Képzeljük el, hogy holnap olyan világban ébredünk fel, amelyben teljesült Orbán Viktor, Donald Trump, továbbá néhány radikális jobb- és baloldali közíró álma: nem létezik politikai korrektség. (Magyar viszonyok között ez a reggel nagyjából ugyanolyan lenne, mint a többi.)
Bár a mi világunkban sokan sokféle dolgot szoktak érteni politikai korrektségen, a megszólalók (részben) mást és mást tekintenek a „PC” vagy a „píszi” nyelvhasználat normáinak, az elképzelt világunk lakóinak minderről fogalmuk sem lenne. Semmi, amit valaha valaki a polkorrekt beszéd normái közé sorolt, nem lenne érvényes senkire. Még csak nem is hallott róluk senki. Miben különbözne ez az elképzelt világ a mi világunktól?
A kérdésre ebben az általános formájában nehéz válaszolni. Képzeljünk hát el három konkrét személyt! Kedves, közvetlen emberek, ezért mi is a becenevüket fogjuk használni: Donald, Minnie és Mickey.
A cigány almája
Donald meggyőződéses rasszista. Szilárdan hiszi, hogy a cigányoknak a vérükben van az erőszak, a zsidók csak azért irányítják a háttérből a világpolitikai folyamatokat, hogy ellophassák az összes pénzünket, a pirézek pedig titokban már el is özönlötték Európát. A nőket Donald intellektuálisan alacsonyabb rendűnek tartja a férfiaknál, bár fontos szerepet tulajdonít nekik a fajfenntartásban és a férfiak egészséges testi vágyainak kielégítésében (ezeket nem így fogalmazná meg); a melegeket mélyen megveti, beteg és erkölcstelen embereknek gondolja őket. Ritkán gondolkodott el rajta, hogy miért kapcsolódnak össze ezekkel az embercsoportokkal éppen ezek a negatív tulajdonságok. Ha megkérdeznék, akkor vagy azt felelné, hogy „genetikai okok” állnak a háttérben, vagy pedig valamiféle „kulturális” tényezőkre hivatkozna. Egy biztos: Donald szilárdan vallja, hogy ezek a negatív tulajdonságok (szoros kivételekkel) nagyjából általánosak. A cigányok/ zsidók/nők/vidékiek már csak olyanok, hogy…
| ||
Minnie-től ezzel szemben távol áll a rasszizmus és a szexizmus minden formája, és elutasít mindenféle negatív sztereotípiát. Meggyőződéssel vallja, hogy minden ember egyenlő, hogy senkinek a jellemtulajdonságaira vagy intellektuális képességeire nézve nem következik semmi pusztán abból a tényből, hogy történetesen cigány/zsidó/nő/meleg/vidéki stb. (Minnie tisztában van vele, hogy pirézek nem léteznek.) Éppen ezért nem is bánik óvatosan ezekkel a kategóriákkal. Minden további nélkül azt mondja, hogy képzeld, a balesetet egy szőke nő okozta, vagy hogy láttam azt a buzi színészt az utcán, esetleg hogy abban a faluban mindenkit terrorizálnak a cigányok. Néha persze nehéz helyzetbe keveredik. A múltkor elmesélte a kocsmában Donaldnak, hogy vettem egy kiló gyönyörű jonatánalmát attól a cigány zöldségestől, mire az rávágta, hogy ja, biztos lopott volt – Minnie meg nem győzött mentegetőzni, hogy nem akart ilyet mondani. Mert tényleg nem akart, de Minnie-t gyakran félre szokták érteni.
Harmadik barátjuk, Mickey például meg van róla győződve, hogy Minnie előítéletesen gondolkodik: akarja, nem akarja, de mégis folyamatosan előhívja a szavaival a cigányokkal/nőkkel/melegekkel/vidékiekkel kapcsolatos negatív sztereotípiákat – ez pedig azt bizonyítja, hogy gondolkodásába beleépültek ezek a sztereotípiák. Mickey fontosnak tartja a rasszizmus és szexizmus, illetve a bármilyen kisebbségek (és többségek…) kirekesztése elleni küzdelmet, ezért ügyel a szavaira. Csak akkor használ csoportokra utaló kifejezéseket, amikor a kérdéses személy csoporthoz tartozása a tárgyalt téma szempontjából releváns tényező, és még ilyenkor is igyekszik nem azokat a megjelöléseket alkalmazni, amelyek előhívják a negatív sztereotípiákat, mert a Donald-félék szokták használni őket, akik előítéletesek. (Az ő élete sem könnyű persze. Sokáig kínosan kerülte a buzi szót, aztán egy meleg ismerőse felvilágosította: nyugodtan használja csak, ő is így hívja magát.)
