„Isten munkatársai” - A jezsuiták és az emberarcú katolicizmus

Nem túl jó a történelmi píárjuk: hívták őket Krisztus katonáinak, a közhiedelem inkvizítorokat látott bennük, gyanúba keveredtek politikai összeesküvéseknél. A történelemben először most rendbeli pápa került az egyház élére: és nagy felfordulást is csinált. Mit jelent ma jezsuitának lenni?

„Ad maiorem Dei gloriam”, Isten nagyobb dicsőségére – szól a jezsuiták jelmondata. A viszonylag fiatal (csak ötszáz éves) rendnek nincs eleve meghatározott feladata, a kor elvárásainak megfelelően úgymond teszi, amit kell: az egyházi hierarchián belül önálló szervezeti rendszerben működve, közvetlenül a pápának felajánlva a szolgálatait, magasan képzett, szinte elit katolikus értelmiséget adva. Nincs szó elvonulásról, kolostori életről; kommunikációról és a valós világba gyökerezett létről annál inkább.

A Jézus Társasága katolikus szerzetesrend 1540-ben jött létre, alapítója Loyolai Ignác – korábban léha baszk nemesifjú, aki harci sérülésből felépülvén megtért és Isten szolgálatát választotta. Megírta Lelkigyakorlatok c. könyvét, amelynek lényege, hogy mindig legyen negyedóra időnk (ez az ún. examen), amikor megállunk, átgondoljuk tetteinket, reflektálunk, tervezünk – mindezt „úgy, hogy Isten jelenlétébe helyezzük magunkat”. Az „ignáci lelkiség”, a „jezsuita karizma”, ahogy nevezik, bizonyos pontokon nagyon is mai, a „tudatos ember” mindennapi tapasztalatába beilleszthető dolgot jelent. Mindezen túl azonban van némi kettősség a rend történetében. A rendről szóló narratívák egyik variációja a katolikus egyház gonosz inkvizítorát, hatalmi és politikai mindent akarással bíró titkos társaságot láttatja; a szakirodalom másik – nagyrészt jezsuiták tollából íródott – fele egészen mást hangsúlyoz: azt a tényt, hogy tanítottak, missziókat vezettek, és „ott szolgáltak, ahol nagyobb szükség volt rá”.

Ignác és az internet

Ez azt is jelenti, ami a rend talán lényegi alapmotívuma, hogy Ignác és rendje rájött, hogy az embereket meg kell szólítani, a modern tömegmédiát – a nyomtatást – éppúgy ki kell használni, mint ahogy a reformátorok tették. Azaz: a katolicizmus „arcának” kell lenni. „Kálvin a létező formákon kívül, míg Ignác az egyházon belül és az egyes, főleg az egyes embe­ren belül akart reformot kezdeni. Ehhez olyan rendi struktúrát állított fel, amely legalább annyira forradalmi volt, mint Kálvin tettei. Feje tetejére állította a monasztikus struktúrát. Tehát nem a külső keretek segítségét kell igénybe vennünk, ki kell lépni a kolostorból és a kötött napirendből, ha valóban missziós ügyet akarunk végezni. Olyan mozgékony szerzetesi közösséget akart megtalálni, ami valóban oda tud menni, ahol szükség van rá” – mondja Forrai Tamás Gergely SJ, a magyar rendtartomány provinciálisa. „Innen jön az, hogy már nincs is szerzetesi ruhájuk. Az emberek között, a társadalomban élnek, és missziót, marketinget, kommunikációt, párbeszédet művelnek a kor szintjén. Ha kell, akkor nyomdával, ha kell, magazinnal, ha kell, az internettel, vagy – ahogy éppen Ferenc pápa – kérdőívekkel” – teszi hozzá Feledy Botond, a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium rektora.

Yo, Frank!

