Alighanem ez Esterházy Péter nyomtatásban megjelent első írói alkotása

Esterházy Péter sokszor és szívesen emlékezett meg arról, hogy az irodalmi lapok közül először a Magyar Műhely című párizsi emigráns folyóiratban jelent meg írása (Keringő szívütemben, 1974. április), Magyarországon pedig ugyanannak az évnek a júniusában a Fancsikó és Pinta néhány részlete látott napvilágot a debreceni Alföldben (Penészes faldarabok egy családi freskóból, Bata Imre bemutató soraival).

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2020. december 17-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból Esterházy Péter halálának évfordulója kapcsán széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

A szerk.

Esterházy Péter: Az ok

Meg akartam mászni a hegyet. Leült a küszöbre, hátát az ajtónak támasztotta; U alakba görbülve fűzte a cipőjét. Arra gondoltam: mindenképpen eljutok a szikláig. A hegytetőn ugyanis egy óriás-göcsörtös-jegesmedve szikla terpeszkedett. A küszöb kemény volt, s jócskán szálkás, nem sokat mocoroghatott. Aztán bármelyik pillanatban nyílhatott az ajtó is. A fűzővéget már másodszor nyálazta és hegyezte nyelvével girhesre. Arra gondoltam: tevével megyek. (Sokáig keresgéltem az alkalmas tűfokot.) Úgy terveztem, hogy – természetesen –, fölcserélem a „járt utat a járatlannal”. Már két lyukon sikeresen túljutott. Egyébként bakancs volt: száradt pofájú, ráncos bőrű. Arra gondoltam: szökdécselek. Féllábon ugrálok szakadék fölött; és arra: röpülök. A meggyötört fűzővég újra rojtosodott, pikáns gyorsasággal osztódott. Dühösen köpött egyet. Útközben fütyülni szándékoztam. Arra gondoltam: mindenkit öreganyámnak szólítok. Talán a nyál változott meg. Talán a nyelve. Esetleg a lyukak, a fűző, az ujjvégek (körömmel együtt): a madzag magától bukdácsolt át a ráncok-lyukak között. Ugye mondtam, kishitűek, hogy még ma a sziklára simítom magam! És szétnézek könnyek nélkül, csak a szél fújja hajamat szemembe! No akkor a cipőfűző elszakadt. Ülve maradt, U alakba görbülve.

Egy későbbi, Mándy előtt tisztelgő esszéjében (Irodalmunk, amely – A halacska csodálatos élete című kötetben) Esterházy megemlíti, amit egyébként már Bata is szóba hozott, hogy ennél már korábban is megjelent néhány írása, csak éppen nem irodalmi folyóiratban, hanem az ELTE Egyetemi Lapok című újságjában. A lapból az Irodalmunk, amely négy kis írást teljes terjedelmében idéz is: mindegyiket – Minarik, Tavaly Marienbadban, Chaplin, Fellini – egy-egy film vagy rendező ihlette. (Eredeti megjelenési helyén a negyedik aláírása, talányos tévesztés eredményeképp: „Esterházy Tibor” volt.) A Mándy-köszöntésben Esterházy azt írja, „van egy ötödik is, csak most nem találom a kéziratot”.

Ez az ötödik lehet akár a Rubljov vagy a Kabaré című írás is, amelyeket a Minarikkal együtt – már az irodalmi élet felé az Alföld főbejáratán megtett első lépéseken túl – 1974. november 10-én, a Magyar Hírlap vasárnapi száma hozott le tulajdonképpen másodközlésben az Egyetemi Lapok-beli első megjelenés után.

Az egyetemi újságban még egy humoros apróság is megjelent, Szerelem címmel, amely egy nő érzéki leírásának indul, és a csúcspontját ebben a mondatban éri el:

„tökéletes harmónia, megbonthatatlan egység volt, görögös arányok; a franciás finomságnak és spanyol tempera[men]tumnak, Beethoven zsenijének és egy mészárszéknek csodálatos, földöntúli keveredése”, hogy a végén kiderüljön, egy pár debreceniről van szó.

