The Soft Moon

  • 2013. április 2.

Snoblesse

Hűvös szintihangszínek, forró hangulat – egy kis gótikus cold wave Kaliforniából.


A Luis Vasquez szólóprojektjeként indult San Franciscó-i Soft Moon 2010-ben az év talán egyik legjobb lemezét jelentette meg. A cím nélküli bemutatkozó album hideg, minimalista szintetizátorai, a zakatoló dobgépekre épülő, sötét hangulatú, sajátos „slágerek” valahol az első generációs posztpunk, a cold wave és a gótikus szintipop határmezsgyéjén mozogtak, de a Soft Moon saját kis zenei univerzumára kár lenne skatulyákat húzni. Az előző mondathoz képest csupán az évszámot és a lemezcímet kell megváltoztatnunk az áprilisban Budapestre érkező zenekar jelenének bemutatásához. Az időközben öttagúra bővült formáció (benne Justin Anastasi basszer, Keven Tecon dobos, a kulcsfontosságú szintetizátorokat kezelő Damon Way és a vizuálért felelős Ron Robinson) tavaly Zeros címmel elkészítette a folytatást: az első anyaghoz kísértetiesen hasonló szellemben és színvonalon. Élő fellépéseik élményszámba mennek, a fesztiválfellépéseket és az egyre népesebb rajongótábort elnézve pedig valószínű, hogy utoljára még idén láthatjuk őket ekkora koncertteremben.

 

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.