Fotó: MTI/AP/Pool/L'Osservatore Romano

A katolikus megújulásként is emlegetett ellenreformáció és a barokk művészet kialakulásában nagy szerepet kaptak a jezsuiták. Akárcsak a rekatolizáció szellemi hátterében, aminek persze voltak nem csak pázmányi körmondatokkal győzködő szakaszai is: a protestánsüldözések – a Szent Bertalan-éjtől az erdélyi protestantizmust érintő 18. századi korlátozásokig – mégiscsak a rend működésének fénykorára esnek. (Mindemellett arról sem szabad elfeledkezni, hogy a reformáció nem ártalmatlan vitázásnak indult: a katolikusüldözéseknek is megvannak a maga magyarországi és erdélyi jezsuita mártírjai.)

Ugyanakkor, ahogy mondják, a rend inkvizícióban betöltött helye sem egészen egyezik a közkeletű képzetekkel. „A jezsuitáknak nem volt kapcsolatuk az inkvizícióval – magyarázza Forrai –, hacsak az nem, hogy magát Ignácot az inkvizíció háromszor vitte el kivizsgálásra. A 18. században az egyház messze legnagyobb, legegységesebb, legközvetlenebbül az egyház központi vezetésének szol­gálatában levő rendje voltak. Mivel ők voltak a legszervezettebbek, őket kezdték el a felvilágosodás során nagyon tudatosan – többek közt a történelemhamisítással – megsemmisíteni.”

Mindenesetre a pletyka hatékony volt, a rendet 1773-ban a pápa betiltotta – a felvilágosult abszolutista uralkodók nyomására –, mondván, túl nagy politikai és hatalmi befolyás összpontosul a világi életben jártas rendtagok kezében. A működésük azonban nem szakadt meg (ahogy az összeesküvés-elméletek sora sem), negyven év szünet után pedig az új pápa alapította újjá a rendet.

A rend missziós szerepvállalása nemcsak a rekatolizáló európai nemeseket célozta meg: térítettek Kínától a Fülöp-szigetekig, Afrikától Dél-Amerikáig. Magyarországon az 1560-as években jelentek meg, majd a betiltás után csak az 1880-as évek végén tértek vissza. Ezt később, már a 20. században egy újabb negyvenéves tiltott időszak követte a kommunizmus alatt; a történet innen indult újra 1989-ben.

A nagyobb jó

A Jézus Társasága ma a legnagyobb katolikus rend és iskolafenntartó: két és fél millió jezsuita diákot számlál világszerte. A magyar rendtartomány hetven tagból áll. „Négy nagyobb bázisunk van: Budapest, Szeged, Marosvásárhely és Miskolc. Mindenütt egyszerre valósul meg valamilyen lelkipásztori, oktatási-nevelési és szociális munka, egy újfajta, közösségibb, nyitott egyházképet hordozva. Ezekhez kapcsolódnak további kisebb szolgálatok, mint Dobogókőn a Manréza lelkigyakorlatos házunk, illetve határon kívüli szolgálataink Szatmárnémetiben, Törökkanizsán és Torontóban” – mondja Forrai. A jezsuiták „missziós rend”, azaz „tagjaink a kezdetektől azt kérdezik, mire van szükség; mi az, ami átadható, ami segít abban, hogy másokat is meg tudjon mozgatni az evangélium üzenete. A társadalmat formáló nagyobb jónak a keresése a meghatározó.” A lelkiség alapja az úgynevezett karizma, egyfajta „kül­detéstapasztalat”. „Alapvető az a nagyon erős szentírási, teológiai, lelkiségi tapasztalat, ami arra tanít minket, hogy úgy kell rátekintenünk a reális világra, szegényekre és gazdagokra, fiatalokra és idősekre, ahogyan Isten láthatja ezt a világot: együttérzéssel, segíteni akarással, megértéssel. Ez egy meditációs gyakorlat, és igazán a mi küldetésünk így Isten szemével látni a világot és Jézus társai lenni abban a küldetésben, amit ő kapott” – magyarázza Forrai. A lelkipásztori tevékenység mellett a tanítás, a szociális munka és a média működtetése adja a rend további meghatározó feladatait. Hangsúlyozottan emlegetik az új Jezsuita Menekültszolgálat felállítását, és a romaintegrációt szorgalmazó, már hosszú évek óta tartó projekteket: egyrészt a Roma Szakkollégium szolgálatát, másrészt a Lehetőségek Iskolájának nevezett felzárkóztató, önkéntesekkel működő oktatási programot, amely a képzésből kimaradókat – főleg roma nőket – segíti ál­talános iskolai bizonyítvány megszerzéséhez. Mindemellett mai feladatuknak tekintik a fiatalok segítését, egy „hivatásbarát kultúra felépítését”, amelyben az elköteleződés, az egyéni szabad döntés képessége válik fontossá. Hogy emellett még mi az, amit éppen tenni szükséges, az persze nemcsak az adott napi kontextusban értelmezhető, főleg akkor nem, ha külön fogadalom van a pápának tett szolgálatról. „Megjelennek azon kérdések Ferenc pápánál, hogy a mai világrend társadalmilag, politikailag, gazdaságilag, ökológiailag nem fenntartható. De nincsenek kész válaszok, Ferenc pápa sem mond ilyet, hanem helyben, az adott egyházban, az adott kultúrának a fényében kell döntéseket meghozni. Ez más lehet Hamburgban, mint Kuala Lumpurban, és nem omlik össze ettől még sem a világ, sem az egyház – mondja Forrai. – Az egyházon belül ez egy nagyon sajátos jezsuita megközelítés.”

