Irtás

  • 2014. július 14.

Snoblesse

Az angol parlament elfogadja történetének legkegyetlenebb rendeletét. Írország lakóit – férfiakat, nőket, gyerekeket – a sziget egy kietlen tartományába száműzik, másokat összekötözve hajóra raknak, és a tengerentúlra hurcolnak.

Magyar Narancs: Lassan úgy tűnik, hogy egyenesen a hazai színházművészet megreformálására vállalkozol fizikai színház címszó alatt. Tizenöt éve, önálló koreográfusi pályád kezdetén már tudatosan törekedtél erre?

Horváth Csaba: Nem akartam megváltoztatni a kortárs színházat. Voltak sejtéseim magamról, és elsősorban vágyaim, hogy mit szeretnék másképp csinálni, mint ami megszokott volt akkoriban a kortárs táncban. Eleinte ódzkodtam a szövegtől, mert azt gondoltam, a táncban az a szép, hogy alkalmas a verbálisan nem megfogalmazható elmesélésére. Ezt a mai napig így látom, de furcsa módon igényem lett rá, hogy beemeljem a szöveget, és mindehhez nagyszerű fiatal színészeket találtam, akik inspiráltak is erre. Krisztik Csabáék évfolyama (a 2006-ban végzett Jordán Tamás–Lukáts Andor-osztály – A. S.) olyan társaság volt, akikkel már a Színművészetin is találkoztam, aztán később Debrecenben dolgoztam velük, majd belőlük lett a Forte Társulat. Olyan inspirációt kaptam tőlük, amit előtte a táncosoknál nem éreztem.

A Forte Társulat alakulására emlékezett így vissza a társulatalapító Horváth Csaba (a teljes interjú vele itt), kritikusunk pedig így emlékezett vissza a fortések tavasszal bemutatott előadására, Helen Edmundson Irtás című darabjára:

false

 

Fotó: redcock

„Horváth Csaba egy mai angol darabot ragadott meg az erő, a szenvedély és a kétségbeesés elképesztő tehetségével, hogy a máról, a közérzetéről, a mindenkori közösről mutasson fel intő tanítást. Itt minden szó testté változik. A lábujjaktól a fejtetőig átjárja az embert a hatalom őrjöngő vágya, vagy az ennek való kiszolgáltatottság. A hatalomnak emberi teste, gyönyörű, feszülő izomzata, magányosan élvező férfiassága van. A zsarnok mások húsát löki, dobálja kénye-kedvére. Az elnyomottnak meghajlik a háta, testét félve, remélve kínálja kegyelemért cserébe – hogy végül mindenki beletorzuljon abba, amit nem tud megjavítani.”

A teljes kritika itt olvasható, maga a mű pedig a Szkénében látható október 26-án 15:00 és 20:00 órai kezdettel.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.