Magyar Narancs: Éva 90 éves, és még soha nem táncolt nagyközönség előtt, Emesének ez a szakmája. Hogyan találtatok egymásra?
Cuhorka Emese: Szabó Rékával dolgoztam már korábban, és körülbelül egy éve a Trafó öltözőjében mesélte, hogy van a rokonságában egy néni, egy nagyon érdekes nő, akivel szeretne valamit csinálni. Nem tudja még, mi a jó forma, de az biztos, hogy nagyon pici színpadon, közvetlen jelenléttel és nem egyedül szeretné őt láttatni; szeretne mellé valakit, akivel együttműködésben, kölcsönhatásban lenne, hogy kettejük lénye együtt jelenítődjön meg. Valamiért én jutottam eszébe. Azt mondta, van egyfajta hasonlóság bennünk, például a magasságunk, hogy mindenünk olyan hosszú, vagy ahogy bánunk dolgokkal, szavakkal, emberekkel, a léttel – van valamiféle közösség a játékosságunkban. Nem lehetett elképzelni, hogy mi lesz ebből, ezért aztán főleg vonzott. Aztán írt Évának egy ímélt, amelyben felkérte, hogy lenne-e kedve fellépni egy előadásban, amire ő azt válaszolta, hogy igen.
| ||
Fahidi Éva: Hát persze! Több okból is. Mert ki tud annak ellenállni, ha életében bármikor kap egy ilyen felhívást – én 90 éves koromban kaptam. Van az ügynek valami óriási pikantériája. Amikor pedig megismertem Emesét, már természetes volt, hogy úgy fogadom, mint aki hozzám tartozik. Sok mindent lehet mondani, tekintettel arra, hogy 60 év korkülönbség van köztünk: nemhogy a gyerekem, de az unokám is bőven lehetne. De az a hasonlóság is megvan bennünk, hogy egyszer én is magas voltam, és még mindig nagyon magasnak érzem magam, ami, ugye, nevetséges, ő meg még 5 centivel magasabb is, mint én valaha voltam. De az is közös, hogy még szinte ki se nyitotta életében a szemét, és már táncolt, ahogy én is, nem volt még öntudatunk, de már akkor táncoltunk. Valahogy mindketten az első perctől kezdve éreztük, és ezért nem is kellett kibeszélnünk, hogy tánccal sokkal precízebben ki lehet fejezni az emberi érzelmeket, mint verbálisan.
MN: Ez azt jelenti, hogy az eddigi 90 évedet végigkísérte a tánc?
FÉ: Hogyne. Volt olyan gyászos korszak, amikor nem tudtam táncolni, de/mert egyébként órák hosszat el tudtam magamban táncolni, tornázni, úgy, hogy közben minden mozdulatot élveztem. Egyszer két évig ágyban feküdtem, és egyáltalán nem tudtam megmozdulni. De persze koncentrációs lágerekben sem szoktak általában táncolni, az ottani légkör nem kifejezetten kedvez az ilyesminek. A gettóidőszak is szörnyű volt: zongoristának készültem, mondanom se kell, nem volt zongora, de hely sem, hogy megmozduljunk. És amikor az ember eléri azt a kort, hogy olyan mértékben nem fogad szót a test, hogy, mondjuk, nem tudsz megcsinálni egy piruettet, mert nem tudod, kész, nem megy, akkor az nagyon kétségbeejtő. Operálni kellett a bal térdemet, protézist tettek bele, és bár azt ígérték, hogy olyan lesz, mint amilyen eredetileg volt, mondanom sem kell, hogy nem lett olyan. De működik, elvisz mindenhová, ahová akarom. Az a nagyon érdekes, hogy most, amikor naponta gyakorolok, sok minden visszajött, és örömöt okoz a mozgás. Nagyobb az öröm, mint a frusztráció.
A teljes interjú itt olvasható. A Sóvirág c. előadás a Vígszínházban, a Házi Színpadon tekinthető meg.
