Magas szintű fizikai és matematikai tudásán, no meg a világot teremtő fantáziáján túl Rovelli még remek stílusban is ír (ezt könyveinek állandó fordítója, Balázs István remekül visszaadja a magyar szövegben), és mindig megtalálja azt a narratív keretet, szerkezetet és drámai ívet, amivel olvasmányossá teszi műveit. A valóság nem olyan… nem a legutóbbi, hanem sorrendben a legelső könyve, amikor megszületett, a kiadó arra kérte, hogy a legfontosabb problémákból állítson össze egy rövidke kötetet – e szó szerinti zsebkönyv lett a világszerte (így nálunk is) hatalmas sikert arató Hét rövid fizikalecke. Csak ezt követően jött ki a magyarul 2018 óta olvasható, az idő modern fizikai megközelítését tárgyaló harmadik könyve, Az idő rendje.
Rovelli nemcsak a távlatok, de a tudomány- és az attól sokáig elválaszthatatlan művelődéstörténet perspektívájából is szemléli tárgyát; ebből az optikából jut arra a meghökkentőnek tűnő, bár logikus következtetésre, hogy a tudomány egész fejlődése máshogy alakult volna, ha nem vesznek el Démokritosznak, a kissé grafomán ókori görög természetfilozófus-bölcselőnek a tér és az anyag atomos szerkezetét tárgyaló könyvei. Helyettük maradt nekünk két évezreden át Arisztotelész szintén remek, de naiv érzékelésünket ki nem kezdő természetfilozófiai munkássága. Rovelli meggyőzően érvel amellett, hogyan szülték meg az újabb és újabb fizikai elméleteket a korábbiak közötti, alig észrevehető, de létező diszkrepanciák. Ez persze rávilágít arra is, hogy napjaink legizgalmasabb elméleti fizikai kutatási területe (az egyesített elmélet, avagy kvantumgravitáció) pontosan két, világunkat és szemléletünket alaposan felforgató teoretikus monstrum, a tér szerkezetét átíró, az idő jelentőségét zárójelbe tevő einsteini (általános) relativitáselmélet és a húszas évekre megszülető kvantumelmélet találkozásából, ütközéséből születik meg. Ez pedig minden lesz, csak éppen nem békés fúzió! Rovelli könyvéből megérthető, hogy az újabb paradoxonokat szülő korábbi paradoxonok azért értelmezhetők oly nehezen a mi fogalmainkkal, és azért maradnak észrevétlenek előttünk, mert életünk terein nem érzékelhetők. A mi világunk leírására megteszi az előző, „elavult”, valójában speciális körülmények között érvényesülő teória is, mint a hétköznapi mozgásunkat jól leíró newtoni dinamika. De Rovelli elvezet egy másik világba is, ahol elképesztően kicsiny léptékekben az általunk folytonosnak érzékelt tér maga is „kvantált”, azaz diszkrét, véges, apró méretű egységekre bomlik, ami azután hatással bír világunk egész működésére. Tudjuk, nem egyszerű feladni az időről vallott közkeletű (annak a múltból, a pontszerű jelen érintésével a jövőbe tartó „folyásirányát” is feltételező) elképzeléseinket, még akkor sem, ha Rovelli nyomán belátjuk, hogy a klasszikus fizika időképe maga sem más, mint hasznos fikció. Azt sem könnyű elképzelnünk, hogy megannyi, érzékeink és felfogásunk számára természetesnek tűnő folyamat (a meleg test felmelegíti a hidegebbet) csupán a valószínűség játékaként tűnik fel. Ez a könyv azonban friss megközelítésével és a laikus olvasó természetes korlátait is figyelembe vevő mesélőerejével segíthet azon, hogy a legabsztraktabb, modern elméletek végtelen mélysége felett is szédülés nélkül egyensúlyozhassunk végig.
Fordította: Balázs István. Park Könyvkiadó, 2019, 239 oldal, 4500 Ft
