Kétségtelen, a magyar tudományosság több ezer képviselőjének számszerűen csupán elenyésző kisebbségét teszi ki az egykori kilenc kutatóintézet tudósainak köre, így szótöbbségi alapon akár „törpe minoritásnak” is nevezhető lenne a kormányzati klasszikusok szótárából vett minősítő jelzővel. (Az MTA Szociológiai, Politikatudományi, Jogtudományi, Kisebbségkutató, Néprajzi, Régészeti, Művészettörténeti, Filozófiai és Történettudományi Intézete költözik az új ferencvárosi Kutatóházba – a szerk.) Azonban mégiscsak az MTA vezető társadalom- és bölcsészettudományi elitjének egy részéről, mintegy 270-300 vezető kutatóról van szó, akiket persze lehet „lemosni” az úri kocsma pultjáról egy erőszakos gesztussal, de talán remélhető, hogy ettől még presztízsük nem sérül alapvetően…
Helyesebben mondva mégis sérül. Drámaian, durván, abszurd módon sérül. S nem azért, mert régies, kolostorias miliőből multiszuper központba költözött át az intézmények többsége, ezzel elszenvedve egy újabb, frissen fölépített kutatóház kínálta központosítási eljárást, mely a húsz évvel ezelőtti budavári MTA-központba költözés (akkor is kutatóintézeti összevonások és egyetlen tömbbe adjusztálás) utáni tömörítések és létszámfelügyeleti mészárlások felülmúlásának minősül immár. Hanem mert ehhez érzékenyen kapcsolódik a kötelező öröm, a mentális adaptáció kínálta lelkesség, a beilleszkedés kényszerét övező emelkedettség is a kutatók körére testálva. Na, nesztek, új központ, mindennél központabb, hát aztán most már csitt…! Ezért inkább talán némi iróniával hangzik a friss öröm megosztásának harsány vágya, az intézményi esemény, mely „Isten hozott a Vágóhídon!” szimbolikus címmel a nyilvánosságnak is elégedett arcot mutathatott az új épületből. De a Humán Tudományok Kutatóháza nemcsak kisebb térben összezsúfolt kutatói körről szól (az előző állapotokban átlag két-három kutató/szoba jutott, ma akár hat ember is zsúfolódik már a praktikusan megosztott légtérben), hanem egyben arról is: feledd mindazt, ami tegnap volt, a múltat végképp elsöpörjük, holnap még nincs s tán nem is lesz, a ma pedig délután kettő és negyed három között esedékes!
*
A költöztetés rendeltetésszerűen, kicsit megkésett határidőkkel, de perfekten zajlik december vége óta. Van, aki majd csak júniusban kap irodabútort, de MOST kell fölszámolnia néhány évtizedes kutatói múltját, fényképeit, adattárát, fénymásolatait, forrásjegyzeteit, kérdőíveit, adatbázisát, táblázatait, könyvespolcainak anyagát, szoba-, kor- és pályatársainak örökségét, mert „az új helyen” már nincs tér a „raktározásra”, nincs felület a retrospektív tárolásra, nincs garancia a „mentésre”, tartósításra, örökségátadásra. Egy laptopméretű hely kutatónként – bőven elegendő. Aki nem tudta digitalizálni a múlt századokat, azt nagyon sajnáljuk. S ami tegnapi vagy mégannyira tavalyi, rendszerváltás kori, netán azt is képtelenül megelőző tünemény, az már bizonnyal a régiségek tárában keresendő… Ember is, tárgy is, tudás is, örökség is.
A növekedési és hatékonysági eufória nem most ébredt sikerre az Akadémián sem.
