A januárban közzétett keretszámok alapján mindössze négy olyan terület van, ahol az eddiginél több állami ösztöndíjas hallgató tanulhat - általános meglepetésre a műszaki, természettudományos és informatikai képzés mellett a művészképzés is ilyen, ahol az új szabályozás szerint az alap- és osztatlan képzésben a tavalyi 750 helyett 900-ra nőtt az államilag támogatott létszámkeret.
Az egyes egyetemeket érintő költségvetési elvonások mellett a legfontosabb változás a költségtérítéses helyeken jelentősen megnövekedett hallgatói hozzájárulás (amit a kormányzat áldásos tevékenységét nem kellőképpen ismerő, hálátlan népesség hajlamos tandíjnak nevezni). A kormány viszonylag tág intervallumot jelölt ki az egyes képzési területek számára, amelyen belül az egyetemek saját számításaik alapján dönthették el, melyik szakon mennyibe kerüljön egy félév. A kormány iránymutatásként annyit hagyott meg, hogy az összeg nagyjából egyezzen meg az adott szak ingyenes helyeinek állami támogatásával. Így aztán a művészeti egyetemeken egy félév az alapképzésben 600 ezer és 1,6 millió forint között, a mester- vagy osztatlan képzésben pedig 700 ezer és 1,9 millió forint között lehet - ennek középértéke (de sokszor már az alsó határa is) sokkal több, mint amit az egyetemek eddig elkértek egy költségtérítéses hallgatótól.
Sokat, de legalább nem sokan
A művészképzés meglehetősen költséges: egyrészt sajátos infrastruktúrára - műtermekre, próbatermekre, hangszerekre, jelmezekre, díszletekre - van szükség, másrészt mind az öt művészegyetemre jellemző, hogy viszonylag kevés diákkal viszonylag sok tanár foglalkozik: zongorázni nyilván nem lehet megtanulni egy kétszáz fős nagyelőadóban. Így a megnövekedett tandíjak valóban közelebb állnak a képzés tényleges árához. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen (avagy Zeneakadémián) például már évek óta a képzés valós költségei alapján határozták meg az összeget, így ott nem is nagyon változott a hallgatói hozzájárulás - tájékoztat Batta András rektor.
Az összeg megállapításának másik szempontja már kevésbé egyértelmű: nem árt olyan árat szabni, amelyet a leendő hallgatók még ki tudnak gazdálkodni. Ráadásul amikor dönteni kellett az összegekről, az egyetemek még nem tudták, kapnak-e az államtól a korábbi évekhez (és sok nyugati országhoz) hasonlóan a fizető hallgatók után is állami támogatást - most úgy tűnik, nem, tehát az járt jobban, aki inkább a magasabb összeg mellett döntött. (A költségtérítéses férőhelyek száma csak a ponthatár meghúzásakor lesz egyértelmű. Ezekre a helyekre sokszor külföldi hallgatók kerülnek be, valamint az államilag támogatott helyek betelése után dönthet az egyetem arról, hogy hány, a jelentkezési lapon ezt a lehetőséget is megjelölő - és a felvételin is jól teljesítő - hallgatót kíván felvenni. Emellett költségtérítést kell fizetnie annak is, aki már "elhasználta" az ingyenes éveit, például másoddiplomát akar szerezni: az ilyesmi viszonylag gyakori a művészképzésben.)
Az öt intézmény - a Színház és Filmművészeti Egyetem (SZFE), a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE), a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME), a Zeneakadémia és a Magyar Táncművészeti Főiskola (MTF) - rektora a Narancs kérdésére egybehangzóan úgy vélte: az összeg kötelező növelésének célja nem az egyetemek ellehetetlenítése vagy a "nem baráti" intézmények kivéreztetése volt, hanem számszaki adatokon nyugvó, tulajdonképpen reális döntés. A tavalyi számokhoz képest csak az MKE-n csökkent 8-10 százalékkal az állami ösztöndíjas (és ugyanígy a költségtérítéses) helyek száma, az SZFE-n nagyjából azonos maradt, az MTF-en kis mértékben, a Zeneakadémián és a MOME-n pedig karakteresen nőtt a keretszám - azaz várhatóan nem kell az eddigieknél több művészhallgatónak fizetnie a képzésért.
