A kárhozat nem színpadiasan érdekes és nagyszabású. Nem. Fölötte unalmas. Amikor a társadalom bűnbe esik - például eltűri különösebb morgás nélkül, hogy saját tagjainak egyharmada súlyosan nélkülözzön, egynegyede, közte több százezer gyerek, éhezzék és fázzék -, akkor csönd van, nem történik semmi látványos, a bulvárlapok tévészereplők magánéletéről írnak, vannak sikeres popkoncertek, folynak tudományos kutatások. Nincsenek félelmetes lángnyelvek, nincs kénkőszag, HR-szakértők ún. prezentációi az erélyes föllépés, a derűs arckifejezés, a bizalomgerjesztő testbeszéd, a személyre szabott érdeklődés előnyeit hangsúlyozzák. A lyukas tetejű faluszéli házakra hull a havas eső.
Deportálások, kitelepítések idején játszottak - többnyire vígjátékokat - a mozik, zenekritikák és míves novellák jelentek meg, tömve voltak a kertvendéglők, szikrázott a flört. A diktatúra sztárja nem a diktátor volt, hanem Jávor Pál és Szeleczky Zita, Honthy Hanna és Rátonyi Róbert, Kellér Dezső és Komlós János, Puskás és Kocsis. A lottófőnyeremény és a Megasztár nagyobb érdeklődést vált ki, mint a válság.
Ez a dolgok természete, mondják. A firenzei pestis idején néhány fiatal nő és férfi Fiesoléba menekül - akárcsak a Dekameron szerzője a valóságban is -, és erotikus meg egyéb mulatságos történeteket mesél a többieknek. Ma is olvassuk őket, és gyönyörködünk bennük.
A pokol jeges közönyének, érzéketlen butaságának egyik változata a kelet-európai "politika". Amely maga is az émelyítő összeurópai "politika" egyik különösen visszataszító változata.
Ámde a pokol tornácán nem uralkodik az erkölcstelenség. Sőt. A szerencsétlenséget és a boldogtalanságot érdemek szerint osztják el. A nőknek szabad kevesebbet fizetni, s utána szabad jól megverni, majd elhallgattatni őket, hiszen a nők - amint Adolf Hitler és Ludwig Wittgenstein kedves szerzője, Otto Weininger (megint kiadták Pesten) mondta - "morális idióták". A cigányoknak vérükben van a bűnözés. A homoszexualitás - ahogy még a közelmúltban is nevezte a Btk. - "természet elleni fajtalanság". A hajléktalanok alkoholisták. A munkanélküliek lusták. A muzulmánok terroristák. Az oroszok imádják a zsarnokságot. A lázongók képmutatók és föltűnési viszketegségben szenvednek. A proletárok primitívek. A művészek ingyenélők. A filozófusok "asztalnál meghalnak". A románok bitorlók. Az albánok csempészek. A szerbek gyilkosok. A székelyek nacionalisták. A diákok forrófejű, éretlen tacskók. A nyuggeroknak elgurult a gyógyszerük. A bevándorlók élősdiek. A kivándorlók honárulók.
Mind megérdemlik.
A kisgyerekek is?
Ők is.
A génjeikben van. Vagy "úgy vannak szocializálva" (ez a csak Magyarországon használatos frázis arra utal, hogy a környezeti és kulturális tényezők majdnem genetikailag, tisztán determinisztikusan hatnak).
*
A magyarországi ellenzéki pártok, mozgalmak és médiák egy emberként gúnyolják a jobboldali kormány szociális lépéseit: a végtörlesztés, az árfolyamgát, a kilakoltatási moratórium - tehát a devizaadósok megsegítése -, a rezsicsökkentés, a minimális bér emelése nem lágyítja meg a szívüket. Lehet, hogy ezek a lépések technikailag tökéletlenek, és talán nem is jelenthetik a problémák végleges vagy akár hatékony megoldását, de nem tagadható, hogy humánus intézkedések - függetlenül attól, hogy a legszegényebbekkel miket művel a rezsim. Így hát érthető, hogy a devizaadósok ügyét a fasisztoid szélsőjobboldal karolja föl a szokásos bankellenes ("strukturális antiszemita") retorikával, holott ha volt - már nincs - tipikus baloldali "ügy", ez az volt (lehetett volna). De itt árnyaltan kellett volna érvelni, részben a kormány mellett, részben a kormányt bírálva, sőt: javaslatokat kellett volna tenni ezeknek a rendszabályoknak a tökéletesítésére: ehhöz az ellenzék szociális lelkiismerete nem elég.
