Míg a pénzpiacokon dübörög a válság, és hangosan recsegnek a nemzetközi pénzügyi szektor eresztékei, addig sokfelé - Magyarországon is - csendben egy másik, nagy horderejű válság alakul ki: a demokratikus intézményrendszer legitimációjának a válsága.
A demokratikus képviseleti szervekbe vetett bizalom az utóbbi években jócskán megcsappant. A felmérések azt mutatják, hogy Magyarországon a szabadon választott intézmények sokkal kevesebb közbizalmat élveznek, mint a szakmai alapon működő független szervek, például a hadsereg vagy a bíróságok. Legutóbb a Tamás Pál vezette kutatás jutott arra a megállapításra, hogy a nép enyhe többsége (52 százaléka) egyetlen párt vasakaratát szeretné a sok párt acsarkodása helyett. A többség csak lélektanilag releváns határ, valójában mindegy, hogy negyvennyolc vagy ötvenkettő a százalék: az arány rémisztően magas.
Bár azon épp elcsodálkozhatnánk, hogy minden intézmény közül pont a bíróság érdemelte ki a bizalmat, a demokráciát övező gyanakváson senki nem lepődhet meg. A nép - naponta értesülünk róla - "unja" a pártok folyamatos zsörtölődését, nem érti, hogy adóforintjait miért egymás szapulására költik a képviselők, amit egyrészt kín nézni (vagy éppenséggel egyre durvábbnak kell lennie ahhoz, hogy megüsse az ingerküszöböt), másrészt mérsékelten alkalmas arra, hogy csökkentse az adókat vagy a sorokat a rendelőben. Érdekes és ironikus vonulata a demokratikus politika elutasítottságának és a párhuzamos szakértői bűvöletnek az, hogy pont azokban bíznak a legkevésbé a polgárok, akiket az általános és szabad választáson saját maguk hatalmaztak fel a képviseletükre. Minél távolabb áll valamely intézmény a választóktól, annál erősebb a bizalom iránta. A többpártrendszer a "civódás", a meddő viták, a tehetetlenség és a kudarc képzetével párosul - jóllehet ez a "veszekedés" gyakran valóban ocsmány manifesztációi mellett is a modern képviseleti demokrácia integráns része.
De ugyancsak a képviseleti demokrácia válságának jelei az eluralkodó populizmus és a szakértőfetisizmus, amelyek időnként felütik a fejüket a politikai közbeszédben. A meghonosodott parlamenti rendszerekben nem divatos firtatni, hogy a kormány miniszterei mennyire "szakértők". A parlamentáris demokráciában a politikai vezetés feladata az, hogy a szakértőknek irányvonalat adjon, és nem muszáj saját magának is apró részletekig ismernie az adott szakterületet. Amikor egy brit, francia, német kormányban a pártapparatcsikokat ide-oda dobálják egyik minisztérium éléről a másikra, nem merül fel, hogy e figurák most kellően "szakértők"-e. Nincs olyan elvárás, hogy karrierdiplomata legyen a külügyminiszter, vagy rendőr álljon a belügy élén. Sőt - ahol a honvédelmi miniszter katona, ott általában nincs távol a diktatúra.
A két válságban - a demokráciáéban és a kapitalizmuséban - annyi a közös, hogy egyik általa sújtott rendszer sem fog eltűnni a krízis következményeképp. De hogy pontosan mi marad meg belőlük, az már korántsem egyértelmű.
*
A rendszerváltáskor a parlamenti demokrácia imázsa még nagyon másképp festett. Az egypárti parlament kényszeregyetértése szépen rímelt a szocialista boltok termékpalettájának egyszínűségére. Annyi választék volt a parlamentben, mint a boltokban. Ezzel szemben úgy tűnhetett, hogy a nyugati parlamentek sokszínűsége ok-okozati összefüggésben áll az áruházak választékának bőségével és a vásárlók fizetőképességével.