Hogy a magasabb összegek milyen hatással lesznek a hallgatói jelentkezésekre, arról megoszlanak a vélemények. Kopek Gábor, a MOME rektora szerint nem várható változás, hiszen a korábbi években is növekedett az összeg, de eddig ez nem volt látható hatással a jelentkezők számára. Ascher Tamás, az SZFE rektora elmondta: mivel elégedettek az állami ösztöndíjas helyek számával, nem kell, hogy túl sok hallgató szembesüljön a magas tandíjjal; inkább a mesterképzésen várhatók fizető hallgatók - ha nem riadnak el a számoktól. Az MTF-en már kevésbé bizakodóak: Szakály György rektor elmondása szerint az állami ösztöndíjas helyeket logikusan inkább a művészképzésben használják fel, így a kvázi pedagógusképzésben (azaz a "táncos és próbavezető" szakon) kell költségtérítéses hallgatókat felvenniük. "Kétségeim vannak a jelentkezők számát illetően. Jóval alacsonyabb összegből is ki tudtuk volna hozni a képzést, de a törvény nem adott erre lehetőséget - magyarázza Szakály. - Az új előadó-művészeti törvény szerint a társulatok minimum 70 százalékának felsőfokú képzettséggel kell rendelkeznie az állami támogatáshoz; ha sokan nem vállalják be a költségtérítéses képzést, akkor az hosszú távon veszélybe sodorhatja az együttesek létét."
A költségtérítéses hallgatók nincsenek könnyű helyzetben. Ahogy arra Kőnig Frigyes, az MKE rektora is felhívja a figyelmet, az ilyen képzések mellett szinte lehetetlen olyan diákmunkát találni, amelyből kijönne ez a tandíj. A diákhitelt sem kifejezetten a művészeknek találták ki: az alacsony átlagkereset és az egyik legnagyobb arányú munkanélküliség mellett a rendszeres, jól kiszámítható fizetés sem az első dolog, ami egy művész életével kapcsolatban az eszünkbe jut. Az egyetlen biztos megoldás tehát a megfelelő családi háttér - kár, hogy ezt nem a hallgatók választják meg.
A sport a prioritás
"Mindenkitől elvontak, csak van, akinél otthagyták ugyanazt az összeget" - utal Kopek Gábor a Zeneakadémia sajátos helyzetére: az intézmény költségvetését ugyan kivételes módon nem nyirbálták meg, ám ennek az az oka, hogy a Liszt Ferenc téri épület folyamatban lévő felújítása miatt az egyetem elveszítette a koncertterem kiadásából és a koncertek szervezéséből származó bevételét - tulajdonképpen ezt kompenzálja a fenntartó. Az SZFE körülbelül 900 milliós éves költségvetéséből ezzel szemben idén mintegy 250 millió forintot elvontak - ez okozta azt a jól látható intézkedést is, hogy az egyetem Vas utcai épülete a télen egy hónapot zárva tartott, és emiatt kényszerülnek esténként korábban lehúzni a rolót, noha a színésznövendékek éjjel egyig rendszerint próbálnának, ha tudnának. Kevésbé látványos, de általánosnak mondható jelenség, hogy az egyetemek igyekeznek saját bevételhez jutni különböző előkészítők, egyéves szaktanfolyamok, idegen nyelvű képzések szervezésével. "A megszorítások azért érintik mindig nehezen az egyetemeket, mert a magyarországi felsőoktatás infrastrukturálisan eleve nincs EU-s szinten - véli Kopek Gábor. - Ha nem lenne ilyen rossz a helyzet, nem hiányozna minden fillér. Ennek ellenére mindig olyan átgondolt stratégia mentén kell haladni, hogy ilyenkor se roggyanjon meg, veszítsen a minőségéből az adott egyetem."