A teljesítménykényszeres és darabbéres kutatói lét szép lassan lopózott be a tudósvilágba Pálinkás elnök úr idején, szelíd kutatói ódzkodás kíséretében, de napjainkra szép türelmesen identitásformáló erővé is vált. Ami Te magad vagy, az önmagában még nem van… Van azonban teljesítménymutató, vannak tervszámok, van pontozási rendszer, melynek egyetlen társadalomtudós sem tudott megfelelni az elmúlt években – vagyis, ha nem vagy szimplán azonos publikációid számával, hivatkozási mutatód és DOI-számaid szimbolikus tartalmaival, akkor nincs létformád, nincs hivatkozható identitásod, nincs tán respektusod sem, bizottsági tagságod, VIP-rangod, előmeneteli pályád, közalkalmazotti biztonságod sem. Ehhez a költöztetés a budai Várból a ferencvárosi Közvágóhíd egykori bélmosó telepére szinte csak formális körülmény. Formális ugyan, de sajátosan fejezi ki a megfeleléskényszeressé tett társadalom- és bölcsészettudományok egzisztenciális valóságát. Belvárosi ingatlanokból a Budavárba költöztetés még talán szimbolikus presztízsnövekményként is elkönyvelhető volt, ám a különálló intézmények autonóm működésének centralizálása már az életvilág mesterkélt határolásának tűnt, azóta pedig a tudástőke marginalizálásának legtisztább megnyilvánulása lett.
*
A tárgyak élete és halála semmivel sem különb, mint az ekként szimbolikus tőkévé, tudástranszferelemmé változott emberé. Maga a változás pedig leginkább a Ray Bradbury 1953-ban megálmodta Fahrenheit 451 utópisztikus, de annál sokkolóbb regényének (majd filmjének, 1966) légkörét árasztó ködlést varázsolt az elmúlt két hónapban a budavári kutatóközpontba, ahol 20–70 méteres folyosók, padlás- és pinceszobák, irodák és tárgyalók, kiskonyhák és könyvtárpolcok, beépített szekrények százai okádták ki a letűnt évtizedek minden hordalékát. Kosáry Domokos értekezése a folyosói lomhalmazban, a másik kupacban Szűcs Jenő Európa három történeti régiójáról szóló vitaanyagának sokszorosítólemezei hevernek, az alagsori pinceraktárban Glatz Ferenc gyűjteményes kötetei és az akadémiai székfoglalók nyomtatott sorozatai válnak koszlott selejtté, térség-, elit- és roma-kutatások kérdőívei halmozódnak „vegyes papírhulladékká”, mindenféle intézeti kiadványok bontatlan nyomdai példányai kapnak „ZÚZDA!” feliratot, folyóirat-sorozatok hegyei és tudományos társaságok több évtizedes dokumentációi mennek a selejtbe. A sintéreknek naponta 16 kukát kell papírőrleménnyé nemesedő alapanyagként szállítaniuk, hogy rentábilis legyen a Papírtaxi recycling cég partnersége. Plafonig érő polcok, irodai virágok, viszonylag frissebb számítástechnikai készlet kerül „újrahasznosításra”, az installáló lemezek együtt mocskolódnak a régi magnós interjúkkal, az ajándékba jött dedikált kötetekkel, nemzetközi társadalomtudományi folyóiratok bekötött évfolyamaival, a fali naptárakkal és kávéfőző masinákkal. Totális siker, pár hét alatt írmagja sem marad a régészet, a művészettörténet, a jogtudomány vagy a kisebbségkutatás intézményi „lomtárának”. Győztünk. A központosított és alapműködésre redukált társadalomkutatás mostantól majd úgy paríroz, ahogy illik, s azt kutat, amire megrendelést kap. S kész.
A fotocellás és hődetektoros feeling, az üvegajtók mögé zárt újdonatúj tudományosság zokszó nélkül, türelmes barikák módjára átvándoroltatott személyiségei mindezt a bekövetkező végítélet békés elfogadásának alapérzésével, esetenként a „rossz közérzet a tudományban” impressziójával veszik magukra. A költöztetés vélelmét két, két és fél éve lengeti a szél a budavári akadémiában. Talán mindenki készülhetett volna rá, de mintha a vakremény éltette volna az „esetleg mégsem” ideáját. Hisz épp csak hogy leülepedett, kialakult, működésképessé vált a Glatz- és Pálinkás-korszaki átalakítások nyomasztó légkörét felülmúlni képes dolgozhatnék, épp helye volt már mindenkinek, szinte már a fény felé fordultak a lépcsőházfordulói ablakpárkányokra rakott szobanövények… Hihetetlennek minősült, hogy van balsejtelmes „racionalitás”, mely ebben a várhegyi labirintustól alulról penészedő hodályban, kolostori másolóműhelyben a kormányzati terjeszkedés célzott felületét látná meg. Nem is látta, sőt deklarálta egy ideig, hogy kösz, nem kéri, ez saját céljaira használhatatlan mint épület. Aztán mégis jött a hübrisz, ide nekünk ezt is, mit vacakolunk holmi milliárdokkal, tűnjenek el a szemhatárról ezek a betűvetők amúgy is… Helyükre majd a megbízhatósági minisztérium valamely részlege kerül, s a kiszervezett vállalkozói körben legott fölmérés készül az udvari-kerti növényzet életképességéről.
