiával (vö. a nyílt szavazás és a magyar lelkiség közti mély kapcsolat tételezése) igyekezett alátámasztani. Merő paradoxon, hogy a titkos (de továbbra sem minden korlátozás nélkül való) szavazás újbóli bevezetése után a szélsőjobb, a nyilasok előretörése következett (lásd erről itt és itt) – s mintha ez egy pillanatra (az előzmények figyelembevétele nélkül) Bethlen nézeteit igazolta volna. Azt sem árt elfelejteni, hogy bár nem ő hozta a numerus clausust, de azért szükséges társadalomtechnikai eszköznek tekintette, s a századelő romantikus újkonzervativizmusának neveltjeként maga is vallotta: van zsidókérdés az országban. A törvény formális (a gyakorlatban korlátozottan érvényesülő) enyhítésébe is csak egy részben önérdekből is diktált, pragmatikus alku keretében, s persze erősödő népszövetségi nyomásra ment bele (erről lásd egy korábbi interjúnkat).

Az viszont kétségtelen, hogy a maga módján fellépett a harmincas-negyvenes évek zsidótörvényei ellen, ráadásul a polgári jogegyenlőség liberális elvére hivatkozva – speciel a szabadelvű hagyományhoz való mégoly ambivalens viszonyáról sem esett szó a mostani szoborállítás közben. Meg arról sem, hogy a Bethlen által felépített, mélyen antidemokratikus választási gépezetet idővel olyan méltatlan utódai (és ő Gömböst, Imrédyt, de Telekit is annak tekintette) működtették, akik azután ízlésének meg nem felelő, sokszor szélsőségesen jobboldali elemekkel rakták tele az ország házát (Bethlen párthíveit meg jól kiakolbólították onnan). Természetesen remekül lehet a néhai kormányfőre hivatkozni, mint a sokfrontos harc klasszikusára (aki a nácik elől bujkálni kényszerült, majd egy szovjet börtönkórházban, fogolyként érte a halál), de azt már nem ajánljuk, hogy néhai nagybirtokpárti földprogramját is elővegye a mostani agrárdemagóg rezsim – akkor, némi túlzással szólva, a Mészáros Lőrincek helyett inkább a Széchenyiek, Károlyiak, Festeticsek és társaik kapnák vissza a földet.

Mindezek azonban csak történeti fricskák, hiszen magunk is érteni véljük, mi az, amit oly ellenállhatatlanul vonzónak talál a mai utód a bethleni hagyatékban. Ez pedig bizony a Bethlen monográfusa (Romsics Ignác) által is autoriter polgári parlamentarizmusnak nevezett rendszer, ahol formálisan vannak választások, és ellenzék is kerül rendre a parlamentbe, de az országot csak egyetlen párt és leginkább annak a vezetője kormányozhatja a sajátos világlátása vezérelte korlátlan pragmatizmussal. S ha kell, e cél érdekében ezért minden eszközt be kell és be is lehet vetni.

Neked ajánljuk