A népszavazás óta egyre több olyan információ derül ki a relokációs kvótáról, valamint a magyar kormány menekültpolitikai kötelezettségeiről és terveiről, amikkel nem ártott volna tisztában lenni már a múlt vasárnapi referendum előtt. Orbán Viktor keddi sajtótájékoztatóján erősítette meg, hogy a népszavazás nem vonatkozik a sokat említett 1294 menekültre, hanem a további, limit nélküli áthelyezéseknek kívánta elejét azzal a kormány. Az kevésbé kapott nyilvánosságot, hogy Györkös Péter berlini magyar nagykövet egy német műsorban azt nyilatkozta, hogy Magyarország az év első nyolc hónapjában már 26 ezer legális menekültet “vett fel” és az 1294-nél kétszer annyi ösztöndíjat adott olyan egyetemi hallgatóknak, akik a menekülteket kibocsátó országokból érkeznek. Ez utóbbiról semmit nem lehetett hallani a magyar nyilvánosságban, a 26 ezres szám pedig a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal statisztikái szerint a regisztrált menedékkérők számára vonatkozik. Abban persze igaza van a nagykövetnek, hogy az 1294 főt sem kellett volna automatikusan befogadni, csak Magyarországon kellett volna folytatni a menekültügyi eljárást. Ahogyan azt a miniszterelnök is elmagyarázta az említett sajtótájékozatón, az ő áthelyezésükről már megszületett a döntés az Európai Tanácsban, amelyet Szlovákia megtámadott az Európai Bíróságnál, melyhez később Magyarország is csatlakozott. Az ellenzék ugyanakkor azzal kampányolt, hogy a kötelező kvóta mint ötlet már kifulladt: mutatják ezt a pozsonyi EU csúcs után tett nyilatkozatok.
Nincs egyszerű dolga tehát annak, aki követni szeretné az uniós politikában folyó eseményeket. Az EU döntéshozatali mechanizmusa korántsem nevezhető átláthatónak, amit csak bonyolít a háttérben folytatott egyeztetések súlya és szerepe. A különböző ügyekben ráadásul az egyes országok ad hoc koalíciókat kötnek, így az egészet inkább a kamarillapolitika, semmint az átláthatóság és a demokratikus döntéshozatal jellemzi. Az persze bevett gyakorlat az EU működésében, hogy az igazán fontos kérdések kormányközi szinten, tehát az egyes állam- és kormányfők egyeztetésein dőlnek el. Korábban azonban nem érintette olyan közvetlenül és olyan mértékben a magyar közéletet az uniós politika, mint az áthelyezési kvótával kapcsolatban. Ebben az ügyben világossá is váltak az EU döntéshozatalának gyengeségei: átláthatatlanok a politikai folyamatok és alapvetően nem tud helyet biztosítani az állampolgári részvételnek.
| ||
Nem hozható fel érvként ennek kapcsán, hogy maguk a polgárok ne lennének kompetensek az egyes szakpolitikákban, hiszen ez a nemzeti politikára is igaz. Kvótaügyben az sem állja meg a helyét, hogy ne lett volna élénk a választók érdeklődése. Az uniós politikának egyszerűen nincs olyan területe, ahol valóban mozgósítani lehetne az állampolgárokat. Ennek nem feltétlenül akadálya a nyelvi és kulturális különbség, bizonyítják ezt az 1990-es évek óta egyre gyakoribb transznacionális tüntetőmozgalmak. Az EU intézményrendszerében ott van az Európai Parlament, amelyik közvetlen választói felhatalmazással rendelkezik, mégsem látja el azt a funkciót, mint egy nemzeti törvényhozás. Az EP-vel a legnagyobb probléma nem is az, hogy gyakran gyenge képességekkel rendelkező vagy kifutó politikusok kapnak ott mandátumot alacsony érdeklődés mellett megtartott választások eredményeként. A baj az, hogy nem látszanak az érdekek és értékek szerint megjelenő valódi politikai konfliktusok, valamint a választó számára tisztázatlan az EP helye, szerepe az egész uniós döntéshozatalban. A demokratikus deficit csökkentése lenne még a feladata a polgárokat bevonó különböző uniós támogatási programoknak, azonban azok rezonanciája alacsony, és nem elérhető a magas szaktudást felmutatni nem képes, kisebb civil szervezetek, állampolgári kezdeményezések számára.
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy az EU tökéletes arra a bűnbakszerepre, amire a magyar kormány is használja. Még a tájékozott, nyelveket beszélő magyar választó is csak nagy nehézségek árán tudna megbízható információt találni kvótaügyben. Nincs továbbá olyan pillanat a döntéshozatali folyamatban, ahol közvetlenül meg lehetne szólítani a választókat. A magyar kormány éppen ezt használta ki, amikor egy olyan térben mozgósította a választókat a kvóta ellen, ahol az ellenérdekelt fél, azaz a Bizottság nem tudott cselekedni. Ráadásul hitelesen lehet amellett érvelni, hogy a magyar kormány valóban demokratikusan jár el, míg a közvetlen választói felhatalmazással nem rendelkező Bizottság nem. Mivel hiányzik a választói visszacsatolás, az eu-s szinten hozott döntéseknek, politikai folyamatoknak végső soron nem lehetnek európai, csak nemzeti következményei, ami növeli a távolságot Brüsszel és a tagállamok polgárai között. A kvótaügy tehát megmutatta, hogy a demokratikusabb, átláthatóbb uniós döntéshozatal nem a politikai naivák hóbortja, hanem az EU integritásának záloga.
