Míg az 1945 eleji romeltakarítást Budapest népe közösségi élményként élte meg, az újjáépítés felelősei már a jövőről ábrándoztak. Igaz, hogy irodájuk ablakából kinézve egy kiéhezett, járványveszélytől fenyegetett, jórészt elpusztult várost láttak, úgy vélték, mikor, ha nem most jött el az ideje, hogy a fővárost kiforgassák sarkaiból. De előbb a hősökre akartak emlékezni.
Emlékkönyvbe ez is elég
Még javában dúltak a harcok a budai Vár környékén, de az 1945. január 19-én megalakult (a későbbi koalíció pártjaiból és a szakszervezetekből álló) Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB) január 27-i jegyzőkönyve már arról tanúskodik, hogy a testület "elhatározza, hogy pályázatot hirdet a Vörös Hadsereg hősiessége megörökítésére". Ez azért érdekes, mert ugyanez a rendelet intézkedik a népbíróságok felállításáról is, de csak az emlékműpályázat elfogadását követően. Nem tudni, hogy végül kiírták-e a pályázatot, mindenesetre 1945. május elsején három helyen, a Gellért, a Szabadság és a Vigadó téren avattak fel szinte azonos külsejű obeliszkeket. (A "Vörös Hadsereg elesett hőseinek dicsőségét megörökítő emlékművet", vagyis a gellérthegyi Szabadság-szobrot a Honvédelmi Minisztérium, más források szerint kifejezetten Vorosilov marsall utasítására készítette Kisfaludi Stróbl Zsigmond. A művész a megbízást 1945. szeptember 13-án kapta, az eredetileg a Horváth-kertbe szánt, és jóval kisebbnek képzelt szoborcsoportot 1947. április 5-én avatták fel.)
Ellenben 1945. augusztus 30-án, hosszas vitát követően már valódi pályázatot is kiírt a BNB "a nemzeti vértanúk és az 1919 óta mártírhalált halt szabadságharcosok örök nyugvóhelyéül szolgáló mauzóleum, a Nemzeti Pantheon elkészítésére". A BNB olyan objektumot szeretett volna, ami "egy későbbi, nemzeti zarándokhely lenne Budapest területén, tehát a tervező az elhelyezési javaslatánál legyen figyelemmel arra, hogy nagyobb tömeg felvonulására és a mauzóleum előtt több százezres tömeg elhelyezésére szolgáló tér álljon rendelkezésre". A kizárólag gigantikus és sokszor döbbenetes pályaműveket (volt, aki a Dunára tervezte a mauzóleumot, hogy a tömegek hajóról vagy repülőgépről róhassák le tiszteletüket) direkt erre felkért profik küldték be (13 darabot), ám a BNB másik projektjére, az ún. újjáépítési ötletpályázatra "telepítés", "közlekedés" és "részletmegoldások" kategóriában bárki benevezhetett. A túlzottan is demokratikus eljárás ellen a Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete tiltakozását fejezte ki, mivel az köszönő viszonyban sem volt az akkori tervpályázati szabályrendszerrel. Ennek ellenére nem szólította fel bojkottra tagjait, sőt a meglehetősen vegyes összetételű zsűri (a Közmunkatanács és a Műemlékek Országos Bizottsága éppúgy képviseltette magát, mint a koalíciós pártok funkcionáriusai vagy a Fővárosi Idegenforgalmi Hivatal) munkájában is részt vett.
"Az a szomorú tény, hogy Európa nagyvárosai kisebb-nagyobb mértékben elpusztultak, soha visz-sza nem térő, kínálkozó alkalmat nyújt nagyszabású városrendezési tervek végrehajtására" - állt a kiírásban, amire rengeteg pályázat érkezett. Így nem véletlen, hogy a zsűrinek 1945 szeptemberétől a novemberi eredményhirdetésig huszonkét ülést kellett tartania, ám azt nem tudni, hogy tagjai sírtak-e a fáradtságtól, vagy fuldokoltak a röhögéstől. A pályázatok java nemcsak értékelhetetlen volt, de értelmezhetetlen is: sokan közigazgatási, pénzügyi vagy pedagógiai kérdéseket boncolgattak, a pályázatra versek, novellák is érkeztek, sőt egy komplett államalapítás is: a pályázó a dunai népek leendő államszövetségének tervezetét küldte, melynek fővárosát valahol Leányfalu környékén képzelte el. De a profi építészek többségét is mintha cserbenhagyta volna a realitásérzék: volt, aki lebontotta volna a Várhegyet, más mindjárt az egész várost, hogy területén nemzeti parkot létesítsen, de akadt olyan is, aki a repülőgépeket preferálta, a Keleti pályaudvar mögé, az ügetőpályára, illetve a Vérmezőre is leszállópályát álmodott.
A zsűri végül két első díjat adott ki, igaz, mai szemmel mindkét pályázat ugyanúgy nem mutat semminő realitást, mint az említettek, mégis érdemes megemlékezni róluk.