Bármennyire jól fest azonban ez a hasonlat, az elgondolás elejétől fogva téves feltevésekre alapult. A tudományos irodalomból korántsem egyértelmű, hogy a parlamentáris demokrácia önmagában jómódot teremt. A 90-es évek elején első ránézésre igaz volt, hogy (néhány kivételtől eltekintve) a jómód eloszlása szembeszökően megegyezik a demokrácia elterjedtségével. De a lengyel származású amerikai politológus, Adam Przeworski átfogó statisztikai elemzéssel cáfolta az okozati összefüggést a demokrácia és gazdasági fejlődés között. Sem elméletileg nem találta megalapozottnak a demokrácia gazdasági növekedést előidéző hatását, sem statisztikailag nem talált rá egyértelmű bizonyítékot.
A másik irányú hatás, miszerint a fejlődés okoz demokráciát, szintén vitatható, habár itt a bizonyítékok nem egyértelműek. A szegény demokrácia ritka jelenség - de Przeworski adatai szerint ez nem feltétlenül azzal magyarázható, hogy az alacsony fejlettségi szint inkompatibilis a demokráciával, hanem avval, hogy a lassan fejlődő országok rezsimjei sebezhetőbbek, így a szegény demokráciák gyakrabban esnek puccs, illetve az azt követő diktatúra áldozatává. A szegény diktatúra pedig gyakran másik szegény diktatúrává alakul át, vagy változatlanul sebezhető demokráciává. (Latin-Amerika számtalan példával támasztja alá ezt a megfigyelést.)
A 90-es évek elején nagyjából csak a 4,5 milliós Szingapúr cáfolta a természeti kincsek nélküli dinamikus fejlődés és a diktatúra inkompatibilitását deklaráló elmélet hitelességét. Azóta azonban a több mint 200-szor akkora Kína is hasonló fejlődési pályára állt be; és korántsem egyértelmű, hogy a pálya végén a tajvani és dél-koreai demokratikus átmenet áll-e, vagy a szingapúri puha diktatúra.
Pusztán az elmélet felől nézve a gazdasági fejlődés tekintetében mind a demokrácia, mind a diktatúra rendelkezhet bizonyos előnyökkel és hátrányokkal. A demokrácia legfőbb előnye a hatékony és folyamatos visszacsatolás a hatalom gyakorlóinak, illetve a leváltásuk lehetősége, ha tartósan rossz irányba mennek a dolgok. A diktatúra előnye viszont az lehet, hogy nem tűri a nyomást a lakossági fogyasztás rövid távú növelésére, ezért be tud fektetni a fejlesztést elősegítő infrastrukturális és egyéb, növekedést elősegítő területekre. Ez a két tankönyvi vonás a valóságban hol megjelenik, hol nem. De nincs okunk azt feltételezni, hogy a gazdasági növekedés tekintetében a demokratikus berendezkedésű országok előnnyel indulnának. A rendszerváltó országok gazdasági fellendülését nem az egypártrendszerből többpártrendszerbe történő átmenet okozta, hanem a szocialista tervgazdaság átalakulása kapitalista piacgazdasággá.
Viszont az elmúlt években a régiónkban sok oldalról éri kritika a parlamenti demokráciát - vagy a fejlődés lassúsága, vagy annak egyenlőtlen eloszlása miatt. A választók hajlamosak a pénzüket (jólétüket) a demokrácián számon kérni. Ugyan a rendszerváltó országok kétségkívül nagyot ugrottak gazdaságilag, de még mindig elmaradnak a 90-es évek elején elképzelt és vágyott szinttől. A súlyos egyenlőtlenségek miatt sokan a jómódot sem értékelik annyira, mint kezdetben gondolták volna, hiszen a magas szintű egyenlőtlenségeket akkor is hajlamosak vagyunk igazságtalannak érezni, ha a saját jövedelmünk abszolút értékben növekszik. Részben - és hangsúlyozottan csak részben - ennek köszönhető régiónkban a képviseleti demokrácia pluralizmusa ellen irányuló masszív kritika épp úgy, mint a nemzet érdekeinek egyszínűségét hirdető populisták megerősödése.
