Orbán Ráchel és Tiborcz István ugyan bő kilenc hónapos ideiglenes marbellai állomásozás után már visszatért Magyarországra, de sok ezren maradtak ott. Kétkezi iparosok, szállodai személyzet, fodrászok, kozmetikusok, szakácsok, cukrászok, karbantartók, IT-sek, call centeresek és sokan mások, piacképes tudással rendelkezők, a határozott világképű középosztály, ami nagyon hiányzik itthonról.
Bár a magyarok megtelepedése Spanyolországnak ezen a vidékén már a kétezres évek elején megkezdődött, az EU csatlakozással pedig felgyorsult, magyar konzulátus négy hónappal Tiborczék kiköltözése előtt, tavaly nyílt Malagában. Szijártó Péter akkor ennek okaként többek között a sportdiplomácia jelentőséget hangsúlyozta, „mert sok magyar első osztályú futballcsapat választja a térséget téli felkészülés helyszínéül”.
Nem mellékesen ott van az a négyezer magyar, aki életvitelszerűen a környéken él. Legalábbis a külügyér tudomása szerint. A valóságban legalább kétszer ennyien lehetnek.
„Az elején nagy volt a lelkesedés, néhány ismert- és ismeretlenségben maradni akaró ember kis vett itt ingatlant, beszálltak fejlesztésekbe, és a többségük elég jól járt ezzel. Voltak persze csúnya bukások, totális elszegényedés, de ez egy ilyen játék. Főleg, ha valaki mindent egy lapra tesz fel. Tíz éve Marbella központjában, az Avenide del Mar közelében, a Dalí szobroknál egy ideig, talán egy évig volt magyar gulyás étterem. Elég csúfos csőd lett belőle. Úgy tűnik a spanyolok és az ide látogatók nem itt kíváncsiak a magyar gasztronómiára. Hasonlóan járt egy magyar rétesező, ami ugyan marketing szempontból Wiener Strudel néven hirdette magát, de a tulajjal magyarul lehetett beszélni. Jelenleg is működik magyar tulajos kávézó Marbellán, de spanyol zászló alatt” – mondja egy tizenhat éve ott élő fiatal honfitársunk.
A Napospart települései különösen jól bánnak az expatriótákkal, legyenek egyszerű turisták, nyugdíjasok vagy munkavállalók. Nem feltétlenül kell spanyoltudás ahhoz, hogy valaki boldoguljon, angol nyelvű újságok és portálok segítik a tájékozódást, szocializálódást. És persze a magyar közösség. Külön Facebook-csoportok alakultak a kint élő magyaroknak. A legnagyobb ilyen csoport bejegyzéseit olvasva a sárga irigység vesz rajtunk erőt, olyan normális a diskurzus, olyan jó a helyesírás, kellemes a hangnem. Szóval így is lehetne élni akár itthon is, teljesen normálisan, acsarkodásmentesen. A kinti magyar gyerekeknek van „vasárnapi iskolája”, játékvár és meseolvasó klub, van magyar élelmiszerbolt, magyar futárok, Malaga-Budapest telekocsi, magyar fodrász, baby sitter, cukrász. Annyi magyar lehet kint, mint ahányan Móron laknak; egy egész kisváros. Nemrégiben annak örülhettek a fórumozók, hogy megjelent a helyi Aldiban a tejföl, nata acida, vagyis „savanyú tejszín” néven. (Az angol is sour creamnek hívja.) Vagyis már bárki készíthet töltött káposztát karácsonyra Málagától Gibraltárig bárhol, de rendelni is lehet helyi vállalkozótól, ahogy bejglit is, bár ahhoz minden alapanyag megvan.
„Teljesen logikus, hogy kijöttem ide – nyilatkozza egy hasonló spanyol-magyar csoport egyik tagja, akit privát üzenetben kerestünk meg. – A golf az életem, egyszerűen imádom. Caddy master vagyok, az egyik legmenőbb golfpályán dolgozom. Nyugodt környezet, viszonylag kulturált emberek, főleg angolok, amerikaiak, írek, skandináviaiak. Ez itt a paradicsom extrákkal. Levelezőn programozást tanulok közben, önköltségen. Hazajárok vizsgázgatni. A fizetésemből tudok lakást bérelni, félretenni, szórakozni is. Jövőre elérem azt a szintet, hogy a megtakarításaimból leteszek 30 százalék foglalót egy jobb lakásra, és a többire kapok hitelt. Otthon húsz évet kéne güriznem, mire nullszaldós lennék lakhatásilag, itt a borravalóval, mindennek együtt öt év lesz, ha minden jól megy. Semmi nem hiányzik otthonról, szavazni voltam otthon tavaly áprilisban, de az eredmény ismeretében örülök, hogy nem kell Magyarországon élnem.”
Málaga fő sétálóutcája, a Calle Marqués de Larios gyakran hall magyar szót, ahogy az óceánjárók terminálja is.
Ebben a környezetben másképpen viselkedik az ember: a trópusi zöldek, a rendezettség, az elegancia terápiás hatású, a derű ragályos. Politikai vonatkozásokról csak annyit, hogy Málaga városházának kapuja felett az ukrán zászló is ki van rakva.
Többedszerre jártuk a vidéket egy régen ott (is) honos honfitársunkkal, de vannak idegenvezetésre szakosodott magyarok is. Aki a Napospartra menne, bérelhet házat, autót magyaroktól, de kérésre szerveznek kirándulásokat a környékre kisbusszal.