Mi történne Donalddal, Minnie-vel és Mickey-vel, ha a mi világunkból egyszer csak átkerülnének az elképzelt világba, amelyikben a píszit még hírből sem ismerik?
Az utópisták
Mindez végső soron csak Minnie-t érintené kellemetlenül. Donald nem sokat venne észre a változásból. Pontosan ugyanazokat a mondatokat mondaná, mint eddig, de elégedetten tapasztalná, hogy végre a számára rokonszenves politikusok is kimondják, amire eddig csak utaltak. Mickey életében sem következne be komolyabb fordulat: eddig is utálta a rasszizmust és a kirekesztő beszédet, továbbra is utálja. Némi megnyugvással venné tudomásul, hogy végre a politikusok nyílt kártyákkal játszanak: nem csupán utalgatnak a nők és a pirézek alacsonyabb rendűségére, hanem explicite ki is mondják, amit gondolnak. (Szerintük „az igazságot” mondják ki, de hát Mickey jól tudja, hogy az igazság nem vélemény kérdése, szóval nem nagyon kavarja fel a hamis állítások becsomagolására szolgáló „igazságbeszéd”-retorika.)
Minnie viszont alaposan megérezné a változást. Eddig tudta, hogy bizonyos megfogalmazásokkal érdemes óvatosan bánnia, mert esetleg félre fogják érteni, de dacosabb pillanataiban úgy gondolta, hogy „ha félreértenek, majd megmagyarázom, hadd beszéljek már úgy, ahogy én szeretnék!”. (Meg amúgy is nagyon idegesítette, amikor a szóhasználata miatt kioktatták.) Most viszont nehéz helyzetbe került: mivel az elképzelt világban semmilyen norma nem szabályozza a kérdéses kifejezések használatát, és bármikor utalhatunk bárkinek a feltételezett származására, szexuális orientációjára, biológiai nemére vagy testi fogyatékosságára, ezért Minnie-nek most már tényleg folyamatosan magyarázkodnia kell. (Például: amikor azt mondtam az előbb, hogy „buzi hentes”, nem akartam távollétében megbántani, nem gondolom úgy, hogy a buzikkal bármilyen baj lenne, csak úgy megemlítettem a dolgot, érdekességként.) Ha ez így megy tovább, az ember élete pokollá válik, ezért Minnie pillanatok alatt kialakít magának néhány ökölszabályt. Például: ha nem akarod, hogy félreértsenek, csak akkor mondd, hogy cigány vagy buzi, amennyiben ez a tény releváns; minden más esetben kerüld e szavak használatát. Ezt akár nevezhetnénk óvatosságnak vagy korrektségnek is, de mivel Minnie még emlékszik rá, mennyire idegesítette a píszi, ezért valami más nevet ad neki…
Lehetne még a három jó barátnak egy negyedik barátja is, nevezzük Plútónak, aki korábban állandóan arról panaszkodott, hogy a PC-divat mögött „diktatórikus” szándékok állnak. Szerinte a PC lényege az erőszak és a kirekesztés, hiszen olyasmire akar kényszeríteni minket, ami a természetünktől idegen, és a PC propagálói mindenkit lenéznek, aki nem enged a kényszernek. Plútó azon is sápítozott, hogy a PC-mánia megakadályozza, hogy fontos gondokról kimondjuk az igazságot, vagy hogy egyáltalán beszéljünk róluk, és így megtaláljuk a problémák megoldását. Plútó közérzete nyilván sokat javulna az elképzelt világunkban. Örülne, hogy Donaldot már senki se bántja a zsidózásáért – de vajon beteljesülne-e az a vágya, hogy fontos problémákat már valóban kitárgyalnának és megoldanának? Van-e egyáltalán olyan probléma, amit csak politikailag inkorrekt módon lehet megtárgyalni és/vagy megoldani? Például a „cigánykérdés” megtárgyalásának és megoldásának vajon jót tesz-e az, ha minden bűnügyi tudósításban éreztetik, ha az elkövetők cigányok voltak, míg a legritkább esetben utalnak arra, hogy egy szélhámos szlovák nemzetiségű, egy családkínzó református vallású, vagy pláne hogy egy piramisjáték-szervező zsidó származású?