El is tűntek a betűvetők, előírásosan. Szépen, szótlanul, szánalmasan pakolgatva, vagy minden tegnapit lábbal kitolva a folyosóra. Jöjjön, aminek jönnie szép és érdemes. Idővel aztán hangot kapott a modernitás hívószavának befogadható tónusa, modern irodaház, digitalizálva minden, csúcstechnológia a köbön, mi kell még. S menni amúgy is kell, ha mondják. Aztán már mondták, sőt vezényelték. Kipakolási határidő az év vége. Utána minden a zúzdába, iratsemmisítőbe, elektronikus temetőbe, digitális hulladékhegyre megy.
*
Ami maradt utánuk, az már az önfelszámolás tükre, a lemondás ragacsa, a kiszolgáltatottság antropológiája. Elhagyott pulóver, ernyő, futócipő, konferenciakávé zacskós tejpora, kereküket vesztett irodai székek, „ergonomikus főnöki modellek” is, függönyök, terítők, meg az egykor még nemes fából faragott könyvespolc, beépített irodai mosogató, osztálytitkárnői telefonok, kedvenc poszterek, íróasztali szerkók rakatszám. Múlt. S csupa ártalmas fegyver a jelen ellen. Tűzre hát velük.
A több száz kutatóra mégis jutott talán fél tucat, aki menteni próbálta, amit még lehetett. Gyűjtötte három-négy elszállt lélek azt is, amit még másutt használhatnának, vidéki főiskolán, kárpátaljai vagy erdélyi közegben, hazai diákköri konferencián, egyetemi tanszékeken, vagy akár csak osztogathatnák néhány összejövetelen, könyvbemutatón, szemináriumon – potya ajándékként. Jöttek hívásra közgyűjteményekből is, kiválasztottak néhány kiadványt a sok tonnából. Jöttek idegen kóbor lovagok is, kik hírét vették a háborús állapotoknak. Alakult négy-öt alkalmi „emlékezőkör” is, melyek sírva vigadós búcsút vettek a negyedszázados ittléttől, aztán decensen a sarokba állították az alföldi kadarka kifeneklett üvegét. Másik fél tucat szaktárs talán hívott és megajándékozott néhány intim-személyes társkapcsolatot egy rakatnyi „selejt” kiadvánnyal. Legalább hasznosuljon, ha már itt jövő sincs.
Pedig volt. Lett. Maradt a mámor, túlélt a kitartás, megkönnyebbülve vette mindenki, hogy ha senki nem szólt, hát neki sem kell kiáltania, még kevésbé petícióznia, lázítania, beolvasnia, tiltakoznia, rapliznia vagy hőkölnie. Kevéssé szépen hangzik vagy kevésbé, mint jólesne, de a kortárs akadémiai értelmiség szótlanul kisétált a Duna-partra, s el, tova, egészen a Vágóhídig. Jól tudták: „aki ma büntet, az holnap lövet”. Mentek, s vitték az „ezernyi véglet közül a köztest”, a felhalmozott kapcsolati tőkét, a tutit, a gagyit, s talán még a „megannyi némán átbliccelt évet” is. Jobb ez így. Ennyi még nem árt az imázsnak, nem az emléknek, s még kevésbé a konszolidált sikernek. Hőn vágyott állapot, ha végre ismét magunk lehetünk magunknak, sikerre predesztinálva, meghatározott idejű munkaszerződés reményében, …messze jövendővel komolyan vetve öszve jelenkort…, s a haza fényre derűl!
Könnyen meglehet, egymagam vagyok, kinek mindez kínos ráébredés, keserű felfedezés, fénytörés. Végül is, egynek sem kellett mondania, „Hogy: éljen Eduárd!”. Csak mentek, központosítástól megviselten, a Vágóhídra. Talán nem úgy, mint a jelen fegyverei a múlt ellen, csupán a megfelelés eszközei a lét ellen.
A szerző társadalomkutató.
