Laibach az A38-on

  • 2014. április 11.

Snoblesse

A szlovén kultúrterroristák sokadik sikeres visszatérése.

Ha létezik kultikus zenekar Közép-Európában, akkor az mindenekelőtt a Laibach, elsősorban maguk a zenész-performerek által tudatosan, jól megtervezetten gerjesztett mítosz és hírhedettség okán. Ma már szinte alig lehet elképzelni, hogy ez a nyolcvanas évek elején alakult szlovéniai (akkor még jugoszláviai) művész-, zenész- és provokátorcsoport milyen elementáris hatást gyakorolt a korszak gondolkodásmódjára.

false

Arculcsapásként érte a szocialista blokk (konkrétan és elsődlegesen persze a poszttitoista Jugoszlávia) kultúrpolitikáját egy maréknyi, alig leplezetten totalitárius (vegyesen náci és kommunista – na meg teljesen saját fejlesztésű) katonai és ideológiai jelképeket, és persze megfelelő helyen elhelyezett művészettörténeti allúziókkal operáló, Wagnert és a korabeli mainstream popzenét egyaránt kiforgató, parafrazáló kultúrterrorista. Pedig – válaszolják ironikusan a képzőművész tagok az ellenük felhozott vádakra – „csak annyira vagyunk nácik, amennyire Hitler festő volt”. We Come in Peace (Békével jöttünk) – így szólt a szlovén indusztriál-úttörő képzőművész-zenész csoport, a Laibach tavalyi turnéjának az űrhajózás egyik jelmondatát idéző címe, amit persze a hamar kultstátuszba katapultált (naná: finn!) űrnácis-inváziós Iron Sky című filmből vettek.

A súlyos indusztriál/techno alapú feldolgozásairól, érdekes egyenruháiról és nem utolsósorban végtelen iróniájáról elhíresült Laibach négy éve járt utoljára a város leghatásosabb ipari emlékén, az A38 hajón – akkor az NKS-Laibach Gesamtkunstwerk közösség alapításának harmincadik évfordulóját ünnepelte (egy korábbi, 2007-es, a Volk című himnuszfeldolgozós albumuk megjelenése alkalmából tartott koncertjük kapcsán készült összeállításunk itt olvasható).

Ezúttal hosszú szünet után megjelenő új sorlemezét, a 2014 februári Spectre (Kísértet) című albumot mutatja be. Új program, régi erő – a Laibach kísértete járja be Európát!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.