Poeta.doc

A csend hallgatása

Nádasdy Ádám: Ars analytica (József Attila egyik öregkori verse)

Sorköz

A vers nem szerepel Nádasdy Ádám Verejték van a szobrokon című, Válogatott és új versek (1976–2009) alcímű kötetében. Először a Zelki János ötletéből született Már nem sajog című könyvben jelent meg 1994-ben, amely a koncepció szerint József Attila – objektív okokból kortárs költők által megírt – öregkori verseit tartalmazta.

Nádasdy Ádám: Ars analytica

(József Attila egyik öregkori verse)

 

Hozzák a lelküket és kiteszik nekem,

az óra végén meg az óradíjat

az ólomkristály hamutartó mellé

az előszobai barokk komódra.

 

Álmodnak combot, vécét, vonatot,

s én helyretolom egy-egy jól irányzott

értelmezéssel, mint a csontkovács

tudattalanjuk orphikus gerincét.

 

Már csak a csendjeiket hallgatom

figyelmesen, az még különböző,

a szót tudom előre, mint az ágyat

sok évtizedes házasság után.

 

Ó, nagy szerelem volt, a szó és én!

Mint cifra ló és spanyol idomár

ráztuk a manézsban fényes farunkat,

és alkalmanként más testrészeinket.

 

Egymásra hágva és egymást kaszálva

keringőztünk a mondatok porondján.

Sok sebet kaptam, elég volt, sok is,

a szavaimmal folytatott viszonyból.

 

Te szültél nekem, analysis, rendet:

minél mélyebbre, annál magasabbra,

és minél beljebb, annál jobban ki

a szellőzködő emberi melegből.

 

Hagytál beszélni – most hallgatni hagyj,

beszéljen más, én igyekszem figyelni,

hogy mint elnyűtt derékaljból, kibújjon

a mindenkiben egyforma rugó.

 

Kibújt. Egész órától ötvenig

hozzák, és mindnek pont ugyanolyan.

Már nem dohányzom rég, a pénzt akár

a hamutartóba is betehetnék.

A vers nem szerepel Nádasdy Ádám Verejték van a szobrokon című, Válogatott és új versek (1976–2009) alcímű kötetében. Először a Zelki János ötletéből született Már nem sajog című könyvben jelent meg 1994-ben, amely a koncepció szerint József Attila – objektív okokból kortárs költők által megírt – öregkori verseit tartalmazta, másodszor pedig Nádasdy aktuális kötetében, amely A bőr és a napszakok címmel gyűjtötte össze a költő „majdnem minden” versét az 1976 és 1995 közötti időszakból.

Az atomreaktorokban a kötegekbe rendezett tüzelőanyag általában rudak formájában van jelen. Egyszer láttam egy gyógyszereskapszula méretű egység életnagyságú makettjét, azt mondták, a rudakban ilyen drazsé van, amelyből egy darab is fedezi egy egész háztartás egyéves energiaigényét. (Úgy emlékszem, 2005-ben ez a zizi szóródott ki a mélyben Pakson, jó sokáig tartott, míg óvatosan összesöpörték.) A rudakban mindenesetre elég hely van a hűtőanyag áramlásához: nem tudom eldönteni, hogy Nádasdy verseiben inkább az intellektustól hűtött érzelmek szólalnak meg, vagy az érzelmektől – többnyire kontrolláltan – fűtött intellektus. Esetleg hol ez, hol az. Az utóbbi esetben Nádasdy lírájában van jelen a legkülönlegesebb hűtőközeg, amit ismerek.

A „József Attila-vers” ebbe a csoportba tartozik. Ha nem szerepelne fölötte a költő neve, eleinte nem sok támpontunk lenne az értelmezéséhez. Kristály? „Hogy kristály szeretne lenni a patkány is” (Hét napja) – ez kevés. A vonat már inkább nyomra vezet, részben a „Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy” (Eszmélet), részben az életrajzi vonatkozások miatt. Aztán a pszichoanalízis. (Egyébként Gyömrői Edit is írt verseket, de a jobbak is inkább csak érdekesek, mint jók.) „A rendet szülő” analízis az, ami végképp eligazít. A „gerinc helyretolása” pedig mintha egyszerre idézné a világ meggörbülő gyémánttengelyét és a kizökkent idő hamleti helyretolását. (Nádasdy fordításában: a „szétesett világ összerakását”.)