Az ellenzéki pártok, mozgalmak és médiák a "segíts magadon, majd Isten is megsegít" elvét követik (itt Isten szerepét osztják magukra): aki tiltakozik - tehát implicite a "kormánybuktató" potenciálnak a remélhető része -, annak jut "médiafölület" és támogató politikai gesztus, akinek nincs ereje, annak nem segítenek.
Mint mindig, a munkanélküliség megjuhászítja a szakszervezeteket, gyöngeségük oka - saját tagadhatatlan hibáikon kívül - a szervezett dolgozók indokolt félelme az elbocsátástól. Márpedig a munkanélküliség adatai rettenetesek.
A szakszervezetek negyedszázada tomboló, majdnem teljes egészében indokolatlan és igazságtalan bírálata a "baloldali" nyilvánosságban összetett: a megvetés a megosztott szakszervezeti mozgalom gyöngesége iránt (ez se szép) elegyedik a szervezett dolgozók iránti ellenszenvvel meg az antiszocialista szabadelvűség hagyományával.
Az ún. mélyszegénységben élők tragédiáját is tisztán emberi jogi szemszögű kórus siratja. A közmunkásokkal szemben alkalmazott, csakugyan alapjogokat sértő hatósági erőszak, a rőzsegyűjtés tilalmazása, a hajléktalanok - immár alkotmányos - zaklatása, a szociális/egalitárius lakáspolitika hiánya, és mindenekelőtt a cigánykérdés: ezek azok a problémák, amelyeket föl mer vetni a mainstream ellenzék (ez többé-kevésbé az ellenzéki médiákkal és blogoszférával azonos ma, a parlamenti ellenzék befolyása közelít a zérushoz, megyei és városházi ellenzék nincs), a társadalmilag igazságos újraelosztáshoz való negatív viszonya - az MSZP pár tétova nyögetétől eltekintve - változatlan. A neokonzervatív kormány neokonzervatív (ellenzéki) bírálói büszkén jelentik ki, hogy támogatják az egykulcsos adót és az egyetemi-főiskolai tandíjat: ebben nem szégyen támogatni a nemzetvesztő kormányt.
Ezért tekintem katasztrófának az LMP kettészakadását: az LMP-nek volt rá esélye, hogy korszerű baloldali párttá váljék (a 4K!-val szövetségben), az ökoszociális "fővonal" mellett kialakíthatott volna gazdaságilag antiliberális, ám demokratikus polgári reformpolitikát, helyénvaló szkepszissel a munka, a technika, a növekedés, a "képviselet", a "költségvetési egyensúly" stb. elavult dogmái iránt, párbeszédben a radikálisabb, immár nem polgári baloldallal is. Olyan párttá, amely valóban antirasszista, antinacionalista, antihomofób, feminista, vidékbarát és természetbarát. (Ki fog itt kampányolni a Paks III ellen?) Ehelyett az LMP két - schifferiánus, illetve bajnaista - utódpártja elkerülhetetlenül valamelyik neokonzervatív pólushoz (vagy az autoritáriushoz, vagy a liberálisabbhoz) kerül közel, s majd nyilván elenyészik. Az új ökoszociális töredékpárt programnyilatkozata nekem nagyon rokonszenves. (Már amennyire polgári program nekem rokonszenves lehet.) De kérdés, hogy ez kit érdekel, s hogy mennyire fontos. Bence, Tímea, Gábor, Gergő rajta lehet az Együtt 2014 képviselőlistáján: ez nem menti meg a hazát.