Ezenkívül még egy hozzászólás vagy vitacikk is olvasható az Egyetemi Lapokban. A közvetlenül a matematikusi diplomaszerzés előtt álló írónak az újság hasábjain ez az utolsó cikke, amely ugyanakkor egy kulcsmotívum első, becses megjelenése is.

A szöveg más szempontból is különleges: Esterházynak alighanem egész pályafutása alatt – amely ekkor még voltaképp el sem kezdődött – ez a jogos felháborodástól sistergő, bátor írása az egyetlen, amely szinte teljesen érthetetlen. Talán túlságosan meghúzták a szerkesztők? Mindössze annyi világos belőle, hogy egy tanársegéd beleszólt az egyetemi labdarúgó-válogatott keret kialakításába, sőt maga is pályára lépett, pedig értelemszerűen már nem is volt egyetemista. Akárhogy is, Csóka Géza, akinek a cikk szerint egyébként „kétségtelen érdemei vannak az egyetemi sportszervezés terén”, nem lehetett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Helmuth Schönje – ő volt az, aki nyugatnémet szövetségi kapitányként abban az évben otthon Beckenbauerékkal megnyerte a foci-vb-t –, mert részletesen ki nem fejtett ármánykodása ellenére az ELTE csapata leégett „a tudományegyetemek felszabadulási kupáján”, Szegeden. (Az éppoly homályos, mint amilyen indulatos írásnak egyébként a pontos, őszinte címe a legjobb: Paprikásan…)

Az ok című fenti írás sokkal érdekesebb ennél, már csak ezért is, mert alighanem ez Esterházy Péter nyomtatásban megjelent első írói alkotása.

A többinél évekkel korábban, az 1970. november 30-i számban látott napvilágot a kéthetente megjelenő egyetemi újságban, amely nem valami stencilezett kiadvány volt, hanem a formátumát tekintve olyan, mint bármelyik korabeli napilap. Úgy tűnik, az író később sem tagadta meg ezt a művét, mert amikor az Egyetemi Lapok 1979-ben újraindulásának huszadik évfordulóját ünnepelte (a dátum azt mutatja, hogy 1956 után még három évnek kellett eltelnie, hogy Kádárék ismét engedélyezni merjék a kiadását), több más korábbi írással, például Ágh István és Szilágyi Ákos versével együtt újraközölték.

Az okban mintha már teljesen készen állna előttünk a Fancsikó és Pinta szerzője. A szöveg feszültségét az egymással szokatlan irizálásban váltakozó egyes szám első és harmadik személyű elbeszélői szólam mellett az az ellentmondás adja, amely a kissé elmosódott vagy inkább elmosott külvilág és a megszólalásmód közvetlensége között áll fenn. Feltűnő és Esterházy pályáján egy darabig még később is jól felismerhető Mándy keze nyoma – például a „száradt pofájú, ráncos bőrű” bakancs rajzában –, de itt mintha a koncepció, az ötlet megragadásának szintjén még Örkény hatása is kitapintható lenne.

„Arra gondoltam: tevével megyek. (Sokáig keresgéltem az alkalmas tűfokot.) Úgy terveztem, hogy – természetesen –, fölcserélem a »járt utat a járatlannal«” – ezek a mondatok máris az érett Esterházy hangján szólnak. A szöveg bája, fesztelensége, az a mód, ahogy a nagyszabásút minden nehézség nélkül össze tudja egyeztetni a kéz­sebészi aprólékossággal, már mind az érett íróra vall. Az „ugye mondtam, kishitűek” frivolsága akár a Termelési-regény Eckermann-szólamából is ismerős lehet, az pedig, ahogy a szereplő a fűzővéget nyálazza, nyelvével hegyezi, olyan költőiséggel átitatott – és a későbbi Esterházyra oly mélyen jellemző – ragyogó valóságzárvány, mint valami tóba fagyott légbuborék.

Az útra kelés meghiúsulása, a képzeletnek az egész játéka, az ülve maradás szinte az egész írói pályának szimbóluma lehetne, a hirtelen elszakadt cipőfűző pedig más formában mintha a Fancsikó és Pintában térne vissza. A könyv alcíme vagy műfaji meghatározása: „írások egy darab madzagra fűzve” – ráadásul, mint az első rész elején olvasható, ez a madzag éppen „két darabkából van eggyé bogozva”.