A sporton belüli erőszakot Magyarországon mostanáig nem kutatták. Lapunk megjelenése előtt egy nappal, január 15-én az UNICEF Magyar Bizottsága nyilvánosságra hozta a témával kapcsolatos, 2013-as kutatási eredményeit. Felmérésük bár nem reprezentatív, a minta nagy: ezer, többségében 25-35 év közötti felnőttet kérdeztek a tapasztalataikról, köztük volt élsportolókat ugyanúgy, mint korábban szabadidősportot űző fiatalokat. A válaszadók 70 százaléka érzelmi abúzusról számolt be, 39 fizikai bántalmazásról, 31 százalék szexuális zaklatásról - ez utóbbi szám az európai átlag háromszorosa. Az adatok tanúsága szerint hat olyan mostani felnőtt is bekerült a mintába, akit edzője gyermekként megerőszakolt.
| ||
A felmérés előzményeiről a kutatás vezetője, Gyurkó Szilvia, az UNICEF gyermekjogi igazgatója a következőket mondta a Narancsnak: "A gyermekek sportban szerzett tapasztalatairól keveset tudunk, ideje volt felmérni, hogy mi és miért történik az edző-tanítvány interakcióban. A hazai szemléletről sokat elárul, hogy amikor sportolókkal, sportszakemberekkel találkozom, a fizikai erőszak létezését elsőre mindenki tagadja: a sportoló, az edző és a szülők is. Aztán szép lassan kiderül, hogy mindenkinek van valamilyen tapasztalata. Az érintettek első reakciója mindig a védekezés, az átélt élmények bagatellizálása, hiszen ha sérül az edző jó híre, sérül a klubé is, és előbb-utóbb a sportág is gyerekeket veszíthet. De erről a gyerekek érdekében beszélni kell, mert a sport minden harmadik válaszadó szerint nem öröm – ami elszomorítóan magas szám." A szexuális erőszakot átélt sportolók magas hazai arányáról azt mondja, ennek részben az lehet az oka, hogy tavaly megjelent egy könyv a témában, ami miatt az emberek ma már nyíltabban beszélnek, másrészt a kutatásban számos olyan példát soroltak fel, amiről a többség magától nem asszociált volna a szexuális zaklatásra. "Ebbe a körbe tartozik az is, amikor bemegy a felnőtt sportszakember vagy az ellenkező nemű sporttárs a lányok öltözőjébe zuhanyzás után, mert ez gyakorlatilag megfelel a kukkolásnak, illetve belevettük a szexuális tartalmú megjegyzéseket is – magyarázza, majd rátér az ilyen kutatások fontosságára. – A gyermekkorban átéltek életünk végéig hatnak. Az a gyerek, aki például úgy nő fel, hogy az ő testével bármi megtörténhet, megverhetik, szexuálisan használhatják, megalázhatják, sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem fogja tudni megvédeni magát felnőttként a hasonló vagy hasonló lelki hatást kiváltó eseményekkel szemben. Az erőszak kommunikációs nyelv is, amit egy gyerek megtanulhat. Ezért is fordul elő sokszor, hogy szülőként vagy edzőként azok is alkalmazzák a lelki vagy fizikai erőszakot, akik gyermekként maguk is nagyon szenvedtek ettől."
Combosok, kokik, egyebek
Csaba húszéves egyetemista, a középiskola végéig intenzíven sportolt. Először focizott, ezt követte a kick-, majd a thai boksz. Az utóbbi sportág kivételével az erőszak valamilyen formája végig jelen volt az edzéseken. "12 éves koromban elkezdtem kick-boxozni. Hamar kiderült, hogy az edzőnek sajátos fegyelmezési eszközei vannak. Ha bárki beszélt vagy nevetett edzés közben, maga elé állította, és rúgott egy combost. Az, hogy mekkorát kaptunk, attól függött, milyen kedve volt. Végig fölényes volt, játszotta az atyaúristent. A te idióta barom kötőszava volt, engem folyamatosan lezsidózott. Gyerekjogok? Ezzel kapcsolatban szerette ezt mondani: a jogaitok le vannak húzva a budin. Jogászhallgatóként ma már ezt máshogy látom, de tizenkét éves kissrácként nem mész szembe az edződdel. Aki nem bírta, a következő héttől nem jött." Otthon nem beszélt minderről, az anyja amúgy sem szerette, hogy lejár, az apja meg nem ment volna szembe a trénerrel, hiszen korábban ugyanabban a klubban edzett. A fiút egy ideig hajtotta még a vágy, hogy igazán nagy sikerei legyenek, versenyeredményei alapján erre meg is lett volna minden esélye. Aztán elege lett. "A versenyeken néhány szülő rendszeresen fogadásokat kötött a gyerekére. Erről már akkor is éreztük, hogy nincs rendben. Aztán amikor az egyik versenyen nyilvánvaló csalással győztek ellenem, szó szerint felborítottam az asztalt, és többet a klub közelébe sem mentem."
