Hogy végre az amerikai tudóstársadalom is cselekedjen, egy gonosz törvényjavaslat kellett. A Research Work Act nevű jogszabálytervezet 2011 végén született: a kétpárti indítványt a kaliforniai republikánus Darrell Issa és a New York-i illetőségű demokrata Carolyn B. Maloney közösen nyújtotta be. A javaslat jelentősen szűkítette volna a hozzáférést a szövetségi forrásokból finanszírozott kutatások eredményeihez. Többek közt az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet azon eljárását is fel akarták függeszteni, mely szerint minden adócentekből végzett tudományos feltáró munka eredményéhez az interneten keresztül az adófizetők egy évig pénzért, utána ingyen hozzáférhetnek. Álságos módon a "magánszektorban végzett kutatásról" beszéltek - csakhogy beterjesztésük azokra a publikációkra is vonatkozott volna, amelyeket részben vagy egészében valamely szövetségi hivatal finanszírozott, de tartalmaznak kereskedelmi vagy nonprofit szereplőtől is "hozzáadott értéket". Ez a hozzájárulás pedig kimerülhet az anyag lektorálásában és szerkesztésében - és máris megérkeztünk az olyan, tudományos publikációval (is) foglalkozó mamutcégekhez, mint a Wiley-Blackwell, a McGraw-Hill vagy a holland Reed Elsevier, mely már több mint 130 éve foglalkozik kiadással. Az utóbbi egyebek mellett azzal vívta ki a tudósok ellenszenvét, hogy támogatta e törvényjavaslatot, csakúgy, mint az AAP, az Amerikai Kiadók Szövetsége. A felháborodott szakmabeliek ezért éppen rajtuk keresztül támadták meg az új szabályozási elképzelést. Ezen a területen már egyébként is jó ideje érlelődött a konfliktus a tudományos publikációk készítői és terjesztői között. A világhírű matematikus, Timothy Govers 2012 elején bojkottot hirdetett az Elsevier ellen, a kiadó kizsákmányoló üzletpolitikája miatt. A kezdeményezéshez tömegével csatlakoztak a tudományos szaklapokban publikálók. Egy év alatt több mint 13 ezer tudós, kutató, professzor írta alá a petíciót, s ebből létrejött a The Cost of Know-ledge nevű mozgalom, melynek alapdokumentuma csak a tudományos publikációk piacának igazságtalan viszonyait veszi sorra, alkalmasint a tudás általános, minél szélesebb körű megosztását propagálja. A mozgalom szerint a publikációk elkészítése a tudomány előrehaladásának csak az első lépése - a tudás terjesztése kulcsfontosságú, hiszen így valósulhat meg az eredményekre érkező reakciók és esetleges korrekciók feldolgozása és felhasználása, a kutatás tökéletesítése. Ne feledjük: állampolgárok millióinak pénzéből felhalmozott tudásról van szó, ami a 21. század technológiájával már könnyűszerrel megosztható lenne nagyjából mindenkivel, aki rendelkezik interneteléréssel.
Megfizetnek az egyetemek
A tudományos publikálás folyamata sokáig változatlan volt. A tudományos intézmény kutatója vizsgálatokat, kísérleteket, elméleti levezetéseket végzett, majd tapasztalatait tudományos publikációban dolgozta fel. A cikk "forgalmazásáról" ezután az adott tudományterület szaklapjának a kiadója gondoskodott: legelőször is a beérkező munkák tudományos értékeléséről, amellyel az adott területen dolgozó, szintén kutatómunkát végző referenst bíztak meg. Az értékelés után a szerkesztőség döntött a megjelenésről; ezután a lapszám szerkesztése, a tördelés, a nyomtatás és a terjesztés jött. Mindez még úgy is jelentős összegeket emésztett fel, hogy a publikáció írója egy fillért sem látott az előfizetőktől érkező bevételből.
Az internet és a modern információmegosztás korszakában azonban ez a struktúra nem kis mértékben átalakult - a kiadói költségek jelentős része lecsökkent vagy eltűnt. A tudományos publikációk nagyobb része ma már elektronikus folyóiratokban jelenik meg, kiiktatva a nyomtatási és szállítási költségek egészét, a terjesztési költségek jó részét is.