Manhattan-transzfer
Talán élete főművének szánta pályázati anyagát Münnich Aladár, akinek egyebek mellett olyan épületeket köszönhetett a főváros, mint a Nagyvásártelep (1929) vagy a Híradó mozi (1939). Az 55 éves építész egy komplex, részletes dokumentációt tartalmazó és a közigazgatási, illetve gazdasági hatásokat is mérlegelő munkával állt elő, de szinte bizonyos, hogy igazából nem a pályázatra készült. Münnich koncepciójának lényege a "Négysarkú város", ami azt jelentette, hogy a korábbi városmag helyett négy "alközpont" jönne létre (Üllői út-Ferenc körút kereszteződése, Nyugati pályaudvar, Déli pályaudvar, Kelenföldi pályaudvar), ugyanekkor a belváros szellősebbé, modernebbé válna. Csakhogy Münnich ledózeroltatott volna mindent, amit fullasztónak vélt. Kétségkívül bátor - és teljesen logikus - volt az elképzelése, mely szerint a Kiskörutat a Lánchídig, az Andrássy utat pedig a Vörösmarty térig hosszabbítja meg, ám ez egyebek mellett a Deák téri evangélikus templom vagy a Gresham-palota lebontásával járt volna. Az építész a föld alatti közlekedésnek is kiemelt szerepet szánt: a Déli és Nyugati pályaudvar között föld alá vitt vonatok bonyolítanak le átmenő forgalmat, miként az autóközlekedésben is a föld alatti, gyorsforgalmi utak kapnának főszerepet. Münnich legmerészebb húzása a "Középkörút" volt: egy olyan, felhőkarcolós gyűrű a Kiskörút és a Nagykörút között, ahol a közigazgatás és a kereskedelem legfontosabb intézményei kapnának helyet, míg a "régi" Károly körút, a Deák tér és az Erzsébet tér egyesítésével egy hatalmas teret ("Fórum") hozott volna létre, amit egyik oldalról a Madách-ház, másikról pedig a hozzá hasonlatos új városháza zárna le.
Noha merésznek tűnik Münnich terve, nem említhető egy lapon Acsay László és Masirevich György művével (egykori műegyetemi évfolyamtársak, Acsay a Kisgazdapárt delegáltja a Közmunkatanácsban), akik abból indultak ki, hogy végleg szakítani kell a főváros körgyűrűs szakaszolásával, és helyette a manhattani "avenue-s sakktáblát" kell alkalmazni. Indoklásuk szerint a belváros túlzsúfolttá vált, és "fojtogató hatású" az áttekinthetetlen úthálózatok, a szűk utcák, a túlnyomórészt sötét lakások és a ritka zöldterületek miatt. Tervükben teljesen szembefordultak, sőt megtagadták a 19. század végi Budapest-koncepciót, ráadásul az egykori városépítők felelősségét hangsúlyozták, mert nem voltak elég előrelátók. "A hegyeknek és épülettömböknek vezetett hidak hátrányai azt mutatják, hogy az amerikai tempóban fejlődött főváros egyes városrészeinek korszerű fellazítása nélkül Budapest nem felelhet meg a városépítés mai körülményeinek."
Acsayék "szalagvárosnak" nevezték rendezési koncepciójukat, amit vállaltan Le Corbusier, titkoltan esetleg Albert Speer munkássága ihletett. Az építészek az addigi városmag helyett a Duna központi szerepét hangsúlyozták, legfontosabbnak pedig a folyóval párhuzamosan kialakítandó - és könnyedén bővíthető - széles sugárutakat tartották. Noha nem voltak tekintettel sem a műemlékekre, sem a hagyományokra, a korabeli kritika örömmel fogadta a tervet: "Acsay és Masirevich a várostelepítést, a közegészségügyi és közlekedési terveket nagyvonalúan megoldó eszményi szalagvárossal, azaz az ideálvárossal, sávos rendszerben képzeli el Budapest jövőjét. A terv a városrendezés romantikus útjait elhagyva visszatér a tiszta és egzakt geometriához. A sávos vagy szalagrendszerben fellazított város éppen az, hogy rendszerében világos, geometrikus és áttekinthető, ami miatt terjeszkedési és fejlődési lehetőségei szinte korlátlanok (...), a város észak-déli irányú fejlesztését olyan kedvező távlatokba állítja be, ami a jelen szűk lehetőségein messze túlnő" - írta Morvay Endre a Budapest folyóirat 1945/3. számában. A szerzőt az sem zavarta különösebben, hogy a díjnyertes pályamű valóságos falanszterré változtatta volna Budapestet, mivel Acsay és Masirevich nemcsak sugárutakban gondolkodott, de az ott elhelyezkedő épületek funkcióját is szigorúan meghatározta. Tíz építési övezetre osztották a várost, lett volna "hivatali", "gyógyfürdő-", "park-" és "munkasáv", a lakosság viszont kizárólag a Nagykörúton túl ("lakótelepsáv"), illetve Buda bizonyos részein ("családi házas sáv") élhetett volna.
*
Münnich Aladár tervének csupán egy kis részletét, a Duna-parti szállodasor és korzó kialakítását valósították meg a későbbiekben, Acsayék munkáját pedig egyáltalán nem vették figyelembe a városfejlesztés felelősei. Még azután sem, hogy az 1952-ben három hétig Budapesten vendégeskedő Sztálin-díjas építőművész, Georgij Petrovics Orlov arra próbálta rávenni az illetékeseket, hogy vagy bontassák le a régi épületeket, vagy ha meghagyják is ezeket, legalább a szocialista építészet szellemében újítsák fel őket. A jeles építész búcsúbeszédében hangsúlyozta, hogy ezáltal "nem juthatunk ugyan magas színvonalú, esztétikai értékű művészi megoldásokhoz, de mivel a kozmopolita építészet nem építészet, e házak felújításakor nincs mit elrontani".
