Thoma László: Régi söprűk, új szemét (A szakszervezetekről)

publikálva
2001/14. (04. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Aszakszervezeteknek nincsenek jövőképeik, csak utópia-pótlékaik vannak" - állapította meg Ralf Dahrendorf. A szakszervezetek kiszorulnak a korszerű, munkaigényes, növekvő ágazatokból. Kiszorultak a részmunkaidőben foglalkoztatottak képviseletéből. A feldolgozóiparban, a csökkenő közszolgálati szektorban, a teljes munkaidőt kínáló ágazatokban tartják még állásaikat. Társadalmi bázisuk is változik. Nem vonzzák a nőket, a fiatalokat, a bevándoroltakat. A német szakszervezetek tagjainak egyharmada nyugdíjas vagy munkanélküli. A szakszervezetek befolyása a vállalatoknál és a munkaerőpiacon gyengült. Felértékelődtek viszont a munkáltatói szervezetekkel és a kormányokkal intézményesített makroszintű kapcsolataik. Sőt a nyolcvanas évek végétől, a társadalmi párbeszéd uniós szintű intézményeinek kiépülésével folyamatosan növekszik az uniós befolyásuk is.

"Aszakszervezeteknek nincsenek jövőképeik, csak utópia-pótlékaik vannak" - állapította meg Ralf Dahrendorf. A szakszervezetek kiszorulnak a korszerű, munkaigényes, növekvő ágazatokból. Kiszorultak a részmunkaidőben foglalkoztatottak képviseletéből. A feldolgozóiparban, a csökkenő közszolgálati szektorban, a teljes munkaidőt kínáló ágazatokban tartják még állásaikat. Társadalmi bázisuk is változik. Nem vonzzák a nőket, a fiatalokat, a bevándoroltakat. A német szakszervezetek tagjainak egyharmada nyugdíjas vagy munkanélküli. A szakszervezetek befolyása a vállalatoknál és a munkaerőpiacon gyengült. Felértékelődtek viszont a munkáltatói szervezetekkel és a kormányokkal intézményesített makroszintű kapcsolataik. Sőt a nyolcvanas évek végétől, a társadalmi párbeszéd uniós szintű intézményeinek kiépülésével folyamatosan növekszik az uniós befolyásuk is.

K und K Európa

Kelet-Közép-Európa a rendszerváltozás folyamatában többnyire a társadalmi párbeszéd kontinentális európai intézményeit vette át. És bár a szakszervezeteket kiszorították a privatizációból, a kollektív alkukban és az új munkaügyi intézményekben a törvényhozás és a kormányok által garantált jogosítványokat kaptak. Persze nem valamiféle humanitárius meggondolásból. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az új demokráciák szembetalálkoztak a gazdasági átalakulás és a privatizáció veszteseinek nagy tömegével. A gyorsan átalakuló munkaerőpiacon a munkavállalók milliói nem csupán a munkahelyüket veszítették el, hanem leértékelődött a korábban megszerzett kvalifikációjuk is. A gazdasági és tulajdoni struktúrák átalakulása tehát a veszteseket nem csupán munkájuktól fosztotta meg, hanem kulturálisan is depriválta őket. Korábban elsajátított kulturális mintáikkal és kvalifikációjukkal nem voltak képesek integrálódni a piacgazdaságba. Mindezek arra ösztönözték a parlamenteket és a kormányokat, hogy a munkavállalókat vonják be egy intézményes társadalmi párbeszédbe, így tegyék kezelhetővé a szociális és a munkaügyi feszültségeket, és moderálják a konfliktusok szereplőinek magatartását. Bár a szakszervezetek Kelet-Közép-Európában mindenütt a régi nómenklatúra leginkább retrográd és leginkább reformellenes szervezeteinek számítottak, a volt NDK kivételével nemcsak a szakszervezetek, hanem a régi szakszervezeti elit is túlélte a rendszerváltást. Annak ellenére, hogy a demokratikus átalakulás lendületében szinte mindenütt megalakultak az új, szabad, független szakszervezetek (noha annyi, mint nálunk sehol sem), az "újak" a "régiekkel" csakhamar együtt illeszkedtek be a gazdaság és a politika új intézményrendszerébe. A szakszervezetek reorganizálták gazdasági és politikai kapcsolataikat a demokrácia és a piac új szereplőivel. Jelentős veszteségekkel ugyan, de megmaradt a vagyonuk is. Igaz, ennek a vagyonnak nem jelentéktelen részével, például a szocializmusból fennmaradt üdülővagyonnal a szakszervezetek az új helyzetben nemigen tudtak mit kezdeni. Egy piacgazdaságban az üdüléshez szükséges pénzt (többnyire 14. havi bér formájában) általában a kollektív szerződésekbe építik be, aztán nyaraljon a polgár, ahol akar és ahol tud. Ezért az üdülővagyon mindenütt gondokat okozott az átalakuló szakszervezeteknek, hiszen szanálásra szorultak, változatlan formában nem lehetett őket működtetni, és értékesíteni is csak nyomott áron lehetett őket.

