Az esélytelenek nyugtalansága

Vásárosnaményt a legtöbben a vízállásjelentésből ismerik, de a Tisza-parti kisváros nem csak a folyójára büszke. Nemrég négy almafajtát is lajstromoztak a települési értéktárba, és ha végigolvassuk, hogy milyen indokok alapján lett a naményi piros, a kenézi piros, a beregi sóvári és a tiszaháti sóvári fajta Vásárosnamény „értéke”, egészen biztosan összefut a szánkban a nyál. „Húsa fehér, elég tömör, roppanó. Leve bő, cukrossal, kissé savannyal emelt, elég kellemes, kissé fűszeres ízű” – írják például a kenézi pirosról. De amikor meglátjuk az egyik legnagyobb helyi üzem, az Austria Juice Hungary Kft. parkolójában várakozó 5-6 traktort almával teli utánfutókkal, inkább szürke iparvidékek jutnak az eszünkbe, nem a pirosló almáskertek.

Mert hiába a naményi értéktár, a gazdák többsége itt az ún. léalmában érdekelt, és kizárólag a közeli feldolgozóüzemekbe viszi a termést. Nem is vihetné máshová, hiszen ezt az almát igazából nem közvetlen fogyasztásra szánják, hanem olyan sűrítményt készítenek belőle, ami a mindenféle gyümölcsitaloknak lesz nélkülözhetetlen kelléke. Régebben abból lett a léalma, amit nem vett át a kereskedő, ma viszont alig találunk Szabolcsban olyan almáskertet, ahol a nívósabb étkezési almát termesztenék.

A 20 meg a 13

Ma Magyarországon három multi, az Austria Juice, az Eckes és a Rauch vásárol léalmát a legnagyobb mennyiségben, ám ezt nem úgy kell elképzelni, hogy bárki beállíthat hozzájuk a terméssel. A nagyobb felvásárlók hosszú távú – akár 20 éves – szerződésekkel kötik magukhoz a termelőket. A sűrítménygyárak kamatmentes hitellel az ipari ültetvények telepítését is előfinanszírozzák, de a termelők sokszor a csemetét is a sűrítménygyáraktól veszik, mert a gyárak még a fajtát is meghatározzák. A felvásárlók pedig nem csupán a jelzálogot jegyeztetik be a termőföldekre, de a szerződésekben kikötik, melyik évben mennyi almát vesznek át. „Cserébe a nagy semmit kapjuk, a hosszú távú szerződésben szó sincs arról, hogy mennyit fizetnek az almáért” – mondja egy fiatal gazda, az egyik várakozó a naményi parkolóban. Arra kér, hogy ne írjuk le a nevét, és ne fényképezzük a járművét sem, de még így is ő legbátrabb, a többiek név nélkül sem nyilatkoznak.

Pedig két hónappal ezelőtt más volt a felállás. Miután nyilvánosságra került, hogy az idén mindössze 13 forintot fizetnének a léalma kilójáért, szó szerint megmozdult a környék: augusztus közepétől egymásba értek a demonstrációk, volt itt félpályás útlezárás és országos nagygyűlés, de kinyilváníttatott az is, hogy a kormány a gazdák pártját fogja. Hosszú idő után Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségnek (Magosz) elnöke is visszatért az agrártüntetések színpadára, a multik elleni fellépés legbefolyásosabb szónokaként „kartellgyanút” emlegetve. „Lengyelországban kilogrammonként 25 forintért veszik át a feldolgozók a gyümölcsöt, Ausztriában és Németországban 8 és 12 eurócent közötti összeget fizetnek” – mondta az Országgyűlés alelnöki tisztét is betöltő fideszes politikus az augusztus 21-i vásárosnaményi demonstráción. Két nappal később arról beszélt a Magyar Időknek, hogy a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara etikai bizottságánál eljárást indítottak az ügyben, sőt azt is bejelentette, hogy a gazdák összefogásával termelői kézben lévő feldolgozóüzemet hoznak létre a térségben.

Ekkor még úgy tűnt, hogy a gazdák nem engednek a 25 forintos kilogrammonkénti árból, de egy hét múlva arról írtak a lapok, hogy sikerült megállapodni. „Az almatermesztők kitartása, vagyis az ár 13-ról 20 forintra való feltornászása meghozta az eredményt” – nyilatkozta Bakti János, a gazdademonstrációk főszervezője, aki azt is elmondta, hogy a 7 forintos emelés – 500 ezer tonnás terméssel számolva – azt jelenti, hogy 3,5 milliárd forint marad az almatermelő gazdák zsebében.