Akárhogy vizsgálgatjuk is ezeket a kérdéseket, mindig csak oda lyukadunk ki, hogy Plútónak a panaszáradatával valószínűleg rejtett szándéka van. Valójában ő maga sem hiszi, hogy a PC kiküszöbölése bármilyen valóságos kérdést megoldana, inkább csak utálatot érez egy bizonyos réteggel szemben, akiket (okkal vagy ok nélkül) ő a politikai korrektség szorgalmazásával vádol. Hogy miért van pikkje rájuk, abba ne bonyolódjuk bele, sokféle lelki mozgatója lehet ennek. Személyes okai is lehetnek vagy politikaiak, esetleg elviek (például Plútó szerint a PC támogatói mind megrögzött és agresszív utópisták, akik az emberiséget erőszakkal meg akarják javítani).
Az igazság nevében
Sok igazság van abban, amivel a PC-mozgalmat (illetve egyes képviselőit) vádolják. Például nyilván még a leghasznosabb viselkedést sem szabad erőszakkal rákényszeríteni másokra (jól néznénk ki, ha kötelező lenne mindenkinek reggel tornával kezdenie a napot). Valóban értelmetlen, semmire se jó egy szót egy másikkal helyettesíteni, egyes témákat vagy kérdésfeltevéseket eleve kártékonynak, veszélyesnek vagy legalábbis „esetleg érzékenységeket sértőnek” minősíteni. Ezekben szerintünk minden józan ember egyetért. De Plútó nem áll meg itt. Szerinte az is csak kitaláció, hogy magával a nyelvhasználattal sunyi üzeneteket lehet közvetíteni, hogy tömegek érzelmeit és ítéleteit lehet vele befolyásolni úgy, hogy azok nem is veszik észre. Márpedig mondjuk ki: ebben Plútónak nincs igaza.
A nyelv ugyanis nagyon különös eszköz, nagyon bonyolult a működése, annyira, hogy azok sincsenek teljesen tisztában vele, akik mindennap órákig használják. Vegyünk egy konkrét példát, mondjuk a sajtóból. Tegyük fel, hogy kiderül: egy beteg lelkű ember éveken át a pincéjében fogságban tartott valakit, és erről beszámol egy lap. Tegyük fel, hogy az újságíró alig tudott meg valamit az elkövetőről, de az valahogy a tudomására jutott, hogy katolikus iskolákba járt, és elhatározza, hogy jobb híján ezt is beleírja a tudósításába. Mármost furcsa módon minél kevésbé hangsúlyosan teszi ezt, minél mellékesebben említi, annál nagyobb súlya lesz, annál nagyobb jelentőségre tesz szert ez az esetleg érdektelen körülmény. Miért? Mert minél kevésbé tesszük nyílttá a szövegben az általunk sejtett vagy ismert összefüggéseket, annál több akaratlan asszociációra vagy következtetésre kényszerítjük az olvasót, márpedig az ilyen akaratlan gondolatok jobban befészkelik magukat az agyába, mint a tudatosan végiggondoltak.
Ha az újságíró akár azt írná le, milyen meglepőnek találja, hogy éppen egy vallásos neveltetésű személy követte el a bűncselekményt, vagy éppen ellenkezőleg, hogy ő nem is várt volna mást attól, akit ilyen helyeken nevelnek, ezeket az állításait a sajátjaiként kellene tálalnia, és ezzel már nyíltan vitathatóként állítaná be őket. (És az olvasó valószínűleg mindkét véleményről megállapítaná, hogy hülyeség.) Ha viszont csak egy jelzőbe vagy egy rövidke mellékmondatba sűríti bele az információt, anélkül, hogy elmondaná, szerinte miért fontos, akkor az olvasó önkéntelenül megpróbálja a gondolataiban így vagy úgy megteremteni a hiányzó összefüggést, és mivel ezek a saját gondolataiként jönnek létre, sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak majd a számára, mint az ismeretlen újságíró spekulációi.
A sejtetett vagy sugallt hamis állításokat nem teszi igazzá az, ha egy PC-mentes világban a politikusok és a közírók kevésbé vagy egyáltalán nem sértenek közösségi normákat a nyilvános hangoztatásukkal. Donaldot ez nem zavarja, mert eddig sem érdekelte, hogy a szó szoros értelmében igaz-e, amit a kipécézett csoportok tagjairól gondolt; Plútó meg boldog, hogy az utált PC-mozgalom vereséget szenvedett. De a leginkább mégis a sunyi uszítóknak jönne kapóra a változás, akik továbbra sem nyílt állítások formájában hirdetnék a tanaikat (hülyék is lennének ezt tenni, ők nem csak a Donald-félékre utaznak). Ha az „igazság kimondásának” nevében megszabadulunk a PC-től, az ő dolgukat könnyítjük meg.