A szakszervezeti struktúrák Kelet-Közép-Európában túlélték a rendszerváltást. Ez még Magyarországra is igaz, ahol pedig a szakszervezetek politikai megosztottsága nem csupán extrém pluralizmushoz vezetett, hanem a szakszervezeti vagyon szétforgácsolódásához is.

Élet a Fidesz előtt

A rendszerváltó politikai elit nem szerette a szakszervezeteket. 1987 után a demokratikus ellenzék, csakúgy, mint az MDF, megkísérelte megvetni a lábát a szakszervezeti mozgalomban. De mivel nem sikerült megszerezniük a munkavállalók tömeges támogatását, levonultak a szakszervezeti terepről. 1989-ben a munkások védelme helyett már inkább a hatalomról tárgyaltak. Az általuk is világra segített független szakszervezetek vagy munkástanácsok magukra maradtak, nem tömegesedtek el, és a "régi" ágazati szakszervezetek (bár az ő támogatottságuk is gyengült) megőrizték domináns szerepüket.

A kilencvenes években a rendszerváltó elit megkísérelte felszámolni a régi szakszervezeti struktúrákat. 1991 nyarán a parlament ötpárti konszenzussal hozott törvényt a SZOT-vagyon újraosztásáról és a szakszervezeti tagdíjlevonás módjáról. De a szakszervezeteket nem sikerült leszorítani a porondról. Az Antall-kormány politikai és erkölcsi gyengülésével a szakszervezetek jelentős mértékben visszaszerezték legitimitásukat, hiszen ők tudták képviselni az elégedetlen vesztesek érdekeit.

A munkaügyi intézmények átalakultak. 1989 után háromoldalú érdekegyeztetési intézményrendszer épült ki a mindenkori kormány, a munkáltatói szervezetek és a szakszervezetek között. Az Érdekegyeztető Tanács szerepét és szereplőinek a jogosítványait alapvetően az 1992-es munkatörvényi reformok szabályozták. A szakszervezetek a kormánnyal szemben intézményesen garantált jogosítványokat kaptak az előzetes egyeztetésekre a munka világára vonatkozó törvényekkel és szabályokkal, a költségvetési és az adótörvénnyel, a munkavállalók élet- és munkafeltételeit meghatározó kérdésekkel kapcsolatban. A szakszervezetek képviseleti, egyeztetési és szerződéskötési jogot kaptak a munkáltatókkal szemben is. És noha a szakszervezetek vállalati pozíciói folyamatosan romlottak, jelentős volt a befolyásuk az érdekegyeztetés országos fórumain. És - 1993 után - meghatározó szerepük lett a társadalombiztosítási (tb) önkormányzatokban.

Ebből már 1998 előtt is sajátos, felemás helyzet alakult ki. Egyfelől a szakszervezetek támogatottsága a munkavállalók körében folyamatosan csökkent. Romlott a szakszervezetek érdekérvényesítő pozíciója a vállalatoknál. Magyarországon a munkaszerződések, a kollektív megállapodások rendszere (különösen a középszinteken, tehát az ágazati-szakmai szinteken) hiányosan épült ki, azaz a szakszervezet a munkatörvény által biztosított minimumon túl csak kevés többletjuttatást tudott elérni a munkavállalóknak. A gazdasági átalakulás következtében 1990-1994 között mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, ami nagyon erős nyomás alá helyezte a munkaerőpiacot, és szinte lehetetlenné tette a vállalati béralkut.