*
Ha a pénzügyi válság átcsap gazdasági válságba, ezek a hangok és az őket magukhoz csalogató szélsőséges, populista politikai erők újabb hátszelet kapnak. Nem elég, hogy sem a rendszerváltás, sem az uniós csatlakozás nem tudta a várt (és a demokratikus politikusok egy része által megígért) Kánaánt elhozni, de most a demokrácia egy újabb nagy csapástól sem tudott "megvédeni minket". Válság és gazdasági visszaesés idején mindig erősödnek a szélsőségek, de most eleve erős pozícióból várhatják a "fellendülést".
A gazdasági krízis a következőkben meg fogja kérdőjelezni a kapitalizmus működését - és ezzel párhuzamosan a parlamentáris demokráciával kapcsolatos kétségeknek is újabb löketet ad. A szélsőséges antikapitalisták kíméletlenül össze fogják mosni a piaci rendszer hibáit a parlamentáris demokrácia hiányosságaival, és mindkettő jelentős korlátozását követelik majd. Az ultrakapitalista reformerek még erősebben fogják szorgalmazni a gazdaságot fellendítő liberalizálást; ha kell, annak a demokráciának a rovására, amelyben a kormány fél hozzányúlni az elosztórendszer átalakításához. A radikális szélsőjobb és a nemzeti konzervatívok még inkább ócsárolják majd azt a rendszert, amely a nemzetrabló, hazaáruló stb. bitangokat (értsd: a Magyar Köztársaság nem népszerű, de mégiscsak legitim kormányát) hatalomra engedte, az idő előtti leváltását pedig meggátolja.
A parlamentáris demokrácia vagy képes lesz arra, hogy megóvjon minket a válság legrosszabb hatásaitól, vagy nem. Az egyes országok között is jelentős különbségek lesznek e téren. De annyi már most látható, hogy a gazdasági fellendülés valóban megtorpan, és nehezebb idők jönnek.
Érdemes lesz ekkor felidézni, hogy a demokrácia előnye nem csupán a nyugati áruházak termékpalettájában rejlik, és a szocialista rendszerek nem csak az üres boltok és selejtes termékek miatt voltak rosszak. A demokrácia szabadságot és alakítási lehetőséget adott a kezünkbe, és ellenőrzést a kormányzat felett. Megszüntette a napi félelmet, amely a múlt rendszerben az élet egyik meghatározó eleme volt. Ha most akár jobbról, akár balról, akár középről megjelenik az igény az erős vezető iránt, aki kemény kézzel rendbe teszi a gazdaságot, és/vagy eltávolítja a nemzetrontókat a politikából, és/vagy megszünteti a széthúzást, akkor érdemes meggondolni, hogy mennyi hatalmat akarunk adni valakinek a kezébe azért, hogy például lenyomja a kétségkívül szükséges egészségügyi vagy nyugdíjreformot a kelletlen nép torkán. És hiba lenne magunkat azzal nyugtatni, hogy a szabad választások intézménye sok szinten, az alkotmánytól kezdve egész az Európai Unióig, védve és biztosítva van. Ez önmagában igaz, de a demokrácia minősége számos olyan kis elemen múlik, amelyek nincsenek úgy kőbe vésve, mint a legalapvetőbb szabályok. Néhány ilyen, mint például a bíróságok politikamentes működése, már így is csorbát szenvedett.
A globalizáció miatt a gazdaság fejlődésének iránya jelentős mértékben kicsúszik a kezünkből, a recesszió sokszor nem saját kormányunk kompetenciáján múlik, hanem a nemzetközi gazdasági folyamatokon. De az már rajtunk áll, hogy a társadalmi kontroll fennmaradó részéről önként lemondunk-e - valamely kétharmados többség, vagy a szakértői (azaz a választók felé felelősséggel nem bíró) kormány, netán a szélsőségesek javára. Rajtunk - vagy inkább azon, hogy gazdasági kétségbeesésünk miatt mennyit vagyunk hajlandók áldozni a szabadságunkból, és csendben átadjuk-e a terepet az idegesítő vitát felszámoló, "jobb országot teremtő" populistáknak és szakértőknek.
A szerző közpolitikai szakértő.