S ez volt a kettő közül az egyik parlamenti párt, amely nem tetszett egyértelműen groteszknek az ifjú nemzedék szemében. Ez a nemzedék lesz perceken belül az aktív állampolgárok többsége.
*
A másik ilyen párt a Jobbik. Ezt a pártot az ellenzéki médiák vagy "radikális"-nak (Jászi Oszkár, Ady Endre, Csécsy Imre, Zsolt Béla forog a sírjában), vagy - mostanában - "szurkolók"-nak hívják, mert a neofasiszták/neonácik/újnyilasok nem szeretik, ha a nevükön nevezik őket, s az ő kívánságaikat manapság ajánlatos figyelembe venni. Az egyetemi és főiskolai diákság körében elvégzett szenzációs fölmérés (vö. "Tarol a Jobbik", Népszabadság, 2013. február 16.) szerint a Jobbik 33 százalékon, az LMP 29-en, a Fidesz 24-en, az MSZP 7, a DK 5 százalékon áll ebben a populációban. Ebben az a föltűnő, hogy az antiliberális hajlandóságúak aránya 86, ha az MSZP-t hozzáadjuk, akkor 93 százalék. Ezért nevezik a rezsimmédiák képtelen módon "liberálisnak" a diákmozgalmat: hogy a legnépszerűtlenebb hitvallás gyanújával lejárassák. Az 57 százalékos jobboldali fölény is sokatmondó: a közvélemény alakításában elhatározó jelentőségű fiatal értelmiség preferenciái előrevetítik a 2014-es országgyűlési választások várható eredményét, ha persze nem is a Jobbik, hanem a Fidesz fölényével. (De a Jobbik közvélemény-kutatási eredményei minden korcsoportban és egyre több régióban javulnak egyébként is.)
Mindeközben a kanonikus magaskultúra, a társadalomtudomány és a minőségi sajtó és folyóirat-irodalom szinte teljes egészében szabadelvű. Ez mutatja ezeknek a szféráknak a viszonyát reménybeli célközönségükhöz. A szakadás majdnem teljes.
Az antifasiszta baloldalról is csak az elfogadható az értelmiségi fiatalság számára, ami nem liberális. Az 1990-es évek liberális hegemóniája összetört, ezt mindenki ma "az öregekkel" azonosítja. Országos megdöbbenést és hahotát váltott ki, hogy Bajnai "évértékelőjén" a közönség első soraiban ültek (egykori) liberális közéleti személyiségek. A róluk készült, mindenfelé forgalmazott fényképek többet ártottak az Együtt 2014-nek, mint bármekkora stratégiai hiba.
Egyéni hajlandóságtól függetlenül, a magyarországi közvélemény szemében a szabadelvű-alkotmányos jogállam és a magántulajdonon alapuló piacgazdaság: a borzalmas múlt. A szabadelvű közállapotok hívei óvakodnak az "L word", a "liberalizmus" szó használatától, ezért nevezik "baloldalnak" a neoliberális (amúgy kifejezetten jobboldali) irányzatot is. Ezért ekkora baj az antikapitalista baloldallal valamelyest kompatibilis LMP fölbomlása és a diákmozgalommal (HaHa) szembeni, érzésem szerint egyre sikeresebb jobb- és szélsőjobboldali propaganda. A tandíjhívő liberális publicisztika azért támogatja a diákmozgalmat, mert ez is kormányellenes, de céljait finoman megmosolyogja.