„16!” Ezt már beszélgetőpartnerünk mondja az épp aktuális felvásárlási árra utalva, majd hozzáteszi: „Szeptemberben körülbelül két hétig ment ez a 20 forintos alma, mi meg elkezdtük a beszállítást. Aztán egyik szombat este jön az sms, hogy 2 forinttal kevesebbet adnak érte, azóta szinte hetente vitték le. Most tartunk a 16 forintnál, már azon sem csodálkoznék, ha megint a 13-nál tartanánk. De így, menet közben mit tudunk csinálni? Az almaszedéssel nem lehet csak úgy megállni, ráadásul a szerződésem is olyan, hogy nincs benne ár, viszont van benne kötbér, ha nem teljesítem a mennyiséget.” Mint mondja, nem csak emiatt van kiszolgáltatott helyzetben; 2014-ben fiatalgazda-pályázatot nyert, ennek értelmében 13 millió forintos árbevételt kell produkálnia, különben fizetheti vissza a támogatást. „Mint a hülye, úgy hordom befele az almát a semmiért! Mi 10 hektáron gazdálkodunk, de a mostani áron több mint kétszer annyit kellene beszállítanom, mint amennyi terem, hogy meglegyen az árbevétel. Ha 25 forintot fizetnének, akkor meglenne.”

„Persze a 20-nak is megörült mindenki, de én úgy tudom, hogy erről nincs írás, én nem láttam ilyet, de más sem” – szól közbe az egyik „nem nyilatkozó” gazda, aki úgy véli, hogy „Torgyánék óta” nincs valódi érdekképviseletük. „Csak azért villogtak itt a Jakabék, mert szeptember elején tisztújítás volt a Magosznál, kiállhattak azzal, hogy mi voltunk a fasza fiúk, meg is választották őket” – teszi hozzá.

Azt Bakti János, az augusztusi demonstrációk főszervezője is elismerte lapunknak, hogy csak szóbeli megállapodást kötöttek az Austria Juice Kft.-vel, méghozzá azért csak ilyet, mert a cég ausztriai menedzsmentje nem járult hozzá, hogy helyi vezető bármit is aláírjon. „Mi egyszerű magyar emberként azt gondoltuk, hogy az adott szó az kitart” – jegyzi meg, bár azzal ő is tisztában van, hogy azért ilyen alacsony a felvásárlási ár, mert az idén 150 ezer tonnával több léalma termett, mint amennyit az összes hazai üzem be tudna fogadni.

Míg a termelők szerint az idei alacsony árakkal a feldolgozók őket akarják tönkretenni, a Narancsnak az egyik nagy sűrítménygyártó munkatársa ennek az ellenkezőjét magyarázta. Igaz, hogy az almasűrítmény az üdítőipar egyik legfontosabb alapanyaga, de hatalmas a verseny. A piac 60 százalékát Kína és Lengyelország fedi le, Magyarország pedig a 3 százalékos részesedésével kénytelen alkalmazkodni a világpiaci árakhoz. Szerinte az árat alapvetően a kereslet és a kínálat határozza meg, és Európában egyértelműen a lengyel piac a mérvadó. „A nagy üdítőitalgyártó cégek a vásárlóink – mondta –, mi is nekik vagyunk kiszolgáltatva. Ha túl drágának találnak, egyszerűen mástól vásárolnak sűrítményt. Ők is tisztában vannak azzal, hogy idén túltermelés van, és ennek megfelelő áron hajlandóak csak vásárolni. Mi kénytelenek vagyunk hozzájuk alkalmazkodni, és úgy alakítani a felvásárlási árainkat, hogy az adott körülmények mellett is nyereségesek maradjunk.” Jakab Istvánnal ellentétben úgy véli, Lengyelországban az idén még nagyobb az eladói nyomás, így az ottani árak 1-2 forinttal el is maradnak a miénktől. Apáti Ferenc, a FruitVeB Terméktanács alelnöke szerint is arról van szó, hogy az almasűrítmény felvásárlói jellemzően olyan óriásvállalatok, mint a Pepsi vagy a Coca-Cola, és az ő alkuerejük jóval nagyobb, mint a sűrítménygyáraké – ha év elején azt látják, hogy jó lesz a termés, kevesebbet hajlandók fizetni. A sűrítménygyárak viszont a termelőknél vannak jobb helyzetben, így az alacsony árakat – amibe ráadásul belekalkulálják a bőkezű állami támogatást – ők is érvényesíteni tudják a felvásárláskor. „A termelők viszont már nem tudják kire hárítani a nyomást – magyarázta Apáti a Narancsnak –, munkaerőből így is kevés van, a műtrágyát és a növényvédő szereket pedig megint csak nagyvállalatok gyártják, s azokkal szemben szintén nincsenek alkupozícióban, így ők nem tudnak olcsóbban vásárolni. Piaci folyamatok érvényesülnek. Szó sincs arról, hogy a felvásárlók tönkre akarnák tenni a gazdákat, hiszen nekik is szükségük van az almára. De a termelőknél minden szereplő erősebb a piacon, ennek következménye, hogy ők járnak a legrosszabbul.”

