1922-ben Az est riportere a Vakok Intézetét látogatta meg. „Legelőször a kefekötőműhelybe vezetett az utunk. A kefekötőműhely munkásai közül két leányra figyelmeztet vezetőm. Az egyik Csokonai Vitéz Mihálynak, a nagy költőnek rokona. – A vakok iskolájában mindketten igen szép műveltségre tettek szert – Csokonai Vitéz Gizella kisasszony maga is költő – jegyezte meg a főtitkár” – írta a riporter, majd a „filigrán termetű, kedves arcú leány” egyik költeményéből idézett: „Én nem látom a csillagok világát, / Pedig a lelkem gyakran ott lebeg. / Te látod mindig, minden alkonyaikor, /S hogy van, hogy meg ne ihleti szived?”. A cikkből megtudhatjuk, hogy Gizella – Csokonai Vitéz Mihály oldalági leszármazottja –, nemcsak a költő munkásságát, de Jókai műveit is jól ismeri.
| ||
Két évvel később a Világ című lap találta meg a vak nőt. Dénes Zsófia író, Ady egykori menyasszonya, későbbi életrajzírója látogatta meg a híres költő kései rokonát azzal a nem titkolt szándékkal, hogy valami különlegeset tudhat meg a dédnagybátyról. „Elmentem hozzá, hogy nézzem az arcát, hogy halljam a hangját, hogy valamit mondjon nekem az örök Diákról, a züllött vándorpoétáról, Ady egyenes elődjéről – 'ki fényküllőzött fél magyar eget'. Talán tud valamit Vitéz Gizella Vitéz Mihályról, amit még nem tudok és amit hallanom nagyon érdemes” – írta, de a továbbiakból kiderül, amit sejthettünk: Gizella a rokonság tényén túl nem szolgálhat egyéb információval: „Mi Debrecenből jöttünk Pestre és bár autentikusan, okiratok szerint vagyunk azonos család a Vitéz Mihályéval, de oldalágról származunk, mert sem a költőnek, sem pedig fivérének, a vándorszínésznek nem voltak egyenes leszármazottjai. Korán halt el mind a kettő, Csokonai Mihály, amint bizonyára tetszik tudni, harminckét éves korában, fivére pedig úgyszólván legelső színpadi kísérletei után. Családom birtokában nincsenek se levelek, se kéziratok: a költő teljes írott hagyatékát a debreceni levéltár őrzi” – mondta az akkor 30 éves nő, hozzátéve, hogy kedveli ugyan Csokonai műveit, azonban a kedvence Tompa Mihály. „Én tőlem a szilaj versei nagyon idegenek. Ami természetes, mert nő vagyok és ezenkívül világtalan is. Nagyon szeretem a Tihanyi echóhoz, a Magánossághoz, a Reményhez írt verseit, A lélek halhatatlanságáról irt ódáját. A Lilla-versek közt vannak nagyon bájosak, a Dorottya felüdít, de a bordalok elidegenítenek” – jegyezte meg Gizella, akiről az is kiderült, hogy négyéves korában, orvosi műhiba következtében vesztette el látását, azóta él a Vakok Intézetében, megtanulta a kefekötést, kosárfonást, a varrást és a horgolást. Én kinn, a 'látók' között rosszul érzem magam. Idegen vagyok nekik és ők nekem. Hideg nekem az ő világuk. De itt, a társaimmal, nagyon egyetértek, én itt boldog és valaki vagyok. Hanem amíg ehhez a megnyugváshoz eljutottam, sokat segítettek rajtam a versek. A magam irogatása, a nagy költők és legfőképp Tompa” – mondta Dénes Zsófiának.
| ||
Csokonai Vitéz Gizellának 1931-ben jelent meg első és egyetlen verseskötete szerzői kiadásban, ám Herczeg Ferenc szerkesztésében és patetikus, kissé túlcsordult előszavával: „Énekel a vak leány ezer szín megsejtett tavaszáról a bűbájos ifjúságnak. Lelke költői magányában oly módon emelkedik az imádott, benső Fény felé, mint a kicsi virág, mely hatalmas életakarattal nyújtózik küzdve az elérhetetlen napsugár után... A vak leány magánya rideg, fénytelen éj, de daloktól hangos tavaszi erdő” – írta Herczeg, de egy félmondatából („sok helyütt művészi hangok csendülnek meg dalaiban”) azért sejteni lehet, hogy Csokonai Vitéz Gizella versei igazából költőjük személye miatt érdekes. A verseskötet nyomán esett rá ugyan némi reflektorfény, egyik versét a rádióban is elmondhatta, de hamar megfeledkeztek róla.
1957-ben már egyik rokona (Csokonai Vitéz Zoltán Keravill-alkalmazott) „hívta ki” az Ország-Világ tudósítóját a Vakok Intézetébe, és az immár „törékeny termetű, fehér hajú” Csokonai Vitéz Gizella ismét tollba mondhatta szomorú, ám tartalmatlannak semmiképp nem nevezhető életét; verseskötete megjelenése után könyvtáros lett, és nyugdíjas napjait is azzal tölti, hogy Braille-írással szépirodalmi műveket másol. „Állandó hallgatója a rádió irodalmi és zenei műsorainak. Arany, Vörösmarty, Ady, Juhász Gyula, József Attila verseinek lelkes rajongója. A szép érzelmeket tápláló szimfonikus zene őrömre deríti” – írta róla az Ország-Világ.
Csokonai Vitéz Gizella 1965-ben halt meg, néhány verse 1992-ben megjelent a vakok és gyengénlátók Óda a fényhez című antológiájában, köztük ez:
Vágyam
Szeretnék lenni napsugár,
Melytől virág fakad!
Vagy párjára lelt, kis madár
Zöldelő lomb alatt.
Szeretnék lenni dal szava:
Igaz hitből való,
Vagy anya ajkán égi csók:
Szíveket gyógyító!
Nem vágyom lenni hatalom!
Féktelen kapzsiság,
Nem oly fény, amely bűnre von,
Kincs-szóró balgaság!
Nem vágyom lenni harc, mely öl,
Sem földi győzelem!
Akkor inkább egy sír-virág
Porladó kebelen.
Vagy inkább csak egy rejtett könny
Megtért bűnös szemén,
Vagy beteg ajkán egy mosoly,
Kihez még van remény!
De nem... Ne legyek semmi más...
Békesség legyek én!
Hol béke, ott a szeretet
S áldás annak ölén.
Legyek csend, amely tiszta, szent,
Mely tűr és megbocsát!
Egyedül erre vágyom én,
Mert ez a boldogság.
(Nyitókép: Csokonai Vitéz Gizella az Ország-Világ című lapban, 1957)
