„Akkor most ki autentikusabb?”

Sorköz

Al-dunai álom címen jelent meg a József Attila-díjas költő-drámaíró Szálinger Balázs legújabb kötete, egy útinapló. Az ismeretlen Dél-Erdélyről, globalizációról és autenticitásról, a múlt eltűnő nyomairól beszélgettünk a szerzővel.

 

Magyar Narancs: Akik ismerik a korábbi könyveidet, tudhatják, hogy Erdély kiemelten fontos terület neked kulturális, földrajzi és mondhatni magánéleti szempontból is. De Dél-Erdély eddig nem volt fent a térképeden. Hogy keveredtél, illetve hogy keveredtetek oda, és miért éppen arra a vidékre, amiről az Al-dunai álom végül is megszületett?

Szálinger Balázs: Vagy hat-hét éve egyszer a feleségemmel véletlenül letértünk erről a megszokott Várad-Kolozsvár-Székelyföld útvonalról. Nagyon izgalmas volt, hogy meg kell dolgozni ugyanazért az élményért, amit Észak-Erdélyben eleve konyhakészen a magyarországi turisták elé tálalnak. Nagy felismerés volt, hogy egy kirándulás lehet nyomozás is, úgyhogy folytattuk. Az Al-Duna vidéke pedig régi álom volt, gyerekkori becsípődés, nagyjából ekkor tudatosult bennem, hogy jé, Lengyel Dénes mondáskönyve csak egyetlen, a középkori hangsáv, emellett akár el is lehetne oda menni, megnézni, milyen mindez a huszonegyedik században.

MN: Egy hónapot töltöttetek „terepen”, ami, ha akarom sok, ha akarom kevés. A könyved harmincegy nap feljegyzéseiből áll, de érzésre egy bő évszázad benne van. Van ilyen törvényszerűség, hogy mennyit kell egy adott helyen lenni, hogy írni tudjunk róla?

SzB: Az egy hónap jó kerek egység, és a negyvennapos bibliás szám is vonzó, de a válasz elég profán: egy hónapra volt a legegyszerűbb szállást találni. Az már az az időintervallum, hogy a piacon ismeretségek alakulnak. Most ősszel voltunk Nagybányán, szintén hajszálra egy hónapot, működő, egészséges hossz.

 
Al-Duna (Fotó: Szálinger Balázs)

MN: Az új könyved egyfelől nagyon másnak tűnik, mint a korábbi verses- vagy drámaköteteid, hiszen ez az első úgynevezett faltól-falig prózakönyved, ugyanakkor mégis tovább viszi a megelőző munkák több karakterjegyét: a költői látásmódot, a történelmi idő szabad kezelését, a valóságérzékelés aprólékosságát. A kérdés végül is nagyon profán: mi ez, napló, útleírás, költői vízió egy elsüllyedt vagy folyamatosan süllyedő világról?

SzB: Nehéz címkézni, mert egyszerre útirajz, igen, egyszerre nyomozás, egyszerre az életem. Maradnék annál, hogy álom, még ha ez nem is műfajmegjelölés. De ha mégis eljátszunk azzal, hogy az álom egy műfaj, akkor tudjuk, hogy abba rengeteg regiszter belefér, és jöhet benne következetlenül minden egymás hegyén-hátán. Hát ez valami ilyesmi.

MN: Az útikönyv, az irodalmi útleírás szempontjából egyébként voltak előképeid, olyan munkák, amiket szívesen olvastál már a saját Al-dunai utad előtt is?

SzB: Petőfi mindenképp! Szerintem Esterházy Pál Mars Hungaricusa is ott van valahol a háttérben, mert többször is elolvastam az utazás előtt. Evlija Cselebi magyarországi utazásai. Magris Dunáját kézenfekvő volna mondanom, és ott volt a radaron, sőt, kölcsönkaptam egy tájékozott humorista barátomtól, el is vittem magammal, de egyszerűen nem mertem kinyitni. Féltem, hogy zseniális, és úgy akarok majd látni.

