Így, a kötelező sorkatonai szolgálat végnapjai felé közeledve lássunk egy példát arra, hogy egyebek mellett miért is nem szeretjük ezt a szerfelett ostoba rendszert. Idehaza az a gyakorlat alakult ki, hogy a homoszexuális fiatalokat egészségügyi alkalmatlanság okán felmentik nevezett alkotmányos kötelezettségük teljesítése alól. Mindez kivételesen nem a homofób gondolkodásmód elhatalmasodásának újabb jele, egyenruhás barátaink zavarba ejtően figyelmes módon meleg honfitársainkat kívánják ily módon megvédeni a viszonzatlan szerelmek sorától és nem mellesleg: az esetleges fizikai atrocitásoktól. Mindebből hatalmas, ágaskodó kérdőjelek egész sora következik. Aki meleg létére sorkatona akar lenni, annak el kell hazudnia a nemi orientációját? Hogyan állapítható meg a sorozáson, hogy ki az, aki valóban homoszexuális, és ki az, aki csak brahiból benyögi? Ja, és pontosan miért is egészségügyi kategória ez?
A honvédelem hasonélvezői
Az első kérdésre a válasz határozott igen, még ha ez az úzus némileg diszkriminatívnak tűnik is. Igaz, volt idő, amikor a kínai hadsereg kifejezetten melegekből álló hadosztályokat szervezett össze, arra apellálva, hogy csatahelyzetben elszántabban küzdenek majd a harcosok, ha a szexpartnereiket, ad absurdum a kedvesüket (is) védik, nálunk azonban ez a mentalitás láthatóan alulmaradt. Mint ahogy honvédségi felső vezetőink valószínűsíthetően nem szimpatizálnak Bill Clinton "senkinek semmi köze hozzá" - politikájával ("Don't Ask, Don't Tell!") sem, amely szintúgy a melegek és a sereg viszonylatában fogalmazódott meg, a hírhedt SA rekrutációs szempontrendszeréről már nem is beszélve. Egyenruha-fetisiszta bakakirálynőink tehát, ha nem kívánnak nemet mondani a khakira, csak néminemű szerepjáték árán élhetik ki eme különös hóbortjukat. Legyünk engedékenyek a gaz diszkriminálókkal: ez csak izgalmasabbá teszi a játékot, és különben is, ki az a balga, aki be akar vonulni akkor, amikor "alanyi jogon" már mentesült. Ide vág első, besorozott meleg forrásunk élménye, akit másodmagával egy világvégi objektumba helyeztek ki hosszabb időre, és heti egyszer ellenőrizték csupán őket. Nevezett személy leszögezte: igen kellemesen teltek a napok.
Végigmennek rajta
Lássuk azonban a gyakoribb esetet, min kellett és kell végigmennie annak, aki nem tart igényt a Magyar Honvédség vendégszeretetére, és történetesen meleg. Az alábbi folyamatmodellt a saját nemükhöz vonzódó fiatalok elbeszélése alapján rekonstruáljuk. A szemfülesebbje már rögtön az első, sorozásról szóló értesítés után tájékozódik, és írásban jelzi a dolgok állását a parancsnokság felé. A naivabbak a "méltányolást érdemlő jogos személyi érdek" passzusban vélnek magukra ismerni, ezért erre hivatkoznak indoklásként. Később válik csak világossá számukra, hogy ők tulajdonképpen az egészségügyi alkalmatlanság megítéléséért izmoznak. A sorozáson viszont kiderül, hogy a kérelemnek gyakorlatilag semmilyen hatása nincsen a történésekre, nincs olyan tiszt, aki a beadványt szóba hozná, sőt nem kizárt, hogy a teremben lévők közül senkinek sincsen róla tudomása. Következik az írásbeli alkalmassági és IQ-teszt, amely szintúgy tartalmaz tapogatózó kérdéseket a homoszexualitásra (és sok másra, például a suicid gondolatokra) vonatkozólag, de lehetetlen hatékonyan ikszelni. A tesztek összesítése után mindenki egyenként járul a sorozópszichológushoz. Ő - a papírba nézve - akkor is azt mondja, hogy "az eredményei szerint minden rendben van", ha a fiatal egyetértőleg jelölte be az azonos neműek láttán érzett nemi izgalom típusú állításokat (a vénák felvágásáról szóló gyakori ábrándok item esetében is hasonló a helyzet).