| ||
Gábor 32 éves, a vendéglátásban dolgozik, 15 éves koráig az élete az élsportról szólt. Heti tizenegy vízi és öt szárazföldi edzés, hétvégén versenyek, hat óra edzés. Pillangóban magyar bajnok lett, pedig nem volt könnyű megtanulnia, erőszakkal nyomták le és tartották a fejét a víz alatt, amíg nem ment jól a karmozgás. "Akkor megijedtem, de a kényszer hatott, hamar elsajátítottam a technikát, amivel addig gondom volt" – idézi fel. Három vezető edzője volt a klubnak, az erőszak egyiktől sem állt távol. "Ha valaki lógott a vízben, vagy nem tudott egy régóta gyakorolt technikát, alaposan helyben hagyta. Szó szerint kirántotta a vízből, és addig pofozta, amíg vissza nem esett a medencébe. Tizenhárom éves voltam, mellettünk edzettek a kicsik, a tízévesek, ezt velük csinálta, nagyon ijesztő volt. Egyszer a gyűrűje felszakította a gyerek arcát, a szülő feljelentette, hatalmas botrány lett belőle. A mi edzőnk sem volt éppen feddhetetlen alak. Egyrészt nagyon precíz volt, több héttel előre edzéstervet írt, mindenki tisztelte a szakmában, mert nagy eredményeket hozott. Ha jó kedve volt, emberséges tudott lenni, de gyakran elviselhetetlenül szigorú volt. Tény, hogy brutál sokat fejlődtem, ez versenyről versenyre látszott. Ha viszont úgy érezte, nem tiszteljük, például visszadumálunk, jöttek a kokik. Megfogta az ember haját, előrehúzta a fejét, és tízig meg sem állt. Olykor megpofozott minket, én kettőt kaptam tőle összesen, az egyiket sosem fogom elfelejteni. Ez még azelőtt volt, hogy hozzá kerültem, tízéves lehettem, de már rettegtem tőle, mert láttam, milyen, ha méregbe gurul. Elkezdtünk nevetgélni a vízben, magához hívott kettőnket, kaptunk jó pár pofont, majd letérdeltetett minket a sarokba. A másik srác sírva, fojtott dühvel azt mondta, még az apja sem verte meg így soha. Utáltam, hogy a többiek sajnálnak, megalázó volt, és nagyon szégyelltem magam. Miután átkerültem hozzá, többet nem ütött meg, nem tudom, miért, a többiek havonta egyszer biztosan kaptak tőle. A szóhasználat a szokásos volt, ha valami nem tetszett neki, a kurva anyád, te faszfej, hangerőben pedig ami a csövön kifért. Volt, aki ennek ellenére nagyon szerette, mi inkább tiszteltük, a küzdeni akarást például maximálisan belénk égette, mindig elvitt a fizikai teljesítőképességünk határáig. Olyan is volt, hogy az edzéssel büntetett. A végén oxigénhiány, fejfájás, mert az edzés felétől pillangózni kellett. Kevesen tudták csak örömmel végigcsinálni ezeket az éveket. Akinek nem jöttek az eredmények, biztos nem maradt sokáig. Amikor viszont bajnok lettem, gondolkodás nélkül bevállaltam volna újra mindent" – teszi rögtön hozzá. A kérdésre, hogy beszélt-e otthon a pofonokról vagy bármi más megaláztatásról, azt mondja, az anyja csak azt tudta, hogy fél az edzőjétől. De ha részletesen elmondott volna mindent, a klubban nem reklamáltak volna, mert akkoriban a családban a kirívóan jó eredmények miatt mindent az úszásra tettek fel.