A jezsuiták a tanításról és a tanultságukról ismertek a leginkább, bár nem eleve tanító rendről beszélünk. A 10-12 éves képzési rendszerével (formációjával) a jezsuita rend sokat vár el a szerzeteseitől. A kétéves noviciátust hároméves filozófiai és négyéves ­teológiai tanulmányok követik, közben két évig gyakorlati munkát, pasztorális feladatokat kell végezni, míg eljuthat valaki a papságig. A fogadalomtétel lényege a megszokott hármasság: szegénység, tisztaság, engedelmesség – ehhez párosul a jezsuitákra jellemző pápai misszióra, küldhetőségre tett negyedik fogadalom.

Szellemi tőkefelhalmozás

A rend betiltásáig a magyarországi tanintézmények között sok jezsuita iskola volt, ma néhány „modellintézményre” figyelnek: egye­temi szinten a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium és a Jezsuita Roma Szakkollégium a budapesti „szolgálatuk”. A hálózathoz kell sorolni a szegedi, a leuveni és marosvásárhelyi kollégiumot. A középiskolai rendszerben modellértékűnek szánják a miskolci Avas-délen működő Jezsuita Gimnáziumot.

„Van a jezsuitáknak intellektuális vonzerejük; a szellemi poten­ciálhoz pedig egy felvállalt értékrend kapcsolódik – mondja Feledy. – Ez nem egy bújtatott értékrend, nem valami 21. századi magyar politikusba kapaszkodunk bele, más módon próbálunk navigálni a kaotikus rendszerváltás utáni ­értékvilágban.” A rendnek nagy megrázkódtatás volt a 18. századi betiltás, „tanult belőle”, teszi hozzá Feledy. A szakkollégiumban működő jezsuita értékrend három hétköznapi megjelenése így a párbeszéd, a reflexió és az előretekintés, ahol a legelső pont akár vallások párbeszédét is jelentheti: a kollégiumi hallgatók közt ugyanis református, görögkeleti, egyszer-egyszer muszlim hallgató is akad. „A nyitottság megvolt – meséli Bence, aki reformátusként volt tagja a kollégiumnak, jelenleg történész doktori hallgató. – Olyanokat is meg lehetett hívni, nemcsak lelkiségi szempontból, akiket más egyházi közösségben vagy szakkollégiumban nem tudnék elképzelni: a nyíltan ateista Szkeptikusok Társaságát, vagy éppen politikusokat is. Sosem fordult elő, hogy csak a KDNP-től jöttek volna, sőt jellemzőbb volt, hogy olyanokat hívjunk, akikkel a kollégisták nemigen értettek egyet. Ebből néha adódott probléma: Szili Katalinból, Csepeli Györgyből nagy botrány volt. Rengeteg felháborodott, kollégiumhoz közel álló személy jelezte, hogy ezt nem lenne szabad, de olyan nem volt, hogy a kollégium vezetése vagy a rend nem engedett meghívni valakit. Arra volt precedens, hogy zárt körben és nem nyitottan tarthattuk meg a beszélgetést. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a rendi vezetésnek azért mérlegelni kell saját szempontjait is, ők sokkal több visszajelzést kapnak a többi szereplőtől.”