A tiltakozók arra a visszás jelenségre is rámutatnak, hogy az előfizetésekből származó piaci bevételt túlnyomó részben azok az intézmények (az egyetemek könyvtárai) biztosítják, amelyek a megrendelt szaklapok tartalmát előállító kutatókat is fizetik. A cikkek szerzői, a szakmai referensek, a lektorok és a szerkesztők egyaránt az egyetemi, tudományos munkájuk keretein belül látják el feladataikat, azaz a tudományos intézmény fizeti őket, és nem a kiadó. (A főszerkesztők néhány esetben jelképes összeget kapnak.) A kutatók többek közt azt is sérelmezik, hogy a cikk írója maga semmiféle juttatást nem kap, viszont le kell mondania saját munkájának terjesztési jogairól.
A The Cost of Knowledge mozgalom több hasonló tiltakozással egyetemben olyan horderejű ellenállást hozott össze, hogy azt már a törvényhozók is kénytelenek voltak meghallgatni. Számos - tudományos publikációval, szaklapok terjesztésével vagy kutatók érdekképviseletével foglalkozó - szervezet is felemelte a szavát a Research Work Acttal szemben. Köztük olyanok is, mint az Amerikai Könyvtár Szövetség és a Hozzáférést az Adófizetőknek Szövetség. Még az AAP tagjai közül is többen ellenezték, mint például a Massachusetts Institute of Technology Press, a Rockefeller Egyetem Kiadója, a Nature kiadói csoport, de még az Amerikai Egyetemek Szövetsége is. Hamarosan bekövetkezett az elkerülhetetlen, és az Elsevier is kifarolt a törvényjavaslat mögül, amivel megpecsételte a sorsát. A kiadó tagadta, hogy döntése kapcsolatban állna a bojkottal. Arra hivatkoztak, hogy több szerkesztő és kutató véleményének hatására döntöttek a támogatás megvonása mellett. A tervezet mögött álló képviselők 2012 februárjában bejelentették, hogy nem támogatják saját törvényjavaslatuk elfogadását.
Pénzbe kerül
Az azóta eltelt egy évben a tudás megosztásáért folytatott küzdelemben a megosztók sok apró győzelmet arattak a birtokosokkal szemben. E küzdelem egyik főhőse volt Aaron Swartz internetes fejlesztő és polgárjogi aktivista (az Elsevierrel és a JSTOR-ral folytatott küzdelméről, majd haláláról korábban mi is írtunk: Oszd meg, és uralkodjatok!, Magyar Narancs, 2013. február 7.). A JSTOR a közelmúltban több mint 4,5 millió tudományos publikációt tett ingyenesen elérhetővé hatalmas gyűjteményéből, az Elsevier pedig hozzáférést teremtett több folyóirat archívumához, valamint a tiltakozóknak írott nyílt levelében jelezte: célja, hogy az árakat lejjebb szorítsa, egészen pontosan cikkenkénti átlag 11 dollár alá. Az Elsevier 2010-ben - amint ezt Gareth Cook, a Boston Globe újságírója megírta - 3,2 milliárd dolláros forgalmat bonyolított, melynek több mint 36 százaléka tiszta nyereség volt. A cég képviselője később 25,7 százalékos haszonról számolt be - de a válság kellős közepén még ez is elképesztő. 2011-ben már hétmilliárd eurós forgalmat bonyolított a vállalat, több mint egymilliárd eurós adózás előtti nyereséggel.
A The Cost of Knowledge a bojkott meghirdetésének első évfordulója alkalmából nemrég felhívást tett közzé, amiben az elért eredmények ellenére a bojkott folytatására buzdítanak. Érvelésük szerint hatalmas eredmény volt a Research Work Act megtorpedózása és a nagy kiadók engedményei, árcsökkentései, ám a lényeg nem változott. Szerintük a tudományos kiadványok piacán továbbra is néhány monopolhelyzetben lévő kiadó diktálja a szabályokat, a tudományos intézmények könyvtárai kénytelenek előnytelen megállapodásokat kötni velük, aránytalan előfizetési árakkal. A bojkottban részt vevő tudósok ezért ezeket az intézményeket is az előfizetések lemondására buzdítják, az aláíró kutatókat pedig arra, hogy továbbra se jelentessék meg munkáikat az Elsevier kiadványaiban.