Kovács Krisztina sportpszichológust meglepték a kutatás magas számai. "Ritka a szakmai párbeszéd az élsportban tapasztalható agresszióról. Egyrészt a hiedelmek – more pain more gain -, másrészt az edzők szerepütközése miatt, harmadrészt a teljesítményorientáltságból fakadóan. Megesik, hogy edzők és klubok arra használnak minket, szakembereket, hogy oldjuk a sportolóban a feszültséget, amit esetleg a túl szigorú, olykor erőszakos módszerek okoznak. Az ilyen helyzetek nem szerencsések, mert a mi jelenlétünk nem váltja ki az edzői kommunikációt." A szakember szerint az agresszió idővel kiöli a motivációt, rossz esetben a gyerek 14-16 éves korára kiég, és lehet, hogy egy életre elveszik a kedvét a sporttól. "Szomorú, de az is előfordulhat, hogy a szülő nem tesz lépéseket. Ennek legtöbbször a sikerhez ragaszkodás az oka, abban a hitben cselekszenek, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ilyenkor az érzelmi, netán fizikai erőszak része lesz a ki nem mondott alkunak. A szülő legtöbbször azt nézi, milyen eredményeket ér el az edző. Ha kimagaslóan jókat, akkor ragaszkodnak hozzá, a klubhoz, aminek jó neve van, vagy esetleg az egyetlen a környéken." Kovács Krisztina szerint a testi erőszakra nincs mentség, de a verbális erőszak olykor elkerülhetetlen, hiszen számos edzéshelyzetben a sportoló testi épsége foroghat veszélyben, ha nem koncentrál, vagy ha félvállról veszi a feladatokat. "Az edző ideges, hiszen hatalmas a felelőssége. Muszáj felemelnie a hangját, de a gyerek személyiségének minősítése már komoly hiba." A gyerekek gyakran felnőttmunkát végeznek mind fizikailag, de főleg lelkileg. "A tízévesen megélt kudarcok, a legjobb barátokkal való megküzdés a versenyeken, a kimaradt gyerek- és kamaszkor mind nagy teher, akár annak érzi ezt az adott pillanatban a gyerek, akár nem. Aki az élsportot választja, nem mindig tudja előre, hogy lelkileg is, testileg is sokat áldoz fel. Az edzőn és a szülőn sok minden múlik, hiszen ők ismerik a gyereket, ők tudják, hogy mivel lehet a legjobban motiválni őt, de azt is, hogy mivel lehet a legjobban bántani."
Más a stílus itthon
Spiller István a Kanadai-Magyar Hokiklub U12-es korosztályának szakedzője. Itthon is, Kanadában is nagy tapasztalata van a csapatsportban. "Máshogy beszélnek, bánnak kint a gyerekekkel, a legtöbb klubban emberségesebben, mint itthon. A fizikai erőszakkal személyesen nem találkoztam, de tudom, hogy létezik. A kulcs az edző, de más súlya van egy edzőnek az egyéni sportágakban és más a csapatsportokban, ahol a sportolók egymásra is intenzíven hatnak. A gyerekek egymás közti viszonya nagymértékben tud segíteni a szakembernek. Ha egy egyéni sportot űző gyereknek bármi baja van, egyedül az edzőjére vagy a szüleire számíthat, ha ez egy csapaton belül történik, ott vannak a barátok is, adott esetben az egész csapat. Természetesen a kiközösítés, gúnyolódás, zaklatás, netán fizikai erőszak előfordulhat úgy is, hogy a bántalmazó is gyerek. Az edző felelőssége, hogy észreveszi-e, és ha igen, közbelép-e." A sokat emlegetett beavatási szertartásokról őszintén elmondja, igen, náluk is volt rá példa, amikor egy újoncnak le kellett borotválnia az egyik szemöldökét. A fiú eltűrte, de az édesanyja bejött panaszt tenni. "Igazat adtunk neki, és figyeltünk rá, hogy ne fordulhasson elő többet." A hasonló esetekről, saját gyerekkori emlékeit felidézve, azt mondja; különbséget kell tenni a sportban csak "egy kör sima"-ként emlegetett szertartás (meztelen fenékre papuccsal adott ütés) és a szerinte viccesebb feladatok között. Utóbbira példa, amikor valakinek két kör békaugrást kell csinálnia, közben ugyanazt a mondatot ismételgetnie. "A beavatásnak vannak mindenki által elfogadott verziói is - folytatja. - Ilyenek a közös ünneplések az első gól vagy gólpassz után, amihez az érintettnek kell hoznia a süteményt. Ami a módszereket illeti, az edzőnek pontosan tudnia kell, melyik gyereket hogyan lehet a legjobban motiválni. Valakit állandó dicsérettel, biztatással, valakit keményebb szavakkal. Nálunk tilos a padról egymást szidni. Világosan elmagyaráztam nemegyszer, hogy egy csapat vagyunk, közös az érdekünk, és azzal, ha elvesszük valakinek a kedvét, önbizalmát, nem megyünk semmire. Volt, aki kilógott a sorból, mert rendszeresen alulteljesített, ő sem vált céltáblává, leültünk, megbeszéltük közösen, hogy mi lenne neki a jó, és a saját kérésére átkerült egy másik csapatba."