A nemzetközi egyetemfoglaló, tandíjellenes diákmozgalom természetesen anti-neokonzervatív és anti-neoliberális. A fiatal szélsőjobboldal a neokonzervatívokkal szemben (akik ugyanakkor sok tekintetben tradicionalisták, nemzetiek és tekintélypártiak, bár nem mind, nem mindenütt és nem mindig) ambivalens. "Antikapitalizmusa" részleges. Mint a "klaszszikus" nemzetiszocializmus, tüzét a forgalmi szférára (hitelintézetek, kiskereskedelmi láncok, közvetítő kereskedelem) összpontosítja. (Már Hitler és Goebbels támadta a nagyáruházakat, mint mai utódaik a plázákat stb.) Nagyon helyesen fogja föl, hogy az antikapitalizmus önmagában nem releváns: a diákmozgalom hierarchiaellenes és tekintélyellenes (részvételi és befogadó, a közvetlen demokráciát pártoló, módszereiben egalitárius) jellegét gyűlöli - indokoltan. Hiszen a mély antikapitalizmus csak akkor az, ami, ha antiautoritárius és antihierarchikus (tehát egalitárius lendülete nemcsak a jövedelmi és hatalompolitikai viszonyokra vonatkozik, hanem átfogó, szociológiai és pszichológiai szempontból egyaránt).
A diákmozgalom ideológiailag azért félénk és diszkrét (egyébiránt természetesen radikalizálódik), mert modern egalitárius rokonszenveit - baloldali hagyomány híján - maga is liberálisnak, tehát bevallhatatlannak érzi (egyébként tévesen, mert az csak kelet-európai perverzió, hogy ezek a tartalmi elemek a modernséget sokáig egyedül képviselő szabadelvűséghöz tapadtak). De természetesen már soha nem lesz az IMF, a CIA és a NATO híve. (Ezeket a liberálisok egész jól tűrik.)
A szélsőjobboldal tűnik föl tehát rendszerellenesnek - hiszen szemben áll a Nyugattal (Amerikával, az Európai Unióval és a zsidókkal). Sőt: még a kormánypártnak is van némi ellenzéki aurája, mert - holott EU- és NATO-tagállamot vezet - elsősorban médiáin keresztül némi Nyugat-ellenességet negélyez, antiföderalista és nacionalista (Horvátország kivételével minden utódállami szomszédunkkal ellenséges), amivel tettleg ellenzi a korábbi liberális konszenzus legföltűnőbb aspektusait. Nem száll szembe nyíltan az Egyesült Államok kormányával, de emberei vérbűnnek tüntetik föl, ha a diákmozgalom néhány tagja informális beszélgetést folytat egy amerikai alapítványhoz sokszoros áttételen keresztül kapcsolódó intézet pár munkatársával közösségszervezési ügyekben, s a legsötétebb démonnak állítja be a polgárjogi mozgalmak néhai stratégáját, Saul Alinskyt - akinek a csakugyan kissé brutális tanácsait a diákmozgalom nem is látszik megfogadni.
De hát Saul Alinsky újbalos volt, amerikai és zsidó - ez elegendő.
*
A szélsőjobboldal - történelmi identitásához híven - megelőző (preventív) támadást indított a még meg se született valóságos (tehát antikapitalista) baloldal ellen, amely halálos veszedelmet jelentene rá nézve. Ha léteznék. Terét elfoglalja, eszméit előre kompromittálja, hiszen egyetlen látható ellenfele a liberális kapitalizmus, amely persze csak kapitalizmus, és csöppet se liberális.
Mindenkinek nyert ügye van, aki a jelenlegi rendszert tagadja. Ebben persze a Fidesz áll a legjobban, amely egyszerre irányítja, használja, szipolyozza és rágalmazza a rendszert, amelynek jóvoltából uralkodik. Ellenzéki az aurája, de állásokat osztogat. Tökéletes pozíció, amellyel aligha veheti föl más a versenyt. De a második helyezettnek a fasiszta látszik, aki totális tagadást színlel, és fizikai erőszakkal fenyeget mindenkit, aki a rendszer lényegét - a hierarchiát - kétségbe meri vonni. Az egész (nemzeti konzervatív és a tőle sokban persze eltérő szélső-) jobboldal a politika moralizálásában és biologizálásában utazik, és indítékokat szolgáltat az elnyomás és a diszkrimináció igazolásához, az alaptételhez, amely szerint a szerencsétlenek megérdemlik szerencsétlenségüket, a frusztráltak megérdemlik frusztrációjukat. Ebben még az érintettek egy része is jelképes kielégülést talál. Ennek nincs ellenzéke.
Méltóztassanak rá gombot varrni.