„Berendezkedett itt egy vállakozó szellemű, vállalkozó réteg, amelyik nem kér az otthoni acsarkodásokból, és úgy döntött, hogy egy életünk van, és azt nem akarjuk nyomorogva, a gyerekeinket silány közoktatásba senyvesztve leélni – mondja Éva (nevét kérésére megváltoztattuk), aki kozmetikus Fuengurolán. – A férjem céget alapított, magyar turistákat hord a reptértől Marbellára, Casaresbe, Rondába, Granadába, Sevillába, Gibraltárba, aztán vissza a reptérre. Mindenki jól jár. Megveszik a repjegyet, nem kell a társasútért 5-600 ezret leperkálni, ugyanazokkal a látnivalókkal egy hétre kijönnek kábé 400-ból per fő. A lányunk nemzetközi iskolába jár, angolul és spanyolul tanul. Nagyon befogadóak. Magyarul is tanítjuk persze, és magyarul beszélünk vele. Nem tervezzük, hogy hazamegyünk. Itt sokkal nyugodtabb életünk van és nagyobb a társadalmi mobilitás. Hol lehetne az én gyerekemből szoftvermérnök vagy kutatóorvos, ha Hajdúborzasztón maradunk? Itt minden lehetősége adott.”
A Facebook-csoport adminja, „Miguel” a csoportszabályzatban konkrétan meghatározta: „A személyes jellegű üzeneteket tanácsos privát üzenetben elküldeni, így a hírfolyamban többek számára hasznos információk, építő hozzászólások maradnak meg, melyeket később is vissza lehet olvasni. Kérek mindenkit, hogy pletykákat ne terjesszen másokról, mert nagyon ártalmas lehet, főképp ha az igazságot elferdítve, kiszínezve adja tovább valaki. Hirdetni lehet. Főképp helyi vállalkozóknak, akik az itt élőknek hirdetnek…. Vallás, politikai és nemi hovatartozásra vonatkozó megjegyzéseket kérek mindenkit, hogy ne tegyetek közzé, mert nagy valószínűséggel törlésre kerülnek.” Ezzel nagyjából garantálható a csoportbéke.
„Építészmérnökként angol cégnek dolgozom, lakóparkokat építünk – mondja a harmincas éveiben járó Péter. – Most felelős műszaki vezetőként egy esteponai projekten vagyok. Minimalista villák, amik nekem nagyon tetszenek, de az óspanyol és a mór stílus is. Mindegyiknek megvan a maga funkcionalitása, szépsége. Már csak a stílusok változatosságáért is megéri itt lennem. Gyakran mehetek haza, háromhetente, ha akarnék, a cég fizeti az utat, de legutóbb is a heti szabadságon inkább átmentem Portugáliába. Családom még nincs, de hamarosan lehet. Magyar a barátnőm. Otthon viszont nem terveznék életet. Mindenütt jó, de a legjobb ott, ahol az ember jól érzi magát. Ha ez nem a hazája, akkor nem az, így jártunk. Én szeretem a hazámat, csakhogy ez nem feltétlenül kölcsönös. Ami meg nem megy, azt ne erőltessük.”
Nagylelkű vendéglátónk felvitt minket az andalúz hegyekbe, láttuk Benahavist (a környék gasztronómiai fővárosát, ahol egykor szintén volt egy magyar étterem, de már nincs). A falu fölött van állítólag Putyin luxusvillája, aminek háromszintes erődített alagsorából a stratégiailag igen jelentős Gibraltárra nyílnak rejtélyes rések, és fegyveresek őrzik. Ezt közelebbről nem néztük meg.
Voltunk viszont a Guadal völgyében (a szűk szerpentinek miatt nem rutintalan sofőröknek való vidék, de a geológia iránt érdeklődőknek képeskönyv), a festői szépségű Genalguacil faluban, amelynek köztereire kétévente érkező nemzetközi művészek alkotásait helyezik ki.
A Guadal-völgy felkeresésének ötletét a Sur in English című ingyenes lapból vettük. Az akkori lapszám vezető cikke az volt, hogy – az infláció mértékét illusztrálandó – a családoknak átlag havi 65 euróval kell többet fizetni az élelmiszerért, mint tavaly ilyenkor. Az nagyjából 28 000 forint. Mindenesetre ittunk egy-egy üdítőt a szurdokszéli helyi kocsmában rendes kiszolgálással, négyen 10 euróért, élveztük a lenyűgöző panorámát, andalogtunk a sikátorokban, szagolgattunk vadon növő rozmaringot, csodáltuk a gránátalmákat, a kis narancsokat, a templomtéren nézelődő öregekkel mosolyogtunk össze. Ötszáz évesnél régebbi templom nemigen van erre, hiszen ez a 15. század végéig mór vidék volt.
Nemrégiben kiállítás nyílt Cútarban, az egykori mór faluban, ahol egy házfelújításkor 12. századi befalazott Koránokat találtak. Vagyis használatban lehettek az 1100-as évektől akár egészen 1492-ig a reconquista idejéig, amikor Granada eleste után a mórokat kiűzték az Ibériai-félszigetről. A tulajdonos ezek szerint arra számított, hogy később még előveheti, és/vagy a zsidó lakossághoz hasonlóan látszólag áttért a keresztény hitre.
Hazafelé is tele volt a repülő, többnyire hazalátogató kint élők, néhány orosz, szerb, pár spanyol, aki budapesti call centerben dolgozik. Egy turistacsoport mesélte mellettünk egyhetes élményeit. Felvetették, hogy februárra még harminc eurós jegyek is vannak, érdemes lenne kijönni megint körülnézni, esetleg tényleg letelepedni. Mert az árak nemigen térnek el a magyar áraktól, az élelmiszer olcsóbb, télen fűteni nem kell, jobb a környezet. Meg is lehetne tanulni spanyolul akár.