Ezek a folyamatok átrendezték a szakszervezetek közötti erőviszonyokat. Mivel a munkanélküliség elsősorban a "klasszikus" nagyipari szférákat sújtotta, az e területeken működő szakszervezetek taglétszáma drámai módon zuhant. A szakszervezetek a kialakuló új foglalkoztatási formákban, az új vállalkozási formákban nemigen tudták megvetni a lábukat. A versenyszférában csak ott voltak képesek őrizni pozícióikat, ahol a nagyipari szervezetek fennmaradtak. Viszonylag erősek maradtak a közalkalmazotti és a közszolgálati szférákban, hiszen itt, noha a reálbérek gyakran folyamatosan csökkentek, magas volt a foglalkoztatási biztonság. Ez különösen jellemző volt a közalkalmazottakra, akiknek a bérpozíciója folyamatosan romlott (elég, ha a pedagógusokra vagy az egészségügyiekre gondolunk), de tömeges elbocsátásokkal nem kellett számolniuk. Erősek maradtak a szakszervezetek a közszolgálatok kulcspozícióiban, különösen a vasúti közlekedésben és az energia-ágazatokban.

A szakszervezetek munkaerőpiaci, valamint vállalati pozícióinak folyamatos gyengülésével felértékelődtek a politikai és gazdasági kapcsolataik. A nagy ágazati szakszervezetek 1991-ben, amikor az MSZP a már említett szakszervezetellenes törvények végszavazásakor kivonult a parlamentből, az újraszerveződő baloldal egyik legerősebb gazdasági-politikai centrumává váltak. Az 1993-as tb-önkormányzati választásokon (és az ugyanakkor rendezett üzemi tanácsi választásokon) az ágazati szakszervezetek és konföderációik elsöprő győzelmet arattak, ezzel mintegy bizonyítva, hogy átütő erejű baloldali fordulat következett be. Míg a gyengülő kormányt tüntetésekkel és sztrájkfenyegetésekkel szinte folyamatos politikai nyomás alá helyezték, az MSZP-vel választási megállapodást kötöttek, aminek alapján több szakszervezeti vezető a lista előkelő helyén jutott be a parlamentbe. Ez növelte a szakszervezeti elit politikai és gazdasági befolyását, de kikezdte a legitimitását.

Meghatározó szerepük volt a tb-alapok önkormányzatában és a tb-vagyon (egészség- és nyugdíjbiztosítási alapok) kezelésében. Erős gazdasági és politikai kapcsolatokat építettek ki a gazdasági és a pénzügyi szféra különböző lobbicsoportjaival. A szakszervezeti vezetők számos helyen (elsősorban nagy állami vállalatoknál) felügyelőbizottsági tagok lettek, és felkerültek a nem nyilvános "VIP-listákra" is. Döntő szerepük volt a régi szakszervezeti üdülőhálózat kezelésében és értékesítésében, hiszen nemcsak a szakszervezeti tulajdonban maradt üdülőkkel gazdálkodtak, hanem a nemzeti üdülési alapítvány kuratóriumában is nagy befolyással rendelkeztek.

A szakszervezetek számára a Bokros-csomag lett a politikai Waterloo. Noha igyekeztek kemény alkut folytatni a parlamentben és az Érdekegyeztető Tanácsban annak érdekében, hogy a tagságuk számára csökkentsék a stabilizációs programból adódó veszteségeket, és nagyszabású tüntetéseket is szerveztek a fájdalmas terápia ellen, valójában nem merték vállalni a társadalmi ellenállás megszervezését és a Bokros-csomag megbuktatását. Feltehetően erejük sem lett volna ehhez. A stabilizációs program sikeréből viszont 1997 után sem részesültek. Így a Bokros-csomag politikai vesztesei a szakszervezetek lettek. Az ő nyakukba varrták a nagyarányú reálbércsökkenést, a nyugdíjasok és a bérből, fizetésből élők helyzetének drámai romlását. Azt, amit a programmal szemben elértek, mindenki elfelejtette; azt, amit az ország gazdaságában a program elért, inkább a kormány, mintsem az ő javukra írták. A szakszervezeti vezetők kettős szerepe (a kormánypárti frakcióban és az ÉT-ben) szerepzavarhoz vezetett. Egyre több szó és szóbeszéd esett az egészségbiztosítási alapokról, az üdülővagyon privatizációjáról, a szakszervezeti, a gazdasági és a politikai elitek összefonódásáról. 1996-1998 között a szakszervezetek támogatottsága és taglétszáma drámai módon csökkent. A szakszervezetek legitimációs válságba kerültek.

