Miközben százezreknek ez az időszak egyáltalán nem lesz kellemes - hiszen szerelési munkálatokra és kiadásokra kényszerülnek -, valódi mérföldkő ez: egyszer és mindenkorra megszűnik az a technológiai korlát, amely a túlterjeszkedő médiaszabályozás legitim alapját jelentette évtizedeken át. Annak a paradigmának, amire a jelenlegi hazai szabályozási megaapparátus és az ezt kihasználó politikai megfélemlítés épült, vége. Novembertől kevés indoka marad elsősorban a televíziók megrendszabályozását biztosító sok száz fős állami szabályozó apparátus létezésének és a világrekord mennyiségű paragrafusból álló médiatörvények fenntartásának.
Mi az, hogy digitális átállás?
A Nemzetközi Távközlési Szervezet (ITU) és tagállamai - köztünk hazánk - 2006-ban úgy döntöttek, hogy legkésőbb 2015. június 17-ig be kell fejezni az analóg földfelszíni műsorszórást a televíziózásban. A frekvencia az egyik legértékesebb korlátos állami erőforrás - és az analóg műsorszórás fölöslegesen foglal el túl nagy tartományokat a legkritikusabb frekvenciasávokban, miközben digitális technológiával több műsort lehet sugározni, jobb kép- és hangminőséggel és számtalan kiegészítő szolgáltatással. Az Európai Unió még ennél is tovább ment, és ambiciózusan 2012-t jelölte meg tagállamai számára az átállás céldátumául.
Túl sok a tányér, elmegyek a kapitányér'
Fotó: Kollányi Péter / MTI
Ez a folyamat az érintett országokban el is kezdődött, és miközben a lakosságra (a nézőkre) terheket hárított - hiszen sokszor komoly költségeket kell vállalniuk az átálláshoz szükséges eszközök beszerzésével - számos lehetőséget is teremtett mind a piaci, mind az állami szereplők számára. A digitalizáció mára lehetővé tette, hogy ahol korábban egy csatorna műsora fért el, ott a folyamatosan fejlődő tömörítési technológiáknak köszönhetően akár 10-12 is elérhető legyen. Azaz a kereskedelmi műsorszolgáltatók lehetőséget kaptak, hogy bővítsék és még inkább személyre szabják kínálatukat, a közszolgálati intézmények pedig még több értékes tartalmat juttathatnak el az állampolgárokhoz.
Németország, Finnország, a Benelux államok hamar kiaknázták az új technológia által biztosított lehetőségeket, és a felszabaduló frekvenciák értékesítésével maximalizálták az állami bevételeket is. Az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban is hamar megkezdték a párhuzamos sugárzást, tehát a régi analóg és az új, digitális műsorok egyidejű közvetítését, és csak jóval később, 2010-2012 között kapcsoltak ki. Az EU keletibb fele - Szlovákia kivételével - még nem esett túl az átállási folyamat legnehezebb részén, a teljes kikapcsoláson: ez nálunk két lépcsőben, július, illetve október végén történik meg.
A médiaszabályozás változásai
Mostanra a magyarországi háztartások mindössze 14 százaléka (nagyjából 500 ezer háztartás) televíziózik kizárólag analóg vétellel (ez 2007-ben még 30 százalék felett volt). A legtöbben kábel- vagy műholdas (60, illetve 25 százalék) csomagokra fizetnek elő, őket az átállás nem érinti. Azokat viszont igen, akiknél ma kizárólag az M1, az RTL és a Tv2 műsora fogható szoba- vagy tetőantennával. Az elkövetkező hónapokban ők vagy egy új tévékészüléket vesznek, esetleg a régi készülékhez csatlakoztatható jelátalakítót (set top box), vagy rászánják magukat, hogy kábeles, műholdas vagy ip-alapú csomagra fizessenek elő. E félmillió háztartásban jellemzően alacsony iskolázottságú, idősebb, magányos emberek élnek, kistelepülésen: számukra az átállás biztosan nehézségeket és terheket fog jelenteni. E csoport részére éppen ezért rászorultsági alapon az állam támogatást nyújt a szükséges eszközök beszerzésével és beszerelésével. (Erre az átállási folyamatot szabályozó jogszabály, a digitális átállás törvénye értelmében 11 milliárd forintot meghaladó keret áll a folyamatot lebonyolító Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, az NMHH rendelkezésére.)
A rádiózás és televíziózás hagyományos szabályozási kereteit és legitimációját a frekvencia-szűkösség alapozta meg. A 70-es, 80-as évekig, a kábeles és a műholdas technológiák elterjedéséig csak a földfelszíni frekvenciákon lehetett műsort szolgáltatni. A frekvenciák mindenütt az állam tulajdonában állnak, és mindig kevesebb van belőlük, mint ahányan használni szeretnék őket, ezért a jogalkotók e csatornák használatát szabályoknak vetették alá. Bonyolult és részletes előírások vonatkoztak a műsorok tartalmára, közzétételük módjára, az üzemeltetőkre. Ám a terjesztési csatornák folyamatos digitalizációjával (amely lehetővé tette a megsokszorozásukat) és a széles sávú internet térhódításával ez az érv a televíziózásban elhalványodott. E folyamatra tesz pontot Magyarországon novemberben az analóg kikapcsolás.
A magyar államnak, a mindenkori szabályozó hatóságnak többet nem lesz beleszólása abba, hogy ki és milyen feltételekkel léphet színre a televíziós piacon. Megszűnik a "mi tévénk", "ti tévétek" homokozója, ami az 1997-es, máig megbocsáthatatlanul elcsalt ORTT-döntés óta a magyar médiaszabályozás bevett gyakorlata volt; hogy a 2009-es országos kereskedelmi rádiós pályázatról és az az alapján kötött szerződések botrányos, 2011-es módosításáról ne is szóljunk. Ha bármely televíziós szolgáltató bármely tematikával műsort szeretne indítani Magyarországon, elsétál a hatósághoz, és bejelenti (tehát nem engedélyezteti!). Vagy még inkább ellátogat az Európai Unión belül bármely másik szabályozóhoz, és Prágában vagy Bukarestben teszi meg ugyanezt. Lássunk csodát: hosszú évek óta ez történik itthon. A hazai szabályozás és a médiahatóságok áldásos tevékenysége miatt a magyar nyelvű csatornák túlnyomó többsége már nem magyarországi székhellyel működik, miáltal nem itthon fizet médiaszolgáltatási díjat sem, és kevéssé fáj a feje a magyar médiatörvények miatt. A két legnagyobb hal, az RTL és a Tv2 fő csatornái pedig novemberben vehetik a kalapjukat, ha van egy csepp eszük.
Sajnos a rádiózásban nem ilyen egyszerű az állami beavatkozás kiiktatása, hiszen az FM-sáv és az ezen működő készülékek használata még mindig fényévekkel meghaladja akár a netes, akár a digitális rádiózást. Ebben a negyedik generációs mobil széles sáv elterjedése hozhat változást, és az autógyártók tömeges áttérése az ezen működő rádiók beépítésére.
A 2010-es médiatörvények a magyar újkori demokrácia történetében először hatósági felügyelet alá helyezték mind a nyomtatott, mind az online tartalmakat: az ilyen törekvések ellen az EU tehetetlen. (Eddig sehol sem látott megoldásként azt is biztosították ugyanezen jogszabályokban, hogy a hatóság e jogkörét mintegy kiszervezze, és ún. társszabályozási megállapodásokba kényszerítse a kiadókat, hogy maguk lássák el önmaguk korlátozását. Az egyetlen szerencse, hogy gyakorlatilag nem érkeztek komolyan vehető panaszok a társszabályozó szervezetekhez.) A médiatörvény a televíziózásban a múlt századi beavatkozási logika alapján hármas célt tűzött ki: a tartalomvédelmet, azaz az erőszakos és bulvártartalmak visszaszorítását, a mindenható közszolgálati (állami) "jó" tartalom-előállítást és a kiskorúak soha nem látott szigorral történő védelmét. Az új szabályozás mindhárom pontban egyértelműen megbukott. Pedig nem vitás: a modern nyilvánosság működése és a demokráciákban betöltött szerepe - bármilyen technológiai vívmányok mellett is - körültekintő és megfontolt állami szerepvállalást és beavatkozást követel. A változó médiafogyasztási szokások, az újabb és újabb kütyük és leggyorsabb átviteli hálózatok esetén is maradnak olyan veszélyek és problémák, amelyek szabályozási megoldásokat (is) igényelnek.
Mi marad?
Ilyen először is a legfontosabb információkhoz való hozzáférés biztosításának alkotmányos kötelezettsége. Ezt nem intézhetjük el egy vállrándítással, avval, hogy "ott van az internet": a független és közbizalmat élvező közszolgálati média létjogosultsága ma még sehol sem kérdőjeleződött meg. A közmédiumokra továbbra is szükség van, akármilyen nehéz is ezt elhinni ma Magyarországon, ahogy szükségesek ama szabályok is, amelyek hozzáférést garantálnak a közszolgálati tartalmakhoz, és megakadályozzák az információs monopóliumok kialakulását. Nekünk, európaiaknak, különösen magyarként, kiemelten fontos kicsi, ám sokszínű kultúránk megőrzése és átörökítése, éppen ezért szükségesek azok a kvótaszabályok, amelyek az európai művek előállítását és közzétételét követelik meg. És akármennyire kiráz a hideg szülőként is annak a gondolatától, hogy helyettem az állam védje a gyerekeimet, nem állíthatom, hogy minden alapot nélkülöz az a korlátozás, hogy durva pornót csak éjjel lehessen adni. (Hozzáteszem: ennek a szabálynak a világon semmi értelme az interneten nézett videók esetén. Itt semmi másban nem hiszek, mint szülőként meggyőzni a gyerekeimet arról, hogy előbb kérdezzenek, és utána nézzenek.) A mai magyar médiaszabályozás azonban saját logikája szerint is kudarcot vallott. Ahhoz segített hozzá, hogy a kereskedelmi televíziók híradásaiban még több vér és még több mocsok legyen; hogy a "legjobb" közszolgálati csatornák nézettsége megzuhanjon; és pontosan ugyanannyi médiaártalomnak kitett gyerek van ma is, mint bármikor eddig (ha ez egyáltalán értelmezhető).
Ma nemzetközi összehasonlításban is elképesztő méretű, 600 fős hatóság óvja az ország polgárait a médiaüzem veszélyeitől (és ha nagyon muszáj, még ellátja a hírközléssel kapcsolatos teendőket is). Ez a monstrum a hatalom jelképe lett, és önmagában, méreténél és hatásköreinél fogva jelent veszélyt a szólás- és véleményszabadságra. Így biztosan nem lehet tovább: mostantól nincs több kapaszkodó a "mindent szabályozni akarok logika" technológiai oldalán, megszűnt a frekvenciaszűkösség által nyújtott idejétmúlt keretrendszer. Ezért az egész felépítményt alapjaiban kell lebontanunk. Tegye mindenki a dolgát: a bíróságok, a fogyasztóvédelem, a versenyhatóság, a piaci szereplők valós és hatékony önszabályozó szervezetei, és képzett pedagógusok, akik tiltások helyett inkább azt tanítják meg, mire lehet ésszerűen és biztonságosan használni az internetet. A Médiatanácsra és az azt kiszolgáló apparátusra jelen formájában többé nem lesz szükségünk. Bebizonyosodott az, amit a médiatörvények bírálói már régóta tudnak: a nyilvánosság szabályozásában a kevesebb mindig több.
A szerző médiajogász, a Nemzeti Hírközlési Hatóság volt elnöke, jelenleg a BBC Media Action, a Világbank és az ENSZ (ITU) szabályozási szakértője.
