Könyv

A kézi vezérlés kudarca

Ignácz Ádám: Milliók zenéje – Populáris zene és zenetudomány az államszocialista Magyarországon

  • Soós Tamás
  • 2021. január 6.

Sorköz

Miközben ma már teljesen természetes, ha Marvel- és Star Wars-tudósok a szuperhősök genealógiáját vagy a messzi-messzi galaxis hatalmi struktúráit elemzik, a populáris zene hazai kutatói csak szerényebb győzelmi je­len­té­sekről számolhatnak be.

A zenetudósok maguk is elismerik, hogy bár egyre több intézményben folynak populáris zenei tanulmányok, a műhelyeket többnyire kis létszámú kutatói közösségek alkotják, amelyeknek a saját intézményükön belül is folyamatos legitimációs küzdelmet kell folytatniuk. A populáris zenei szakkönyvkiadásnak leginkább vakfoltjai vannak, Simon Reynoldstól Mark Fisheren át Philip Taggig számos szerző alapszövege sem olvasható még magyarul, a hazai kutatók írásaival pedig jobbára csak a konferencia-előadásokat egybegyűjtő tanulmánykötetekben találkozhatunk. Ezek szépen visszatükrözik ugyan a hazai kutatások módszertanának és témaválasztásának sokszínűségét, de azt is megmutatják, hogy részben épp e tematikai széttartás miatt nem tud diskurzus kialakulni a hazai kutatásokban.

Látványos kivételt képez ez alól az államszocializmus populáris zenei élete, amelynek az elmúlt évtized(ek)ben nemcsak a stílustörténetét, de pártállami-politikai, cenzurális és titkosszolgálati kontextusát is alaposan feltárták – nem kis részben Jávorszky Bélának, Sebők Jánosnak, Szőnyei Tamásnak és Csatári Bencének köszönhetően. Ignácz ezt a látszólag agyontárgyalt korszakot helyezi új megvilágításba azáltal, hogy a Kádár-korszakról a Rákosi-korszakra, valamint a populáriszenei-kutatásokat alapvetően meghatározó beat- és pop-rock zene mellett egyéb műfajokra, a jazzre, tánczenékre, tömegdalokra is kiterjeszti a fókuszát. A nem szakmabeli olvasó számára alighanem a könyvnek az ötvenes évekkel foglalkozó fejezetei a leginformatívabbak, ahol Ignácz finom iróniát sem nélkülöző elemzésekben világít rá a magyar populáris zene szovjetizálási kísérletének ellentmondásaira és kudarcaira. Leginkább azoknak a törekvéseknek az abszurditása a szembeszökő, amelyekkel a „formájában szocialista, tartalmában nemzeti”, és erőltetetten optimista tánczenét igyekeztek megteremteni homályos jelszavak és szakmai javaslatok alapján („tartózkodjanak a sűrű felrakású vonóskar használatától!”), s amelynek jobbára csak néhány nemzetieskedő műnépdal lett az eredménye, jelezve a kultúra felülről levezényelt ideológiai átformálásának borítékolható csődjét.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.