„Azon a 21. században már túl vagyunk, hogy önmagában, vak autoritásként bármilyen egyházi mozgalom működni tudjon” – emeli ki Feledy a reflexió, a rákérdezés fontosságát. A hallgatók is a kérdezés lehetőségét tartják a legalapvetőbbnek. Így nem is kötelező részt venni a kollégium lelkiségi programjain: az ún. spiri-team csak egy a több szerveződés közül. „Alternatívákat kínálunk. Nagyon széles skálán mozognak a lelkiségi programok, van egy keddi ima, reggelente roráté misék, ez mind fakultatív lehetőség, s változóak az igények” – meséli Máté. „Ilyenkor vizsgaidőszakban például meg szoktuk szervezni, hogy minden este tízkor összeülünk, van egy közös »szorító ima­lánc« a másnapi vizsgázókért, aki úgy érzi, beülhet” – teszi hozzá Áron. Mindemellett persze vannak bulik, közös programok: „egyetemisták vagyunk, vannak szórakozási szükségleteink” – mondják, hiszen a bentlakók nagy része nem szerzetesnek készül. De azt is hozzáteszik, hogy a többség ezzel együtt is közel kerül az ignáci lelkiséghez. Még a ­reformátusok is, ahogy Bence mondja, meglepően sok közös van ugyanis a két gondolkodásmódban. Ahogy a bentlakók mesélik, a társadalmi gondolkodás és a kritikai szemléletmód meghatározó. Nem számítanak tabunak az olyan kérdések sem, hogy mi az egyház, a család szerepe, kinek mit jelent az egyházi dogmák betartása, mekkora az egyéni szabadság a saját hittel szemben, legyen szó például a böjt megtar­tásáról vagy a házasság előtti szexualitásról. „A jezsuiták azok, akik az egyház határain dolgoznak, mernek próbálkozni a határokon, és mernek hibákat elkövetni” – mondja Dávid. Az itt megtanult lelkiség aztán továbbvihető, mondják: „Egy modellt építünk – magunknak. Így próbáljuk megélni, ahogy a jövőben is majd lesz: kinek mennyi tanulásra, szórakozásra van szüksége. Emellett ott a minta, hogy sok kérdőjellel közelítjük meg a dolgokat; hogy reflektálok, odafigyelek, építő vagyok, az a későbbiekben is sokat számít.”

A közösség összetartó, az öregdiák-hálózat komoly interdiszciplináris területet fed le, sok segítséget adván a diákoknak az elhelyezkedéshez is. A jezsuita identitás egy része kétségkívül könnyen továbbvihető, integrálható a világi életbe és szakmaiságba: jobbra törekedni, tudatosan értékelni saját magunkat és munkánkat. Talán épp ez az egyik fontos erőssége a jezsuita szellemiségnek. „Adtunk prefektust Pannonhalmának, iskolaigazgatót, háziorvost, közigazgatásban vagy a for profit világban dolgozó vezetőket; nagyon széles a spektrum” – teszi hozzá Feledy, és megerősíti, hogy az értékrend képviselete, egyfajta összetartás a kollégium után is megmarad, mint bármely más szakmai körben. „Vannak azért a jogalkotásban és a kormányzatban is olyan öregdiákok, akik tudnak mesélni arról, amikor kemény, zárt ajtós viták mögött tudtak érvényesíteni olyan értékrendet, amit a politika napi ingadozásban nem szokott. Tehát valamilyen következetességet bele tudnak vinni a rendszerbe.”