Az öregkori versek József Attilája a kötet költőinek kezén általában ott folytatja a versírást, ahol abbahagyta. Bodor Béla ötlete érdekes: túlélte Szárszót, a vonat csak a lábát vágta le, Parti Nagy (…) című (!!!) verse pedig a lábjegyzet szerint Aczél György hagyatékából került elő, és a költő az elmeosztályon írta a „firkák”-at, „keltezetlen töredékek”-et: olyan, mintha egy tehetséges Dumpf Endre művét olvasnánk.

Nádasdy versében az öreg és amúgy is analitikus észjárású József Attilát – kutyaharapást szőrivel – pszichoanalitikusként látjuk viszont. Valóban: „már nem sajog”. Meggyógyult, lehiggadt, polgárosodott (a „barokk komód”). Nem tudjuk, magának mit remél: másoknak mindenesetre gyógyulást. Belőle éppen csak annyit kapunk, hogy felismerjük. Vonat, analízis – és a hasonlatok. E téren egyébként Nádasdynak nem kellett kibújnia a bőréből: a költők közt Rakovszky Zsuzsa mellett talán ő írja a legemlékezetesebb hasonlatokat, sőt allegóriákat.

„Ó, nagy szerelem volt, a szó és én! / Mint cifra ló és spanyol idomár” – nagy hagyományhoz kapcsolódik itt a vers. A szó és a költő viszonya sokat alakult a XX. században. „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga” – írta Ady, bár már ő is rosszul látta ezt. Legalábbis érdekes kajánul megfigyelni, ahogy a költő, „az Úr” a következő sorban négykézlábra ereszkedve mászik az asztal alá, hogy megkeresse az elgurult rímszót: „Hulltommal hullni: ez a szolga dolga”. Az öreg Babits pontosabban látta ezt: „Hozzám már hűtlen lettek a szavak”, Esterházynak pedig e téren már semmi illúziója nem volt: „Szavakat vezet világtalan”.

Nádasdy József Attilája ezt mondja: „Már csak a csendjeiket hallgatom / figyelmesen, az még különböző, / a szót tudom előre”. A költő személyisége itt feloldódott a megfigyelésben. A vers mintha ezzel mutatná meg, hogyan lehetett a József Attila utáni költőknek nagy nehezen, mindenekelőtt Petri – és másképpen Tandori – eredményeinek köszönhetően, túltenni magukat azon, hogy József Attilánál milyen esztétikai erővel szólalt meg a személyesség maximumán az elvont tartalom.

Vannak verstani változások is József Attilának ebben az öregkori költészetében. A jambikus (ti-tá, ti-tá lejtésű) sorok megmaradtak ugyan, de a rímek lekoptak a végükről, sőt a jambus is laza, egészen Nádasdyra jellemző módon. A már idézett „Ó, nagy szerelem volt, a szó és én!” a klasszikus verstan szerint sántít: a sor utolsó előtti szótagjának rövidnek kéne lennie, hogy tiszta jambusnak érzékeljük, márpedig az „és” nem ilyen. Viszont a rendkívül fontos helyzetben lévő „én” előtt nem esik rá nyomaték: a sor végén tehát nem egy rövid és hosszú, hanem egy hangsúlyos és hangsúlytalan szótag áll: a verselési rendszereknek ez a keverése tudtommal egyedül Nádasdyra jellemző. (A fordításait magyarázó előadásai, tanulmányai olvastán úgy tűnik, ez egy kicsit a mániája is.)

A vers egyébként egyenes vonalú, elég klasszikus szerkezetű: a helyzet bemutatása után jön az elmélkedés, a közepén a nagyszerű hasonlattal, majd tulajdonképpen az utolsó előtti versszakban véget is ér. Ez is azok közé a darabok közé tartozik, amikor a költőnek csak arra kell vigyáznia, hogy a vers szépen elérjen a saját végéig. Az utolsó strófában már nem kell újat mondani, elég, ha nem rontja el a befejezést egy idomtalan csattanóval, vagy azzal, hogy hagyja, hogy a végén túlságosan leeresszen.

Szerintem nem volt meg előre a vége, hanem a költő szerencsés kézzel talált rá arra, amit az első versszakban már leírt. Úgy variálja a motívumot, hogy azzal éppen annyit ad hozzá a vershez, amennyi a megfelelő befejezéshez kell: a kristály hamutartót, amelyben hamu sincs, áttetsző és üres, mint a fényképezőgép vagy a mikroszkóp lencséje.

Neked ajánljuk