A mosoly is ölhet
"Elméletileg a sportban nincs helye az erőszaknak, de olykor előfordul, ezt mindenki tudja" - nyilatkozza egy neve elhallgatását kérő úszó-vezetőedző, aki ma már a világ élvonalába tartozókkal is foglalkozik. "Olykor a mosollyal is lehet ölni" – mondja. Az élsport iszonyatos daráló, néha elszakad a cérna sportolóban is, edzőben is. Közhely, de az eredményekért keményen meg kell dolgozni, és vannak helyzetek, amikor nem elég a szép szó. Ilyen, ha egy fiatalban nincs meg a munka iránti alázat, ha rendszeresen tiszteletlen, de ilyen a holtpont is, amikor a sportoló a legszívesebben mindent feladna. "A lányok serdülőkorban meghíznak, a súlyproblémáknál sem mindig elég, ha a lelkükre beszélek. Legtöbbször egyébként maguk a fiatalok is hálásak, ha határozottan, olykor netán keményen bánunk velük, mert csak így tudják legyőzni a határaikat. A módszerekbe természetesen nem tartozhat bele a bántalmazás. Pályafutásom legelején én sem voltam éppen feddhetetlen, de hamar leszoktam róla, mert nem volt jó érzés, nem láttam értelmét sem." Az edző szerint sokszor maga az edzés is fáj. "A közös munka alapja a bizalom az edző-gyerek-szülői hármasban, ha ez bármelyik irányban felborul, nem lehet dolgozni. A feltétel nélküli bizalomba viszont sok minden belefér, adott esetben több is, mint a szülő-gyerek kapcsolatba, hiszen nagyon feszült helyzetek vannak, gyakran hatalmas a tét. A kiabálás óhatatlan, a csúnya szavak is, de a megalázó hangvételnek vagy szóhasználatnak nem lenne szabad előfordulnia. Ettől függetlenül kár lenne tagadni, hogy létezik, mert az edző is ember. A rendszeres erőszakos módszernek azért sincs értelme, mert hosszú távon bizonyosan visszaüt, ha egy gyerek a félelem miatt igyekszik jól teljesíteni, és nem hitből. Ez az egész amolyan húzd meg, ereszd meg helyzetek sorozata. Ha kell, akkor apa vagyok, ha kell, akkor anya, ha kell, tanár vagy éppen börtönőr, máskor pedig pszichológus vagy barát. Az biztos, hogy úgy kell lavírozni ezek között, hogy ne ártson a gyereknek." Eredmények nélkül nincs élsport, és nincs anyagi támogatása a klubnak. Elismeri, hogy itthon ezt mintha túl szigorúan venné mindenki a gyerekek kapcsán is. "Külföldön, például Németországban vagy Hollandiában más a hozzáállás az utánpótlás-korosztályhoz, ők jobban tisztelik a gyerekkort. Ha vannak is versenyek, nem veszik véresen komolyan, országos szinten nem, inkább csak regionális szinten szervezik őket, és arra hajtanak, hogy egy gyereknek minél több sikerélménye legyen, és az az első, hogy élvezze a gyerek a sportolást. Serdülőkorosztályban még nem is ezek az országok vezetnek, de felnőttkorra behozzák a hátrányukat. Itthon ezzel szemben egy átlagos szülő már a kilencéves gyerekénél is a rangsort bújja az interneten, és ha a szomszéd Pistike megelőzte a sajátját két másodperccel, ugrik a köszönő viszony." Hozzáteszi, ma már jó néhány klub van, ahol kezdik a gyerekkorra nézve megengedőbb szemléletet átvenni, ezért például egy tízévesnek nem napi két edzést írnak elő, hanem csak egyet.
A sportszakma jelentős része elkötelezett és lelkiismeretes szakemberekből áll – a kutatás mindössze azt igazolja, hogy az erőszak mint probléma létezik. Hogy a gyereksportolók érdekében lesz-e a kutatásnak bármilyen pozitív hozadéka, az a szakmán múlik.
