Ketten jönnek, egyaránt Berlin vonzásából, hogy felvillantsanak valamit az elektronikus zene érdekesebbik oldalából.
Ajánlom
Sam Shackleton talán a legizgalmasabb arc azok közül, akik még a kétezres években csúcsra járatták a régi sulis, akár ma is nyugodtan elővehető dubstepet – különcsége és újító hajlama hamarosan saját, külön útjaira terelték a Skull Disco klubestek s a hasonnevű (már nem létező) lemezkiadó szülőatyját. A techno érzékenységet, a bass dropok kínálta jellegzetes lüktetést és az ambient hangszobrászatot ötvöző alkotói módszere hamar keresett producerré tették: életműve az utóbbi tíz évben töretlenül, nagy ívű gesztusokkal rajzolódik ki, zenéit bízvást lehet referenciapontnak tekinteni. Albumszerű anyagot (voltaképpen rögtön két bő EP-ből összepasszintott ikeralbumot) utoljára 2012-ben adott ki (Music for the Quiet Hour/The Drawbar Organ; mi itt írtunk róla), de a dub, a minimalista techno, az ambient, a keleti, afrikai zenék és még ki tudja, milyen műfajok hagyományaiból építkező nagyobb lélegzetű zeneanyagaiból csak tavaly három fejezetet is publikált saját Woe To Septic Heart! kiadójánál (Freezing Opening Thawing, Deliverance Series Vol. 1és 2). Elég meghallgatni ezeket a tudatosan összerakott, organikusan építkező, folyamatosan önmagukból kibomló kompozíciókat, hogy elképzelhessük, mit nyújthat élőben.
Mellette pályatársa, a francia származású, de Berlinben alkotó Kangding Ray (David Letellier) lép fel: az elektronikus zene egyik megújítója, valahonnan az atmoszferikus techno és az éteri elektronika határmezsgyéjéről, aki az utóbbi években a nagyszerű Raster-Noton és Stroboscopic Artefacts kiadóknál publikálta zenéit. Tavalyi, nagy lélegzetű Solens Arc című albumáról itt írtunk. Az Interkosmos estek házigazdája az az Eril Fjord és Laurine Frost nevével fémjelzett Magamura projekt, mely három év után először lesz látható és hallható kizárólag e sorozat keretein belül.
Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).
A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).
Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.
A magyar származású fotóművész nem először állít ki Budapesten; a Magyar Fotográfusok Házában 2015-ben bemutatott anyagának egy része szerepel a mostani válogatásban is, sőt a képek installálása is hasonló (ahogy azonos a kurátor is: Csizek Gabriella).
Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.
„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.
Úgy alakultak dolgaink, hogy az 1991-ben írt, a 80-as évek Amerikájában játszódó epikus apokalipszis soha korábban nem volt számunkra annyira otthonos, mint éppen most. Néhány évvel ezelőtt nem sok közünk volt az elvekkel és mindennemű szolidaritással leszámoló, a nagytőkét a szociális háló kárára államilag támogató neoliberalizmushoz.
Ha a magyar kémhálózat ukrajnai leleplezése valós tényeken alapul, akkor teljességgel értelmet nyer az orbánista honvédelmi miniszter beszéde is a háború „első fázisába” lépésről.
Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.
Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.
