Ady menyasszonya írt róla riportot, Herczeg Ferenc méltatta költészetét

1922-ben Az est riportere a Vakok Intézetét látogatta meg. „Legelőször a kefekötőműhelybe vezetett az utunk. A kefekötőműhely munkásai közül két leányra figyelmeztet vezetőm. Az egyik Csokonai Vitéz Mihálynak, a nagy költőnek rokona. – A vakok iskolájában mindketten igen szép műveltségre tettek szert – Csokonai Vitéz Gizella kisasszony maga is költő – jegyezte meg a főtitkár” – írta a riporter, majd a „filigrán termetű, kedves arcú leány” egyik költeményéből idézett: „Én nem látom a csillagok világát, / Pedig a lelkem gyakran ott lebeg. / Te látod mindig, minden alkonyaikor, /S hogy van, hogy meg ne ihleti szived?”. A cikkből megtudhatjuk, hogy Gizella – Csokonai Vitéz Mihály oldalági leszármazottja –, nemcsak a költő munkásságát, de Jókai műveit is jól ismeri.

A Tolnai Világlapja 1931. március 18-i számából

Két évvel később a Világ című lap találta meg a vak nőt. Dénes Zsófia író, Ady egykori menyasszonya, későbbi életrajzírója látogatta meg a híres költő kései rokonát azzal a nem titkolt szándékkal, hogy valami különlegeset tudhat meg a dédnagybátyról. „Elmentem hozzá, hogy nézzem az arcát, hogy halljam a hangját, hogy valamit mondjon nekem az örök Diákról, a züllött vándorpoétáról, Ady egyenes elődjéről – 'ki fényküllőzött fél magyar eget'. Talán tud valamit Vitéz Gizella Vitéz Mihályról, amit még nem tudok és amit hallanom nagyon érdemes” – írta, de a továbbiakból kiderül, amit sejthettünk: Gizella a rokonság tényén túl nem szolgálhat egyéb információval: „Mi Debrecenből jöttünk Pestre és bár autentikusan, okiratok szerint vagyunk azonos család a Vitéz Mihályéval, de oldalágról származunk, mert sem a költőnek, sem pedig fivérének, a vándorszínésznek nem voltak egyenes leszármazottjai. Korán halt el mind a kettő, Csokonai Mihály, amint bizonyára tetszik tudni, harminckét éves korában, fivére pedig úgyszólván legelső színpadi kísérletei után. Családom birtokában nincsenek se levelek, se kéziratok: a költő teljes írott hagyatékát a debreceni levéltár őrzi” – mondta az akkor 30 éves nő, hozzátéve, hogy kedveli ugyan Csokonai műveit, azonban a kedvence Tompa Mihály. „Én tőlem a szilaj versei nagyon idegenek. Ami természetes, mert nő vagyok és ezenkívül világtalan is. Nagyon szeretem a Tihanyi echóhoz, a Magánossághoz, a Reményhez írt verseit, A lélek halhatatlanságáról irt ódáját. A Lilla-versek közt vannak nagyon bájosak, a Dorottya felüdít, de a bordalok elidegenítenek” – jegyezte meg Gizella, akiről az is kiderült, hogy négyéves korában, orvosi műhiba következtében vesztette el látását, azóta él a Vakok Intézetében, megtanulta a kefekötést, kosárfonást, a varrást és a horgolást. Én kinn, a 'látók' között rosszul érzem magam. Idegen vagyok nekik és ők nekem. Hideg nekem az ő világuk. De itt, a társaimmal, nagyon egyetértek, én itt boldog és valaki vagyok. Hanem amíg ehhez a megnyugváshoz eljutottam, sokat segítettek rajtam a versek. A magam irogatása, a nagy költők és legfőképp Tompa” – mondta Dénes Zsófiának.

1957-ben, az Ország-Világban

Csokonai Vitéz Gizellának 1931-ben jelent meg első és egyetlen verseskötete szerzői kiadásban, ám Herczeg Ferenc szerkesztésében és patetikus, kissé túlcsordult előszavával: „Énekel a vak leány ezer szín megsejtett tavaszáról a bűbájos ifjúságnak. Lelke költői magányában oly módon emelkedik az imádott, benső Fény felé, mint a kicsi virág, mely hatalmas életakarattal nyújtózik küzdve az elérhetetlen napsugár után... A vak leány magánya rideg, fénytelen éj, de daloktól hangos tavaszi erdő” – írta Herczeg, de egy félmondatából („sok helyütt művészi hangok csendülnek meg dalaiban”) azért sejteni lehet, hogy Csokonai Vitéz Gizella versei igazából költőjük személye miatt érdekes. A verseskötet nyomán esett rá ugyan némi reflektorfény, egyik versét a rádióban is elmondhatta, de hamar megfeledkeztek róla.

1957-ben már egyik rokona (Csokonai Vitéz Zoltán Keravill-alkalmazott) „hívta ki” az Ország-Világ tudósítóját a Vakok Intézetébe, és az immár „törékeny termetű, fehér hajú” Csokonai Vitéz Gizella ismét tollba mondhatta szomorú, ám tartalmatlannak semmiképp nem nevezhető életét; verseskötete megjelenése után könyvtáros lett, és nyugdíjas napjait is azzal tölti, hogy Braille-írással szépirodalmi műveket másol. „Állandó hallgatója a rádió irodalmi és zenei műsorainak. Arany, Vörösmarty, Ady, Juhász Gyula, József Attila verseinek lelkes rajongója. A szép érzelmeket tápláló szimfonikus zene őrömre deríti” – írta róla az Ország-Világ.

Csokonai Vitéz Gizella 1965-ben halt meg, néhány verse 1992-ben megjelent a vakok és gyengénlátók Óda a fényhez című antológiájában, köztük ez:

Vágyam

Szeretnék lenni napsugár,

Melytől virág fakad!

Vagy párjára lelt, kis madár

Zöldelő lomb alatt.

Szeretnék lenni dal szava:

Igaz hitből való,

Vagy anya ajkán égi csók:

Szíveket gyógyító!

Nem vágyom lenni hatalom!

Féktelen kapzsiság,