Vissza a világhírhez

„Büszkék vagyunk, hogy a mi kezünk érintésével jut el a szabolcsi alma messze vidékekre, idegen tájakra, s hírnevet szerez az országnak” – így lelkesedett Vékony Miklósné, a mátészalkai Zöldért almatárolójának brigádvezetője 1977 júliusában a Népszabadság újságírójának, és senki nem tartotta túlzásnak szavait. Akkoriban az iskolában világhírű szabolcsi almáról tanítottak – csakhogy negyven év alatt nagyot fordult a világ. Ma már nem nagyon találunk olyan embert Szabolcsban, akinek a „keze érintése nyomán” messzi tájakra jutna el az alma. A számok azt mutatják, hogy a legendás szabolcsi alma csak nyomokban létezik, noha a ’70-es években 1,2 millió tonna alma termett, sőt ennek nagy része exportra szánt, jó minőségű étkezési alma volt. Azóta rohamosan csökkent a termőterület nagysága, illetve a hazai almaültetvények színvonala, a megtermelt mennyiség tavaly már csak 470 ezer tonna volt. A fák 54 százaléka 15 évesnél idősebb, 28 százalékuk 25 évesnél is öregebb – erre jutott Tóth-Kurmai Viktória, aki tavaly a magyar léalmapiacról írta PhD-értekezését a Debreceni Egyetemen. Kutatásai alapján sokkal nagyobb a baj annál, hogy az idén épp mennyi a léalma felvásárlási ára. Az elavult módszerek, a szaktudás hiánya és a nem megfelelő állami támogatás miatt esélye sincs a hazai termesztőknek, hogy versenyképesek legyenek – nemcsak a világpiacon, de még idehaza sem. Mindezt jól példázza, hogy a magyar almaültetvények hozama átlagosan mindössze 15,6 tonna hektáronként, míg Lengyelországban 30, Ausztriában vagy Olaszországban pedig 50 tonna.
A klímaváltozás miatt egyre több a jégverés vagy az aszályos időszak, ami ellen – például öntözéssel – nagyon kevés hazai ültetvényen védekeznek. Csak emiatt a termésátlag egy rosszabb évben akár meg is feleződhet, 4-5 évente pedig egy teljes év termése vész el. Részben ezért nincs itthon komoly hűtő- vagy konzervipar sem, így a megtermelt almát azonnal értékesíteniük kell a termelőknek, ami tovább rontja a helyzetüket. Jelentős probléma az is, hogy míg más országokban jellemzően az étkezési piacról kieső mennyiség adja a feldolgozás alapanyagát, nálunk rengeteg az eleve ipari felhasználásra termelt gyümölcs.
A magyar alma jelentős részéből tehát sűrítmény lesz, ami azért probléma, mert a jelenlegi terméshozamok mellett ipari almát nem nagyon lehet nyereséggel eladni.