Az egyszeri sorozott már-már kezdi azt érezni, hogy őt itt nem veszik komolyan, amikor a sorozópszichológus neki szegezi a kérdést: "Van-e bármiféle pszichológiai gondja, problémája?" A válasz nem könnyű, hiszen a homoszexuálisok jelentős részének a szexuális identitás ekkor már nem okoz vagy talán soha nem is okozott lelki válságot, maga a homoszexualitás pedig a szaktudomány jelenlegi állása szerint (immáron két évtizede) nem számít lelki patológiának. Ha az önérzetesebb melegje ilyenkor tüntetőleg azt válaszolja, hogy nincsen, vagyis a helyiségben egyedüliként képes értelmezni az elhangzott kérdést, akkor magára vessen, mert már csak a meglehetősen öncélúnak tűnő gatyára vetkőztetés van hátra és a pecsétes papír kézbe nyomása. (A baj azért nem ekkora, mert még a bevonulás első napján is van visszaút: aki a kicsomagolás helyett a tábori lelkészhez szalad, és elmondja, hogy mi az ábra, azt azonnal leszerelik.) A kevésbé magabiztosak válasza persze az, hogy "igen, meleg vagyok". Köztes megoldás a "lelki problémám éppen nincsen, de az azonos neműekhez vonzódom, és gondolom, ilyesmire is kíváncsiak" fajta válasz. A melegség megvallása egy vadidegennek ebben a korban, talán a fiatal életében elsőként - nem kell sok empátia ahhoz, hogy átérezzük a helyzet nyomasztó voltát. Az sem könnyíti meg a válaszoló helyzetét, hogy gyakran több, az írásbeli teszttel ügyködő, későn érkező és funkcionális analfabéta kortársa a teremben van még, nem ritkán hallótávolságon belül. Nesze neked, adatvédelem! Egy kapcsolódó másik történet: a hadkiegészítő parancsnokságról kifelé igyekvő fiúkat az őrbódékban posztoló huszonéves katonák megállították, és amolyan bratyizós, de azért kárörvendő modorban kérték, hogy mutassák meg a határozatot, amivel elbocsátották őket. Hogy ki hova megy, milyen feladatra meg ilyesmi. Mivel mindenki megmutatta, meleg adatközlőnk sem tehetett másként, csakhogy az ő papírján városnév helyett egy kérdés állt: "Homoszexualitás?" Szerencsére csak a katona látta, aki zavartan és rögvest össze is hajtotta a papírt.
Maga beteg!
De vissza ahhoz a ponthoz, amikor ifjú barátunk közli a sorozópszichológussal a tényállást. A pszichológus ezután felteszi azt a kérdést, amelyet forrásaink egybehangzóan minden idők egyik legszórakoztatóbb mondatának tartanak az adott kontextusban: "Van róla papírja?" Hiába, a kérdező mégiscsak a lélek nagy tudója, a gyomorgörcsöt egy másodperc alatt röhögőgörccsé oldja. Küldetése ezzel azonban még nem ért véget, nemleges válasz esetén ugyanis elutalja a "kis beteget" a kerületileg illetékes ideggondozóba. Ő pedig bejelentkezik, és már ott is ül az sztk várójában. Csak emlékeztetőül, egy makkegészséges kamaszról beszélünk, akit egy állami szerv a pszichiátriai osztályra utalt. Mindez bajosan hozható összhangba az alkotmány azon passzusával, amely a fiatalok egészséges lelki fejlődésének előmozdításával kapcsolatban ír elő kötelezettségeket a magyar állam számára. A kitartás meleg bajnoka ezután átverekszi magát a sutyorgó asszisztensek sorfalán, akik - a kerületi jelleg miatt - nemritkán a család más tagjaival is ilyen-olyan kapcsolatban állhatnak, és mivel a "homoszexuális" szót csak ultrahangon képesek kimondani, gyakran nem állnak a szakmaiság, így a szakmai etika magaslatán sem. Mint már utaltunk rá, a homoszexualitás nem lelki patológia, következésképpen egy klinikai pszichiáternek sincsen semmiféle eszköze arra, hogy "igazolja", valaki meleg-e vagy sem. Ennek ellenére válogatott vudu szertartások következnek odabenn, felveszik a tintapacás Rorschach-tesztet, gyakran a fotókiválasztós Szondi-próbát is, miközben a "szakorvosnak" is pontosan tudnia kell, hogy ezek a módszerek tudományos biztonsággal nem képesek "mérni" a szóban forgó fenomént. Samanizmus a köbön, de fő a látszat. Ezen a ponton elágazik az eljáró pszichiáterek viselkedésprofilja, annak függvényében, hogy az empátiát vagy a szakmaiságot tartják-e szem előtt. Különösen faramuci a helyzet amiatt, hogy ennek a szakmának bizony az empátia is része.
