Milyen elnököt szeretnének az amerikai választók? Olyat, aki mindent megtesz az egyre súlyosabb egyenlőtlenség leküzdéséért; aki képes reményt és víziót adni a legfiatalabb korosztályoknak? Vagy valakit, aki saját üzleti sikerei alapján az amerikai „álomra” emlékeztető amerikai sikersztorit kínál? Esetleg egy határozott, de mérsékelt, fiatalos, lendületes konzervatívot? Vagy az első női elnököt? Mind a négy elképzelés mellett lehetne érvelni; az, hogy végül ki válik az Egyesült Államok elnökévé 2016-ban nem azon fog múlni, hogy a szavazók milyen előzetes elvárásokkal rendelkeznek – hiszen ők a fentieket alighanem mind egyszerre szeretnék. Sokkal fontosabb lesz, hogy a különböző előnyöket felmutató jelöltek hogyan teljesítenek a kampányban.
Az amerikai előválasztási küzdelem jelenleg négy legesélyesebbnek tűnő jelöltje egészen más típusú kampányt folytat, és egészen más elemekre helyezi a hangsúlyt. A demokraták esélyesebb jelöltje, Hillary Clinton a pragmatikus változás talaján áll: küzdeni akar a hagyományos demokrata célokért – több segítség a leszakadó csoportoknak, több kontroll a leggazdagabbak felett, kiállás a liberális emberi jogokért – és úgy véli: a valódi változáshoz tapasztalat, kompromisszumok és a politikai realitások felismerésének képessége kell. Ez az üzenet sok fiatal számára kevésbé „szexi”, mint a politikai rendszer teljes felforgatásának ígérete. Clinton e hátrányt komoly szervezőmunkával ellensúlyozza, és igyekszik annak történelmi jelentőségére is építeni, hogy ő lehetne az USA első női elnöke.
A másik demokrata jelölt, Bernie Sanders politikai forradalmat hirdet. Miközben Clinton szerint ki kell egyezni a „realitásokkal”, Sanders inkább azt sugallja: azokat el kell és el is lehet söpörni a választók bevonása révén. Sanders a fiatalok energiájára építi kampányát, és szinte mindent egy üzenetnek, az egyenlőtlenség elleni küzdelemnek rendel alá.
| ||
A republikánus oldalon Donald Trump bombasztikus és szélsőséges kijelentéseiről híresült el: igyekszik megjeleníteni azt a frusztrációt és elitellenességet, amit az amerikai konzervatívabb, alacsonyabb iskolázottságú, jellemzően fehér választók éreznek. Trump emellett saját sikereit is folyamatosan hangsúlyozza: míg Sanders a milliomosok ellen lép fel, Trump maga milliomos, aki mindezt nem hogy nem szégyelli, de érvként hozza arra, hogy miért tudna elnökként is sikereket elérni.
Marco Rubio floridai szenátor a fiatalos lendületet és a pragmatikus konzervativizmust egyesíti. Érvrendszere szerint a jobboldal csak akkor tud választást nyerni, ha képes nyitni a fiatalok és a nem-fehér származású amerikaiak felé, miközben hű marad az amerikai konzervatív hagyományokhoz. Rubio maga igyekszik megtestesíteni a jobboldaliak új generációját.
A négy kampány végső soron egyaránt az amerikai választók többségének támogatását igyekszik megszerezni – ám nagyon különböző módokon igyekszik ezt tenni. Rubio a fiatalosságot a konzervatív értékekkel – míg Sanders annak ellenkezőjével párosítja. Trump és Sanders egyaránt elitellenes – ám az egyik jobboldali, a másik baloldali alapállásból. Clinton fő erénye, hogy eleve a legerősebb jelölt a kisebbségi csoportok körében.
Mind a négy kampány rendelkezik komoly hátrányokkal is, jól mutatva, hogy egy esélyes jelölt sem tud minden területen jól teljesíteni. Trump bombasztikus kijelentései elidegenítenek olyan kisebbségi csoportokat, akikre a republikánusoknak szükségük lehetne novemberben. Clinton képtelen a fiatalok lelkesedését elérni, míg Sanders a demokraták számára fontos fekete választóknál népszerűtlen. Marco Rubio pedig hiába tűnik „papíron” – demográfiailag és üzeneteit tekintve – jó választásnak, még nem tudta mindezt győzelemre váltani.
Amikor Magyarországon az ellenzéki oldalon arról beszélnek, hogy ki lehetne Orbán kihívója, gyakran olyan személy képe rajzolódik ki, aki minden pozitív tulajdonságot egyesít. A jelölt legyen erős Budapesten – de szólítsa meg a vidéket is. Hozzon be fiatalokat a politikába – de feleljen meg a régi eliteknek is. Szóljon azoknak, akik a Kádár-rendszer alatt jobban éltek – ám legyen versenyképes a milleniumi generációk körében is. Legyen határozott, karizmatikus, Orbánnal egy szinten vitázni képes – ám közben kompromisszumkész és mérsékelt.
Az ellenzéki csodavárás egyik oka, hogy sokan olyan emberre várnak, aki egyszerűen nem létezik. Nem lesz olyan politikus, aki a fenti feltételeknek mind megfelel. Ami azonban fontosabb: nem is kell, hogy legyen. Politikai többség a Fidesszel és a Jobbikkal teremthető alapvetően urbánus, modernizációs alapon – de teremthető a leszakadó, elszegényedő Magyarországra építve is. Ám aligha lesz olyan politikus, aki az ellenzék minden vágyát képes lesz teljesíteni: az erre törekvés a gyakorlatban a stratégiai döntések elhalasztására, a „mindenkinek mindent” szemlélet elfogadásához vezet.
A vágyakozás a tökéletes jelöltre olyan elvárásokat támaszt, aminek senki nem tud megfelelni, így az ellenzék előre garantálja, hogy a végül kiválasztott jelölt eleve nem felel meg ezeknek az elvárásoknak. Az amerikai példa segíthet annak elfogadásában, hogy nem egy Orbánnál minden téren jobb miniszterelnök-jelöltet kell találnia az ellenzéknek, hanem egy olyat, aki képes komparatív előnyeit bizonyos területen megépíteni, és alapos stratégiával rendelkezik egy megfelelő méretű választási koalíció összefogására.