Tóth-Kurmai Viktória szerint az állami agrártámogatások jelentős része területalapon jár, ami gátja a fejlődésnek. Az efféle támogatás ugyanis nem veszi figyelembe a hatékonyságot, nem ösztönzi a fejlesztést, a rossz minőségű ültetvények életben tartásával az állam erősen torzítja a piacot. Beszédes adat, hogy – ellentétben a gazdák elmondásával – a léalmapiac profitjának csak a 36 százaléka a feldolgozóké, 64 százalék a termelőkhöz kerül, állami támogatás nélkül azonban ez az arány 98:2 lenne. Nemcsak a támogatási rendszer anomáliái, a fejlesztési háttértámogatás vagy a munkaerőhiány, de a bürokrácia is komoly akadálya a fejlesztéseknek, hívta fel a figyelmet Apáti Ferenc. „Részben azért ilyen öregek és korszerűtlenek a hazai ültetvények, mert nagyjából negyedannyi telepítés volt az elmúlt két évtizedben, mint amennyi szükséges lett volna, ugyanis az ültetvénytelepítési támogatások rendszere meglehetősen bonyolult, egy pályázat elbírálása akár másfél évig is eltarthat. Pár évvel ezelőttig például szinte üldözött volt, és még jelenleg is nagyon nehézkes az öntözés: az öntözési, vízjogi engedélyek beszerzése akár két-három évig is eltarthatott, ennyi idő alatt pedig könnyen kiszárad egy ültetvény. De egyes térségekben egyáltalán nem adnak ki öntözési engedélyt.” Drágítja a termelést az útdíj is, az őstermelők adózási feltételei pedig a szürkegazdaság, valamint a szétaprózódottság és szervezetlenség felé tolják az ágazatot, folytatta Apáti. Szerinte Lengyelországban hasonló tételekkel nem kell számolni, a munkaerőhiányt pedig úgy enyhítették, hogy rengeteg ukrán munkást engedtek be könnyített feltételekkel – míg nálunk a közmunkaprogram csak ront a helyzeten.

Tóth-Kurmai a hazai alma megmentését egy komplex ágazatfejlesztési tervben látja, az elöregedett ültetvények helyére új, korszerű fajtákat kellene telepíteni, és a léalma helyett – ahogy a régi szép időkben – elsősorban az étkezésialma-piacot kellene célba venni; számításai szerint így állami támogatás nélkül is lehetséges volna a nyereséges működés. A támogatást viszont kutatási és szaktanácsadó hálózat fejlesztésére, az időjárás elleni védekezés kiépítésére és a munkaerőhiány okozta nehézségek kivédésére kellene költeni. Bár a támogatások átcsoportosítása tönkretenné a gyenge hozamú ültetvényeket, cserébe megtisztulna a piac, amivel hosszabb távon mindenki nyerne.

150 ezer tonna felesleg

De rövid távon mindenki veszít – a feldolgozót leszámítva. Attila, a szintén anonimitást kérő, közgazdász végzettségű almatermesztő szerint hazugság, amit a feldolgozóüzem embere állít kiszolgáltatott helyzetükről. „Az a legnagyobb disznóság ebben, hogy a világpiacon semmi nem indokolja, hogy ilyen alacsony árat fizessenek.” Attila szerint a három nagy felvásárló kartellezik, de a Gazdasági Versenyhivatal nem tesz semmit. „Én a helyükben arra kötelezném a feldolgozókat, hogy mutassák meg, milyen a költségszerkezetük. És ha kiderül az, hogy úgy is nyereségesek, ha ötször annyit adnak az almáért, akkor lehetne azt mondani, hogy ez gazdasági előnnyel való visszaélés.”

Tóth-Kurmai Viktória elemzése szerint viszont a hazai felvásárlók a világpiaci trendeket követik, bár ő még nem ismerhette az idei felvásárlási árakat. Ám ezt leszámítva az almasűrítmény önköltségi ára az elmúlt három évben 250 forint körül alakult kilónként a világpiacon. Ebből 167 forint volt a léalma ára, és mivel átlagban 6,8 kiló alma szükséges egy kiló sűrítményhez, 24,5 forint jön ki felvásárlási árnak. Az árat – az üdítőital-fogyasztás mellett – meghatározza a termés mennyisége és minősége, valamint a forint árfolyamának alakulása is, és mindezeket figyelembe véve a hazai felvásárlási árak az elmúlt években 24-25 forint körül alakultak. Az analízis szerint tehát nyoma sincs kartellezésnek, ahogy a Gazdasági Versenyhivatal sem talált szabálytalanságot, pedig többször vizsgálta az árazást az elmúlt években. Az már sokkal nagyobb gond, hogy a léalma előállításának önköltsége 20–30 forint között alakul, vagyis szinte lehetetlen lenne nyereségesen működni, ha nem volna állami támogatás.

A léalmás gazdák így is becsapva és kizsigerelve érzik magukat. Amikor a vásárosnaményi parkolóban azt kérdezzük, hogy miért mentek bele egy egyoldalú szerződésbe, ez a válasz: „Az a baj, hogy itt mindenki aláírja. Csinálhatnám, hogy nem írom alá, de akkor hova vigyem? Itt, Szabolcsban nem igazán van más lehetőség. Más gyümölcs? A meggyel ugyanez volt, ugyanilyen nyomott ára volt az idén, nem kellett a kutyának sem.”

Legát Tibor

Keller-Alánt Ákos