Hangay Niki: – szintetikus eper –
újjá kéne születni mint feledékeny főnix
hamut köpködve
újragyúrni valamit egymás testéből
becsukott szemmel
arccal a lángok felé
repülni egészen a legvégéig.
meg kéne tanulni
bal kézzel leírni a történetünket.
lepattogzott körömlakknak kéne lenni vagy
szintetikus eperíznek
rózsaszínnek és haszontalannak
néha meg
emészthetetlenül idegennek.
meg kéne számolni a halott csillagokat
amik a fénysebesség hibájából
még mindig látszanak éjjelente.
nem kéne félni attól sem hogy
túl kicsik vagyunk
hogy nem érjük el a holdat
nem látjuk meghalni az utolsó gorillát
és már rég nem leszünk mikor
a sarkkört borító jégsapka megsemmisülésének
következtében megszűnik
létezni az ember és
nem marad utána más csak
– épp mint a szintetikus eperíz –
halvány édesség az univerzum szájában.
*
Hangay Niki pályakezdő költő. A pályakezdők olyanok, mint a távoli korszakok elfelejtett alkotói, egy Walafrid Strabo vagy egy Gembloux-i Sigebert a középkor évszázadaiból: az ember szerencsés esetben néhány versüket olvasta, de mást nemigen tud róluk. Úgy tűnik, Hangay Niki eddig csak az ÚjNautilus oldalán publikált néhányszor. Legújabb, még kiadatlan verseit egy barátomtól kaptam meg. (Keresztesi Józseftől, akinek tíz-tizenöt éve e hasábokon megjelent verselemzései jelentik a rovat közvetlen előzményét.)
A 2018-ban megjelent Templomromok alapötlete, hogy a szerelmek alatt régészeti rétegekként húzódnak meg a korábbi kapcsolatok emlékei. Ennek a korai versnek a legfőbb erénye, hogy bevezetésként szolgál a saját befejezéséhez. A lírai én álmában kiássa a régi szerelmeket, és hagyja elröpülni őket. Az ezután következő mondat – „éljenek csak valahol az időbe ragadva” – nem nagyon ad hozzá az addigiakhoz, inkább kicsit végiggondolatlannak tűnik: nem világos, hogy mit jelent ez – hogyan élnek ragadva? Főképp mert az utána következő „megérdemlik” nem tűnik ironikusnak. De a befejezés szép: „ha feltámad a szél, majd / szétszórja hálámat a világban, amiért / én bolyonghatok titokzatos templomod folyosóin”.
A váratlanul előkerült második személy, a jelenlegi szerelem, de különösen az alliteráció, a szavak hossza, a két kivétellel csupa mély hangrendű magánhangzó valami különös súlyt ad a kijelentésnek.
Egy friss vers (– az első emeleti automatában 100 ft a vaníliás kávé –) már nem ilyen direkten szól a szerelemről, sőt, a rántotthús-illat, a folyamatos jövő idő, a telefonszámla, a leadott kilók és a vaníliás kávé leltárba szedése láttán az olvasó nem is igen gondol arra, hogy szerelmes verssel lenne dolga. Aztán az „úgy teszel mintha nem forgatnád fel az életem / épp csak eltűnsz belőle” az egészet átértelmezi (utólag értelemmel ruházza fel), illetve sajátos perspektívába helyezi a vers elején álló „belenémulok” szót is. Az addig meglehetősen prózai vers befejezése remek, komplex kép: „a mondataim szilánkosak mintha / a torkomban törnének szét / próbáld meg kitalálni mit akartam / mondani mielőtt téglákat köhögtem fel / és magamba falaztalak”.
Az első szó: „elnémulok”. Ebből lesznek a végén a „szilánkos mondatok”, amelyek fájdalmat – fájdalomérzést és fájdalomokozást – idéznek fel. És töredékességet: úgy kell kitalálni, mit jelentenek. A téglák felköhögése következetesen fejleszti tovább a szilánkos mondatok képzetét, jószerével véget is érhetne itt a vers. Ismerünk ilyen zárlatokat az egy generációval idősebbek költészetéből, de Hangay Niki nem gyönyörködik a kimerevített manierista képben, hanem továbbgondolja, és az utolsó sorral még egy emeletet húz a vers építményére; nem elvarrja a szálakat, hanem egy újabb mozzanat révén új dimenzióval teszi igazán komplexszé a képet.
A – szintetikus eper – váratlan és széttartó képekkel indul: a címben megjelenő eper megidézte természetesség úgy áll ellentétben a „szintetikus” jelzővel, hogy eközben mégis megfelel mindennapi tapasztalatainknak, tehát nem klasszikus oxymoron, mint a mondjuk a „jeges lángolás”. A „feledékeny főnix” képe remek: végül is a reinkarnációt az emlékezet elvesztésével szoktuk elképzelni, miért ne születhetne újjá a főnix is kifejlett testtel, de csibememóriával. És ha poraiból születik újjá, akkor hamut kell köpködnie: a bizarr kép voltaképpen realisztikus.
A lángok teremtik meg az átjárást a szexualitás szenvedélyes jelenete felé, amelyeket a következő néhány sor hétköznapisága ellenpontoz. Itt mintha értelmes, de nem egészen használható dolgok jelennének meg: a bal kéz (amely nyilván egy jobbkezes ember bal keze), a lepattogzott körömlakk, a „szintetikus eperíz” – és csakugyan, ezek látszólag megfelelőnek, de végül is haszontalannak vagy idegennek bizonyulnak, különösen a szerelmi szenvedélyből történő újjászületés képei után.
Innen a csillagok felé fordul a vers objektívje, ami a korábbi idők szerelmi költészetében nem ritkaság, de ahhoz, hogy ma komolyan lehessen venni, a költőnek muszáj kitalálnia valamit, ami radikálisan elhatárolja a képet a giccstől. Így lesznek ezek a csillagok halottak. Igaz, ez még mindig lehetne giccses, de a költő jó érzékkel kezd a fénysebességen spekulálni: a távoli csillagok talán már évmilliókkal ezelőtt kialudtak, csak a látvány még nem ért ide hozzánk.
Ez a tapasztalat a megfosztottság, a kicsiség tudatát idézi fel a lírai énben, amit azonban lehetetlen tragikusan átélni: azon, hogy nem érjük el a holdat, régi költők még merenghettek, de a gorillák kihalásánál, főleg az emberiség megsemmisülésénél már aligha kíván bárki is asszisztálni. A rendkívül személyes tónusban induló vers a természeti, sőt egyetemes katasztrófát poszthumán perspektívából nézve tulajdonképpen leszámol az érzelmekkel – és közben még csak egy könnycseppet sem ejt. Globális perspektívának sötét, de költői indulásnak ragyogó.
