Ketten jönnek, egyaránt Berlin vonzásából, hogy felvillantsanak valamit az elektronikus zene érdekesebbik oldalából.
Ajánlom
Sam Shackleton talán a legizgalmasabb arc azok közül, akik még a kétezres években csúcsra járatták a régi sulis, akár ma is nyugodtan elővehető dubstepet – különcsége és újító hajlama hamarosan saját, külön útjaira terelték a Skull Disco klubestek s a hasonnevű (már nem létező) lemezkiadó szülőatyját. A techno érzékenységet, a bass dropok kínálta jellegzetes lüktetést és az ambient hangszobrászatot ötvöző alkotói módszere hamar keresett producerré tették: életműve az utóbbi tíz évben töretlenül, nagy ívű gesztusokkal rajzolódik ki, zenéit bízvást lehet referenciapontnak tekinteni. Albumszerű anyagot (voltaképpen rögtön két bő EP-ből összepasszintott ikeralbumot) utoljára 2012-ben adott ki (Music for the Quiet Hour/The Drawbar Organ; mi itt írtunk róla), de a dub, a minimalista techno, az ambient, a keleti, afrikai zenék és még ki tudja, milyen műfajok hagyományaiból építkező nagyobb lélegzetű zeneanyagaiból csak tavaly három fejezetet is publikált saját Woe To Septic Heart! kiadójánál (Freezing Opening Thawing, Deliverance Series Vol. 1és 2). Elég meghallgatni ezeket a tudatosan összerakott, organikusan építkező, folyamatosan önmagukból kibomló kompozíciókat, hogy elképzelhessük, mit nyújthat élőben.
Mellette pályatársa, a francia származású, de Berlinben alkotó Kangding Ray (David Letellier) lép fel: az elektronikus zene egyik megújítója, valahonnan az atmoszferikus techno és az éteri elektronika határmezsgyéjéről, aki az utóbbi években a nagyszerű Raster-Noton és Stroboscopic Artefacts kiadóknál publikálta zenéit. Tavalyi, nagy lélegzetű Solens Arc című albumáról itt írtunk. Az Interkosmos estek házigazdája az az Eril Fjord és Laurine Frost nevével fémjelzett Magamura projekt, mely három év után először lesz látható és hallható kizárólag e sorozat keretein belül.
„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” – énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.
A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.
Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.
Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.
A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.
A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.
Amikor a 18. század második felében a barokk szerteágazó és szövevényes többszólamúsága helyett a világosabb struktúra és az érzelmesség jött divatba, Carl Philipp Emanuel híresebb volt az apjánál, akit ma a nagy Bachnak nevezünk.
Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.
A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.
„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.
Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.
Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.
