A választási rendszer reformját megcélzó Közös Ország Mozgalom szervezésében mutatta be könyvét Szrgya Popovics (Útmutató a forradalomhoz, Budapest: Göncöl Kiadó), az erőszakmentes ellenállási formákat népszerűsítő CANVAS (Centre for Applied Nonviolent Action and Strategies) vezetője. Popovics az 1990-es évek végén a szerb egyetemisták, fiatalok által alapított, Milosevics-ellenes Otpor! mozgalomban tűnt fel. A CANVAS elsősorban képzéseket tart világszerte a demokratikus változásokért küzdő aktivistáknak Ukrajnától Egyiptomig. Hasonló tevékenységet végez az ICNC (International Center on Nonviolent Conflict), amelynek két képviselője nemrégiben Magyarországon járt és egy vitaesten vettek részt a Párbeszéd pártalapítványának szervezésében. Az Otpor! szerepe Milosevics megbuktatásában, valamint a Popovics által megfogalmazott erőszakmentes formák és stratégiák hivatkozási alapot jelentettek az utóbbi években a ligetvédő és a CEU mellett tüntető aktivistáknak is.
| ||
Valószínűleg Rogán Antal is részben a fenti szervezetekre gondolt, amikor külföldről támogatott aktivista kiképzőtáborokról beszélt idén többször is idén. Nyilvánvalóan az akkori szerb ellenzékkel jó kapcsolatot ápoló első Orbán-kormány tagjai is tudtak arról, hogy az Otpor! aktivistáit az amerikai republikánus International Republican Institute támogatásával a szintén amerikai Albert Einstein Institution szakértője ismertette meg az erőszakmentes ellenállás technikáival 2000 tavaszán Budapesten. Milosevics bukása példaértékű lett, a demokráciaexport legjobb gyakorlatának számított, az Otpor! által továbbfejlesztett módszereket más országokban is kipróbálták, támogatták az ún. színes forradalmak során a posztszovjet térségben és Észak-Afrikában is. Maga Popovics is szinte celeb státuszra tett szert az arab tavasz után. Hírnevén azonban folt esett, amikor kiszivárogtatott adatokból kiderült, hogy aktívan együttműködött az amerikai Stratfor magánhírszerző céggel. Az erőszakos zavargásokról szóló fideszes nyilatkozatok mögött tehát az a meggyőződés is állhat, hogy a színes forradalmak során kipróbált Otpor! receptet kívánják alkalmazni magyar aktivisták.
Szrgya Popovics könyve előszavában úgy mutatkozik be, mint aki pályáját „egy belgrádi banda flegma basszusgitárosaként" kezdte, aztán az Otpor! egyik vezetője lett. Ahogyan ő fogalmaz, „ez az erőszakmentes mozgalom buktatta meg Szlobodan Milosevics szerb diktárort". A gitározásra való utalás már sejteti, hogy a '90-es évek magyar gonzó újságírásának stílusában folytatódik a könyv. Az underground kultúrához való kapcsolat bizonygatása csupán zavaró, azonban az a kijelentés, hogy az Otpor! buktatta meg Milosevicset, kifejezetten megtévesztő. Az Otpor! szervezte tüntetések és a hatalmat kigúnyoló, szatirikus akciók bizonyosan lényegesek voltak, de korántsem csak ezeknek tudható be Milosevics bukása. Az ún. buldózerforradalom kitörésében fontos szerepet játszottak olyan tényezők, mint az ellenzék egyesülése, a vidéki önkormányzatokban a rendszer térvesztése, a kormánypártok közötti feszültségek és a hatóságok erőszakos reakciója a tüntetésekre. Milosevics bukása végső soron a választásokon dőlt el. Popovics azonban könyvében más ellenállási mozgalmaknál sem ejt szót a hagyományos politikai intézmények, így a pártok szerepéről. Jobbára úgy tűnnek fel, mint idejétmúlt szervezetek, amelyek nem értik, hogyan lehet „tejberizs, Lego figurák és már erőszakmentes eszközök segítségével közösségeket mozgósítani". Az ellenszenv és idegenkedés a demokratikus megmérettetéstől annyiban érthető, hogy a később párttá alakult Otpor! a 2003-as választásokon kínos 1,6 százalékos eredményt ért el annak ellenére, hogy külföldi szervezetek 2,1 millió eurót adományoztak http://www.blic.rs/vesti/politika/fali-milion-evra/sbdwn7r a törpepártnak.
Maga az erőszakmentes ellenállás egy ismert, bejáratott koncepció magyar aktivista körökben is. A Város Mindenkié aktivistájaként is ismert Misetics Bálint tavaly szerkesztett a témában egy hiánypótló szöveggyűjteményt (Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, Budapest, Napvilág). A kötet célja a szerkesztő megfogalmazása szerint az volt, hogy inspirációt, ötleteket, használható módszereket kínáljon azoknak, akik úgy érzik, hogy nem tudnak hangot adni elégedetlenségüknek. Szrgya Popovics is hasonló céllal írta meg könyvét, hiszen címének megfelelően végigvezeti az olvasót azokon a stációkon, erőszakmentes formákon, amelyek segítségével diktátorok buktathatóak meg vagy „megszüntethetőek a jogtalanságok". Nem világos azonban, hogy az egyes módszerek időtől, helytől függetlenül alkalmazhatóak-e és egyáltalán milyen célok elérésére alkalmasak. Bármennyire is bizsergeti egyes ellenzéki csoportokat, a NER-t nem érdemes összehasonlítani a háborús bűnös Milosevics rezsimével. Azt is érdemes felmérni, hogy a kreatív, kultúrheccre alapozott tiltakozó akcióknak és egyéb köztéri jófejkedéseknek mekkora hatásuk lehet a sokat látott Budapesten.
A fentiek tekintetében kérdés, hogy a hazai mozgalmárok számára miért fontos hivatkozási pont az Otpor! és Szrgya Popovics könyve. Fontos és nem elhallgatható tény, hogy az Otpor! tevékenysége hozzájárult Milosevics bukásához, így sikerrel kecsegtet az erőszakmentes ellenállás. Társadalmi támogatás, felhajtóerő nélkül azonban a kreatív, látványos akciók a választók többségének belpesti hacacárénak tűnnek. Ezek ismeretében felmerül az is, hogy az önmagát középpontba helyező politikai aktivizmus célja a választási megmérettetés, a pártalapítás kockázatainak elkerülése, az aktivista identitás és szerep fenntartása. Az azonban erősen kétséges, hogy a derék állampolgárok mozgósíthatóak az egyes mozgalmárok státuszvadászatának érdekében.