Benn a bárány, kinn a farkas

Az 1998-ban hivatalba lépő új kormány a szakszervezeteket annak a baloldali gazdasági és politikai érdekhálózatnak az egyik legbefolyásosabb részeként fogta fel, amelyiktől félt, s amelyikkel szemben az "egészpályás letámadást" először megindította.

Az új koalíció megszüntette a társadalombiztosítási önkormányzatokat, és államosította a tb vagyonát. Átalakította a társadalmi párbeszéd intézményrendszerét, ezzel meggyengítette a szakszervezetek pozícióját a munka világával, a költségvetéssel, az adózással kapcsolatos törvényhozásban. Fagypontra hűtötte le a kormány és a szakszervezetek közötti párbeszédet. Intézményesen lenullázta a szakszervezetek partneri szerepét a kormánnyal szemben; a korábban kötelező előzetes egyeztetésekből a kormányt szinte semmire sem kötelező konzultáció lett. Az érdekegyeztetés fragmentálódott, a szakszervezeti jogosítványokat megnyirbálták. A kormány a még megmaradt szakszervezeti jogosítványokon is átlépett: látványosan semmibe vette a szakszervezetek együttdöntési jogosítványát a minimálbérek megállapításában (miközben olyan mértékű emelést hajtott végre, amit a szakszervezetek követelni sem mertek volna).

A szakszervezetek megkísérelték az ellenállás megszervezését. A kormány azonban kemény kézzel törte le a sztrájkokat - gondoljunk az 1999-2000. évi vasutassztrájkokra. A szakszervezeti tiltakozásokat és demonstrációkat pedig semmibe vette, vagy homokra futtatta. Hatásosan csinált hülyét tavaly a tiltakozó egészségügyiekből, és látványosan nyálazta be kimódolt rágalmakkal a munkatörvénykönyvi reformok ellen tiltakozó szakszervezeti demonstrációk szervezőit tavaly novemberben és most márciusban is.

A szakszervezetek mozgósították uniós befolyásukat és nemzetközi szakszervezeti támogatóikat. 2000-ben előbb az EU Gazdasági és Szociális Bizottsága, majd az EU Bizottság is szóvá tette jelentéseiben, hogy a kormány semmibe veszi a munkavállalók jogait, és nem folytat érdemi párbeszédet a szociális partnerekkel. A kormány azonban élte unión kívüli életét: bár formálisan tárgyalásokat kezdett a szakszervezetekkel a munkatörvénykezésről, sőt egy többéves megállapodásról is szó esett, ezeken a tárgyalásokon csak a megalázott és pacifikált szakszervezeteket látta szívesen; a többieknek kívül tágasabb.

A kormány viszont mind a mai napig egyetlen látványos vizsgálatot sem vitt végig a tb-vagyonnal kapcsolatban - pedig az államosítást azzal indokolta, hogy a tb-önkormányzatokból közpénzek csorognak magánzsebekbe. Nem tudjuk, hogy vajon azért firtatta kevéssé az ügyet, mert nem volt csorgás, vagy mert a csapokat máig nem sikerült elzárni. Viszont a nemzeti üdülési alapok ügyében lassan elkészülnek a kutatási projektek, és úgy tűnik, hogy ennek a vizslatásnak nemcsak az Állami Számvevőszék, hanem az ügyészség is sikeres résztvevője lesz.

A munkatörvény reformjáról több mint másfél éve folyik a vita. A szakszervezetek megkísérelték ezt a vitát támogatottságuk erősítésére és erejük demonstrálására felhasználni. A március 24-i tüntetés után úgy tűnik, hogy ezt elérték. Igaz, ezenkívül semmit. A munkatörvény módosítását a parlament heteken belül megszavazza. A munkatörvény reformja viszont a szakszervezetek számára is új helyzetet teremt: a munkaidővel való gazdálkodás, a szabadnapok, a munkaerő-kölcsönzés, a munkarend új szabályozása annyira megerősíti a munkáltatókat, hogy a frontvonal a kormány és a szakszervezetek közül a szakszervezetek és a munkáltatók közé kerül át. A kormány lesz a nevető harmadik. Ami bizonyos: 1998 után a szakszervezeti tiltakozások nem hozták igazán zavarba a kormányt. Ezek a tiltakozások belül maradtak a struktúrákon, legfeljebb a szerepeken és a szereposztásokon akartak változtatni.

Ez sem lett volna kevés. Kár, hogy ennyi sem sikerült.

A szerző szociológus, az ELTE BTK oktatója.

publikálva
2001/14. (04. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk