Kritikusunk elégedett volt (a teljes írás itt), ám mielőtt még rátért volna elégedettsége okaira, a darab hazai történetét is felvázolta. Imigyen:
„Nem kétséges, az Andrew Lloyd Webbert megelőző világkorszak klasszikus musicaljei közül a My Fair Lady lett a leginkább a miénk, méghozzá olyannyira, hogy a londoni virágáruslány történetének zenés színpadi megmagyarosodása jószerint teljesnek ítélhető.
| ||
Nem azért, mert a kimosdatott Eliza Doolittle-t végül »real hungarian princess« gyanánt azonosítják egy követségi bálon, s még csak nem is azért, mivel G. B. Shaw-ból éppen egy magyar származású producer, Gabriel Pascal masszírozta ki hosszú évek munkája árán a Pygmalion megzenésítési engedélyét. Hanem mert a My Fair Lady kereken 60 esztendős magyarországi előadás-története nemcsak a darab nagyjából állandó jelenlétét jelzi számunkra, hanem játék- és énekmodortól a rövidítési megoldásokig és a klasszikussá vált szövegfordulatokig (csudijó, francnyavalya stb.) voltaképp rég kialakult egy magyaros My Fair Lady.”
És akkor néhány szó a Higgins professzort alakító Alföldi Róbertről:
„S jóllehet Alföldi Róbert igazán nem az énekhangjáról híres, azért mégis az a kellemes meglepetés éri a közönséget, hogy ezúttal nem kényelmesen szavaló Higgins professzort talál a színpadon. Nem, Alföldi becsülettel énekel (igaz, egy számmal kevesebbet a szokottnál), sőt egy félkeringőnyit még táncol is, s ami ennél sokkal fontosabb: kiderül, hogy remekül áll neki nemcsak a frakkviselet, de az elviselhetetlen természetű fonetikaprofesszor szerepe is.”