A jezsuita rend feladata hagyományosan a Vatikáni Rádió szerkesztése, fontos hazai színtéren a könyvkiadásuk, A Szív magazin és az online jelenlét is. Többek közt egy kattintással és egy véletlen imagenerátorral bárki kipróbálhatja az ignáci elmélkedést, vagy ha épp kevés az ideje, okostelefonon egy villámexamenre is van lehetősége. Működik a Párbeszéd Háza, a Loyola Café, mind 21. századi dolgok, azt is mondhatnánk, hogy mindez ügyes marketing, az emberarcú katolicizmusé. „Leírhatjuk marketingnézőpontból a Coca és a Pepsi közti térítést is, és a spiritualitások köztit is...
A lelki igényt elnyomni nem lehet, ezt látjuk. A kérdés, hogy ezt egy Bahia-boltban elégítem ki, egy jógaórán vagy a templomban. Ezek választási lehetőségek, az egyik mást kínál, mint a másik; más a mögöttes tartalma, adott esetben más a szervezet célja. A jezsuiták a maguk kínálatával szintén beszállnak e versenybe, és azt látjuk, hogy vasárnap este három templom van tele fiatalokkal – az egyik a jezsuita. Tehát valamit tudunk mondani, vannak jelenségek, amelyek képesek megszólítani a fiatalokat, és ezekre kell építeni” – magyarázza Feledy. „A jezsuita rend is inkább azok közé tartozik, akik azt mondják, hogy változunk, és ez jó, az élet része. Nem kell félni a változástól, hanem élni a régi bölcsességgel: ecclesia semper reformanda, az egyház mindig megújításra szorul. Ez számunkra egy konkrét, hétköznapi tapasztalat” – magyarázza Forrai.

Vajon ez a transzparensen hirdetett, (ön)kritikus, „szabad” gondolkodásmód meddig érhet el az ugyancsak tudatos, évszázadok óta épített retorika mögött? „Az intellektuális becsületesség arra törekszik, hogy feloldja az ellentmondásokat, vagy legalább bevallja, hogy van ellentmondás. Ezt nem tudom megoldani. Egyszerre premodernnek lenni és egy olyan hierarchikus intézményt védeni mindenáron, amelynek a törvényei és intézkedései történeti képződmények, következésképpen bizonyos helyzetekben nem védhetőek; ugyanakkor élére állni minden kezdeményezésnek, amikor kiderül, hogy a védhetetlen tényleg védhetetlen, az kockázatos következményekhez vezet” – véli egy forrásunk. „Vannak, akik ezt a kettősséget nagyon becsü­letesen oldják meg. De benne van a pakliban, hogy ez a kettősség fenntartható. Ez egyfajta játék, egy intézményesen meghatározott tudat játéka; taktikus magatartás, amibe az érdekelvű politizálás is belefér” – teszi hozzá. Mindeközben nagyszerű tudósok emelkedtek ki a jezsuiták közül, komoly szellemi tőke halmozódott fel a rendtörténet során – és ma sincs ez másként. Mégis akadnak lyukak e narratívában, van némi feloldatlanság; ahogy egy szakirodalmi félmondat fogalmaz: „a jezsuita csillagászok is egyetértettek Galileivel – legalábbis egy bizonyos pontig”.

