Pelevin nagy P-je

  • 2014. május 23.

Snoblesse

Nem vagyok egy cyberpunk Szent János – mondta a Narancsnak a Generation P szerzője.
Generation P

Generation P

 

A múlt jótékony ködébe vesző 2001-ben történt, hogy a Narancs megkörnyékezte kérdéseivel az interjúfóbiás Viktor Pelevint, és ő nem is volt rest válaszolni – például erre:

Magyar Narancs: A Generation P egy olyan fiatalemberről szól, aki költő szeretne lenni, aztán az új orosz üzleti körökben találja magát, majd egy bizonyos virtuális világban, ahol a politikai életet számítógépeken „animálják”, azaz a politikusok nem léteznek a valóságban, csak számítógépes animáció termékei. Úgy gondolja, hogy a komputertechnológia valóban létrehoz egy vadonatúj világot (egy „szép új világot”)? Mellesleg köztudott önről, hogy nagyon ért a számítógéphez, szeret lubickolni ebben az új közegben. Ugyanakkor van az írásainak némi apokaliptikus tartalma, amely éppen ehhez a virtuális világhoz kapcsolódik. Vagy rosszul érzékelem?

Viktor Pelevin: Nem hiszem, hogy a számítógépek vadonatúj világot hoznak létre. Nem hoznak létre mást, csak új világmárkákat. Nem lesz „brand new world”, csak „new world brands”. A számítógépek csak számolnak és utánoznak – mint az ügyvédek. Nem hiszem, hogy a számítógép felszabadítja az embert, inkább még jobban gúzsba köti. Manapság a legtöbb ember – különösen a legfejlettebb országokban – többet dolgozik, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Ami írásaim apokaliptikus oldalát illeti, ami a számítógépekkel lenne összefüggésben – sajnos nem vagyok egy cyberpunk Szent János, pedig milyen nagyszerűen festene ez egy fülszövegen! Különben mielőtt az ember megírja az apokalipszisét, először be kell fejeznie az evangéliumokból ráeső részt. Különben senki sem fogja komolyan venni az apokalipszisét.

A nem cyberpunk Szent János regényéből készült filmet (rendező: Victor Ginzburg, főszereplő: Oleg Taktarov) a Müszi Közép-kelet-európai Filmklubjában vetítik.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.