| ||
Mindenki lelkendezett, mi sem tettünk másképp:
„Pintér a Titkainkban minden csapdát felismer, tudomásul vesz, sőt, tudatosít bennünk. A komcsi múlt tényleg ronda, sőt, élesebben van a színpadon, mint bármikor, mert a társadalmi beletúr a családiba, a személyesbe, egészen mélyre nyúlva a titkok közé. Szockó cuccokból is van valamennyi, finom ökonómiával – a nadrág pont olyan magas derékban és rövid bokában, mint amilyennek lennie kell, Pintér hosszú haja perfekt, akárcsak a többiek göndörsége és garbója, isszák a Jaffát és a Rónát a Cola helyett. Mindez azonban nem tereli el a figyelmet a lényegről, amiben – mit tesz isten – értékek is találtatnak, például a táncházmozgalom. Mert tarisznyás, kucsmás emberek táncházmozgalmán keresztül találkoznak a sorsok és emberi történetek, s egyszerre látjuk ezeknek a népzene iránt rajongó alakoknak a mai jelentését – kik ők ma –, miközben Pintér azt is feltárja, hogy egy elnyomó, a magánszférát a legmélyebb intimitásokig birtokba vevő rendszerben miért lehetett fontos a népzene, a magyarországi és erdélyi.”
A teljes kritika itt olvasható, a Titkaink pedig immár a Trafó tág (a Szkénénél mindenképpen tágabb) tereiben tekinthető meg: ügynökügy, árulás, táncházmozgalom és a végén még Hoffmann Rózsa is feltűnik: persze nem ő személyesen, hanem Szamosi Zsófia (interjúnk vele itt) tetőtől talpig Rózsának öltözve. Vigyázat, csak erős idegzetűeknek!