Renden belül és kívül

Boór János tudományfilozófus a jezsuitákról

„Az isteni tervnek, Jézus elgondolásának és tanításának a korszerű követése a lényeg, nem valami evilági hatalmi igényekre törő, célját tévesztő egyház kiszolgálása. Ez a jezsuita szellemiség fogott meg, és megnyerő volt az alapos, hosszan tartó képzés is” – meséli Boór János tudományfilozófus, a müncheni jezsuita Filozófiai Főiskola nyugállományú tanára és az ötven évvel ezelőtt alapított Mérleg c. reformkatolikus folyóirat volt főszerkesztője.

Az 1950-es érettségi után lépett be a rendbe, amit a kommunista államhatalom hamarosan feloszlatott. Az Államvédelmi Hatóság zaklatásának kitéve végezte el noviciátusát, miközben teológiai, majd természettudományi tanulmányokat folytatott. Részt vett az 1956-os forradalomban és szabadságharcban, majd elöljárói utasítására Németországba emigrált. Ott végezte el a rendben előírt filozófiai tanulmányokat, s folytatta természettudományi stú­diumait. 12 év jezsuita élet után, még jó messze a papszenteléstől, elbocsátását kérte a Jézus Társaságtól, amit meg is kapott.

„Gimnazistaként könyvekből ismertem meg a jezsuiták eszményképeit, és a Társaságba belépve szellemileg roppant igényes és spirituálisan elmélyült baráti, mondhatnám férfiközösségként éltem meg a jezsuita rendet. A lelki formáció kiváltképpen a szent ignáci lelkigyakorlatokon, a napi egyórás elmélkedésen és a napi kétszeri lelkiismeret-vizsgálaton alapult. Kezdetben erről naplót is vezettünk, hibáinkról és előrehaladásunkról. A hazai üldöztetés éveiben jól éreztem magamat a rendben, de képtelen is lettem volna kilépni és így árulóvá válni” – magyarázza, hogy mi tartotta meg 12 évig ebben a külső megfigyelők szemében titokzatos közösségben, és mi késztette őt végül is a szakításra. „Nyugatra kerülve a hazainál sokkal szabadabb és kritikusabb szellemi légkörbe kerültem, mind a jezsuita kollé­giumban, mind az állami egyetemen. A Magyarországon még elfojtott filozófiai és teológiai problé­máim – Isten létének indokolása, a csodák igazolhatósága, az evolúció kérdései, eredeti bűn és a többi – egyre élesebben vetődtek fel, annál is inkább, mert jezsuita professzoraim is ezekkel küszködtek. Súlyos lelkiismereti nehézséget okozott nekem például az egyházjogilag előírt antimodernista eskü letétele, ami nélkül nem is diplomázhattam volna az egyházi filozófiai fakultáson, és ami megnyugtató választ tételezett fel saját, akkor még megoldatlan kérdéseimre. Jellemző volt ez az akkori, még a II. vatikáni zsinat előtti helyzetre, de az is, hogy az akkori gyóntatom azzal nyugtatott meg, hogy írjam csak alá, mert már senki sem tartja érvényesnek. A zsinat utáni szellemi fejlődés és ennek a mai további folytatása segített és segít is e kérdések tisztázásában, amint erről a Mérleg c. folyóiratunk is tanúskodik. A kilépés nem jelentett és ma sem jelent szakítást a Jézus Társasággal, amelynek számos tagját jó barátomnak és szellemi partneremnek tekintem. Nem hallgathatom el azonban, hogy szülőhazámban számos prédikáció, püspöki megnyilatkozás és egyházi kiadvány csalódást okoz, mert annyira eltér a nyugati katolikus gondolkodástól, attól, ahogy ezt Ferenc pápa vagy a Német Püspöki Kar vagy a német szerzetesrendi elöljárók – köztük a jezsuita tartományfőnök – igazán jézusi és emberi állásfoglalásai tanúsítják, amelyekkel azonban paradox módon hazai nem hívő értelmiségi barátaim nagyon is rokonszenveznek. És nemcsak a menekültek szinte világraszóló súlyos helyzetét illetően, de a nemzetközi társadalmi igazságosság, a globalizáció, az ökológia és a világbéke időszerű kérdéseiben is.”