Vissza a feladóhoz
Ha ugyanis a megszólított lélekbúvár a professzionális metodikák teljes vértezetében kijelenti, hogy ő e kérdés eldöntésében nem kompetens, és így utalja vissza az ifjút a sorozóbizottsághoz, akkor egyrészről igencsak jól sikerült az illető szakmai képzése, másrészről viszont jelentősen kibabrál kis meleg "páciensével". A sorozóbizottság ilyenkor nemritkán újabb pszichiáterhez küldi a fiatalokat, ha együttérzőbb kedvében van, akkor olyanhoz, akiről tudni lehet, hogy reflexszerűen kiállítja az ilyen szakvéleményeket. Ilyen pszichiáterek megtalálásában egyébként több meleg jogsegélyszervezet is segítséget nyújt. Ennek a második csoportnak a tagjai felismerték a honvédség által kijelölt helyüket a rendszerben, és mindehhez a kellő jóindulat is megvan bennük. Ennek viszont az az ára, hogy gyakorlatilag "bemondásra" állítanak ki pszichiátriai szakvéleményeket, esetleg bekérik a meleg ifjonc aktuális kedvesét is egy közös elbeszélgetésre. (Ezen a ponton nyílik rés azok számára, akik bár nem melegek, mégis így próbálnak kibújni a sorkötelezettség alól. Ez ugyanakkor nem jellemző, mert egy heteroszexuális önképének ez a trükk eléggé ciki, ráadásul az sztk-rendelőkön vagy a vele együtt sorozott ismerősökön keresztül van esélye annak is, hogy elterjed róla a pletyka.) Egy riportalanyunk elmesélte, hogy "szintén zenész" pszichiátere finoman bár, de a bevonulás előnyeiről győzködte, saját egykori élményeinek felettébb kellemetes voltával érvelve. Létezik azonban egy harmadik típus is, amelyik sem nem jóindulatú, sem nem szakmai - viszont a reá testált felelősségtől megmámorosodva valóban elhiszi, hogy képes kimondani a végső szót. Ezek általában olyan középkorú vagy idősebb hölgyek, akiken elhatalmasodik az anyai ösztön az anamnézis során, és szuggesztíven az "igazoltan is meleg" státus várományosának szemébe néznek, majd ilyesmiket mondanak: "Maga nem homoszexuális. Miért akar az lenni? Nem is néz ki úgy." (Szó szerinti idézet.) Ezek a pszichiáterek nem jelzik a sorozóbizottság felé, hogy nem kompetensek a döntésben, megerősítő választ viszont nem hajlandóak adni, ezért szakvéleményként odavetik a tesztek irreleváns és lelkileg egészséges emberről valló eredményeit. Ily módon egyes homoszexuálisoknak végső soron pszichiátriai papírjuk van arról, hogy ők tulajdonképpen heteroszexuálisok.
Maga még mindig nem hűlt ki?
Ha úgy alakul, hogy valaki megkapja az "igazolást", ámde a sorozásra, amelyre azt magával kell vinnie, csak több hónap elteltével kerül sor, akkor minden kezdődik elölről. Ugyanis csak három hónapnál nem régebbi orvosi igazolásokat fogad el a sorozóbizottság. E gyakorlat mögött jól kivehető az az elgondolás, hogy az idő előrehaladtával a homoszexualitás is - mint megannyi nyavalya - elmúlik, vagyis benne van a pakliban, hogy a meleg fiatalok egyike-másika "meggyógyul". Hab a tortán, hogy a homoszexualitást "igazoló" pszichiátriai szakvéleményt a háziorvossal is alá kell íratni, ezzel gyakorlatilag biztosítva azt, hogy az egész család, sőt talán még a szomszédok is megtudják, kivel mi a helyzet, így hozva előre a coming-out közmondásosan kényes pillanatát. Mindkét említett kitétel kiötlőjének szeretnénk e helyről is gratulálni.
A lágyabb szívű érintettek és szimpatizánsok gyakran azzal érvelnek, hogy a betegségként tekintett homoszexualitás még mindig jobb, mint a bűncselekmény vagy a szörnyűséges erkölcsi vétek stigmája, ráadásul kár a gőzért, hiszen bő egy év múlva már csak rossz emlék lesz, hogy valaha is létezett Magyarországon sorkatonai szolgálat. A szigorúbb tábor szerint viszont egy értelmetlen szabályozást sosem késő megváltoztatni. Különösen szomorú, hogy annak ellenére tartunk itt, hogy egy teljes ciklus eltelt már egyetlen liberális pártunk kormányrészvételével, és nevezett formáció jelenleg is az országot irányító koalíció tagja. A behívások leállítása egyébként a kétharmados parlamenti döntés megkerülésével, honvédelmi miniszteri döntéssel is megléphető, ami vélhetően nem tenne rosszat a kormány és a nagyobbik kormánypárt népszerűségének sem. És kampányelemnek sem lenne utolsó két hónappal az EP-választások előtt.