Az open access, azaz nyílt elérhetőségért küzdő mozgalmak tevékenységét nem csupán nagy kiadók kritizálják. Több egyetem szerint az ingyenes hozzáférhetőséget biztosító üzleti modellek egyszerűen életképtelenek. A szkeptikusok másik érve, hogy a tudományos cikkek írói presztízsben kapják meg a munkájukért járó elismerést, hiszen az ilyen szereplési felületek előremozdítják a karrierjüket és emelik szakmai értéküket is. Alexander Brown, a Springer Science+Business Media kommunikációs menedzsere tavaly novemberben a Guardianban kelt a tudományos kiadás védelmére. Elismeri, hogy számos költségtétel valóban eltűnt vagy jelentősen csökkent a kiadók büdzséjében, ugyanakkor azzal érvel, hogy a kiadói személyzetre fordított járulékos költségek nőttek, ráadásul a szerkesztőbizottság összeállítása és menedzselése is drágább lett (jóllehet ő sem tagadja, hogy a szerkesztői munkáért a legritkább esetben jár pénz). Az elképesztő mértékben termelődő tudományos munkák kiválogatása egyre komolyabb feladat, és a kiadó hatalmas, még feldolgozatlan archívumának digitalizálását is a költségek között említi. Brown szerint a gyorsaság, a minőség és a precizitás mindig is pénzbe fog kerülni.
Abban mindkét fél egyetért, hogy a tudományos fejlődésben pótolhatatlan szerepe van a megosztásnak, a tudás terjesztésének. Az álláspontok ott válnak el, hogy ezt milyen mértékben, milyen áron és kinek a pénzéből kell biztosítani. Az viszont már látszik, hogy az internet jócskán megnövelte a kétoldalú párbeszéd súlyát a társadalom különböző rétegei és a törvényhozók között. Ahogy Zoe Lofgren, az Aaron's Law (az Aaron Swartz ügyéhez hasonló esetek tényállását módosító, enyhítő törvényjavaslat) egyik kidolgozója fogalmazott: "Ha az internet beszél, a törvényhozás figyel."
Hogy fest belülről?Úgy tűnik, hogy a "tudósok tavasza" komoly eredményekhez és ígéretes kompromisszumokhoz vezethet. Ezt jól példázza a magyar professzor története, aki az Oxford University Press (OUP) kiadásában megjelenő egyik szakfolyóirat szerkesztői bizottságának és a tulajdonos tudományos szövetség vezetőségének tagja volt. "A folyóirat kiadója a kezdetektől, a 70-es évektől az OUP. Pár éve jelentkezett egy másik brit kiadó, megversenyeztettük őket, aminek eredményeként az OUP maga alá kínált és nyert. Ráadásul a tulajdonosok engedélyével elindította az online kiadást. Ugyancsak vállalták a folyóirat hatékonyabb marketingjét, beleértve azt, hogy mivel az intézmények, főként egyetemek már nem egyedi előfizetést vállalnak, hanem csomagokat vesznek, jó csomagokba teszik a mi folyóiratunkat is. A korábbi bevételek majdnem megduplázódtak." A professzor ellenpéldát is említ. "Ezzel szemben egy hasonló folyóiratnak - amit, ha jól emlékszem, az Elsevier adott ki, majd később a Springer - más a története. Az alapító amerikai szervezet egy biztosnak tűnő fix jogdíj érdekében átadta a tulajdonjogot a kiadónak, így elvesztette felette az üzleti irányítást. Ez rövid úton a folyóirat megszűnéséhez vezetett, és a szervezet is olyan anyagi zavarba került, hogy nekünk kellett kisegítenünk." Egy rendszeresen publikáló hazai szociológus szerint a Social Forces c. folyóirat 50 dollárt kér egy publikáció közléséért, ami persze csak az után történhet meg, hogy a szokásos szűrőn, a szakmai lektoráláson már átment az anyag. "Jobb helyeken ezt a kutatóintézet vagy az egyetem finanszírozza. Sokszor úgy oldják meg, hogy amikor pályáznak, a kutatás leendő publikációinak a költségét is beleírják a pályázatba." A professzor azt is elmondta, hogy egyes pályázatok teljesítéséhez alapfeltétel a publikációk vállalása. A kiadó által felhasznált összegek tehát kizárólag szolgáltatásra mennek: a szerkesztésre, ritkábban az előállításra, és nem a publikáció tényéért kell a szerzőnek fizetnie. Ahogyan egy hazai professzor meséli: "Sokszor akár évekig is dolgozunk egy témán, és rengeteg kiadásunk van, az egyedüli megbecsülés a szakmai, az, ha egy roppant rigorózus, double blind ellenőrző rendszerben elfogadják a dolgozatot. A mű még átmegy egy plágium-ellenőrzésen is. Vannak olyan megkötések, hogy saját cikket sem lehet több helyen publikálni, csak akkor, ha a két változat legalább 75 százalékban eltér egymástól, és új eredményeket tartalmaz. Vannak olyan indexált folyóiratok, főként online, amelyek megengedik az újraközlést, de ezt a másik helyen sokszor nem veszik jó néven." |