Az új felsőoktatási törvény mindenesetre nem siet megoldani az egyetemek ilyesfajta problémáit. Az úgynevezett szakképzési hozzájárulás korábban jól bevált rendszere is megváltozott: az egyetemek eddig felvehették a kapcsolatot különféle cégekkel, és elérhették, hogy azok az adójuk egy részét valamelyik felsőoktatási intézménynek utalják; Ascher Tamás elmondása szerint ez tízmilliós nagyságrendű vagy még nagyobb összeget jelenthet egy-egy intézménynek. Az új törvény azonban gátat vet a féktelen önállóskodásnak: a cégek ezentúl egy erre létrehozott alapba fizethetik a hozzájárulást, az elosztásról pedig egy bizottság dönt, pályázatok útján. Persze a korszellem már idén sem kedvezett a művészegyetemeknek: többen sajnálkozásukat fejezték ki, hogy most már bizony a sport a prioritás, ilyen intézményeknek "kell" utalniuk a nagylelkű adományt. (A felsőoktatást érintő 34 milliárdos - a tavalyi támogatás 17 százalékát kitevő - állami tőkekivonásról, a hallgatókat és az egyetemeket sújtó kormányzati intézkedésekről lásd hosszan okadatolt publicisztikánkat: Felsőoktatás életre-halálra, 2012. február 9. - a szerk.)
Elszabták
Nem segíti az egyetemeket az sem, hogy bár a törvény már készen van, a hozzá kapcsolódó rendeletek jó része még nincsen. "Június 30-ig intézményfejlesztési tervet kell készítenünk, csak éppen vonatkozó rendelet híján még nem tudjuk, hogy mik az elvárások, minek kell benne szerepelnie - ecseteli Szakály György. - A következő évet pedig heteken belül meg kell terveznünk." Ez persze nem csak a művészegyetemeket érinti - ahogy az állami ösztöndíjas hallgatók röghöz kötésének problémája sem: ha a friss diplomás tanuló pofátlan módon külföldön kíván elhelyezkedni, vissza kell fizetnie a gondoskodó államnak a képzése árát. Batta András szerint ez a Zeneakadémián nem jelent komoly problémát, mert "az európai piac amúgy is meglehetősen fel van töltve tehetséges zenészekkel". De nem mindenki ilyen derűlátó. A klasszikus balett szakon végzők számára például az operaház tánckara jelenti az egyetlen igazán nagy presztízsű elhelyezkedési lehetőséget, amely együttes természetesen limitált létszámú. Épp ezért sokan szerződnek a bécsi Staatsoperhez, de táncolnak magyarok Finnországtól Amerikán át Dél-Afrikáig. Ha a külföldi munkavállalást szankcionáló szerződést aláíró táncos egy kisebb vidéki társulat és a bécsi opera szerződése közül az utóbbi mellett dönt, nagyjából 4 millió forintos tandíjat lesz köteles valamilyen formában törleszteni az államnak. "A nemzetközi hírnév, az országnak szerzett dicsőség és erkölcsi siker fejében a dolgok jelen állása szerint milliókat kell majd fizetniük, noha nem az ő hibájuk, hogy telített a magyar piac" - véli Szakály. Egy tíz félévet lehúzó színházi rendezőnek hatmillióba fáj édes hazánk elhagyása, egy három éven át képzett hegedűst pedig a honvágy mellett a 4,8 milliós adósság is hazahúzná. Hogy a fenti képzési költségeket milyen formában és mennyi idő alatt lennének kötelesek törleszteni, arról most - az egyetemi jelentkezési határidő megjelenésünk másnapja - még mindig nem tudunk semmi biztosat.
A művészegyetemek panaszai nemritkán abból adódnak, hogy a törvény egész egyszerűen nem rájuk van szabva, hanem a nagyobb, 20-30 ezres létszámú intézményekre. Ezért a művészegyetemek régi vágya, hogy külön elbírálás alá kerülhessenek, és például ne normatív módon támogassák őket, hiszen nem helyes, ha a finanszírozási rendszer a nyakló nélküli művésztermelésre sarkall. De a sajátos elbírálást indokolná több, az ilyen intézményekre jellemző, meglehetősen speciális körülmény is: a Zeneakadémia hallgatói például az egyetemi felvételi idejére már rendre tíz éve az intézmény tanulói, de az MTF-re is tízévesen kerülnek be a diákok, akik aztán már 17 éves koruktól fogva főiskolai képzésben részesülnek. A problémákat hosszan lehetne sorolni; például az MTF, lévén főiskola, nem indíthat doktori iskolát - noha nyilvánvaló, hogy saját szakterületén belül ott nyújtják a legmagasabb szintű képzést. De a művészeti egyetemek egyesítésének milliárdos összegbe kerülő és minden intézményt hátrányosan érintő összevonása - amiről tavaly nagyon is komolyan tárgyaltak, spórolásra hivatkozva - mellett az ilyen, alapvető és régi problémák orvoslása is elmaradt az új törvény megalkotásakor.