MN: Az utóbbi időben mintha lenne egy óvatosabb hullám a kelet-európai vagy kelet-közép-európai irodalmakban, amelyik a saját régió újrafelfedezésére tesz valamiféle kísérletet. A lengyel Andrzej Stasiuk könyvei, köztük az Útban Babadagba magyarul is olvasható, ahogy a szintén lengyel Mariusz Szczygieł csehországról írott Gottlandja, vagy a magyar-lengyel Krzysztof Varga magyar tematikájú könyvei is. Itthonról például Kiss Noémi Rongyos ékszerdoboza lehetne példa. A te könyved milyen viszonyban van az effajta regionális útleírásokkal?

SzB: Németh Zoli mesélte, hogy a cseh-szlovák-lengyel irodalmi világban újabban népszerű műfaj ez, de bevallom, erről nem tudtam. Kiss Noémi könyvét korábban olvastam, és egy-egy fejezete kifejezetten lebilincselő volt. De nem hiszem, hogy hatott volna rám.

 
A szerző a helyszínen

MN: Ezekben a kísérletekben a kelet-európai régiók fel-, illetve újrafelfedezése néha az autenticitás mítoszát tolja túl. Mintha a szegénység, a reménytelenség vagy a politikai-földrajzi elszigeteltség egyben valamiféle szívós autentikusságot is magával hozna, mondjuk az uniformizálódó jóléti társdalmakkal ellentétben. Én ezzel a nézőponttal szemben elég szkeptikus vagyok, de nagyon kíváncsi lennék, te hogyan látod ezt.

SzB: Szerintem ez a fajta autentikusság más-más elektronhéjon létezik, mint amelyen a globalizáció hat. Nyilván kimosódik sok minden a saját ásványi anyagokból, de egész váratlan ellenirányú jelenségek is vannak. Egy példa. A levegőben van, és kimondott közhely is, hogy Erdély autentikusabb Magyarországnál, Magyarországon már nincs igazi falu, nincs sár, nincs tájszólás, már nem tartanak állatokat házaknál, mindenki a Tescoból hoz mindent. Ami jókora baromság, és egy elég művelt erdélyi kollégámtól hallottam ezt a véleményt, olyantól, aki nem nagyon járt a Dunántúlon, és Magyarországról annyit tud, hogy Alföld, Pest, agglomeráció, Balaton, és maximum Szeged. Ugyanakkor amikor a szokásokról beszélgettünk a román vendéglátóinkkal, és szóba került a lakodalom, és kérdeztük, ott is van-e olyan, hogy lányrablás, majd menyasszonytánc: összenéztek, és nevettek. Ott ez egy rég kihalt szokás, amiről tudni még tudnak, de már a messzibe vész. Hitetlenkedve néztek, mert a fenti logika ellenében hat a tény, hogy egy magyarországi falusi lagziban ez teljesen általános jelenet. Akkor most ki autentikusabb? Az tény, hogy a társadalom szétesési folyamatában a kis közösségek szintjén Magyarország előrébb tart, és ez a szint rengeteg sajátos ásványi anyagot tárol.

MN: Autentikusság ide vagy oda, végső soron az a kérdés, hogy hogyan fog mindez elveszni. Ha elvándorolnak a fiatalok Nyugatra, és kipusztul a vidék, akkor úgy, ha beáramlik a nyugati (vagy keleti, távol-keleti) tőke, akkor meg a globalizáció számolja majd fel ezeket a közösségeket. Nincs más út, vagy van?

SzB: Szerintem nincs.

MN: Említetted korábban, hogy mondjuk az elvándorlási helyzetet a magyar állampolgársági törvény sem kifejezetten pozitív irányba mozdította el. Hogy érted ezt?

SzB: Biztos lehetett volna olyan szabályozást is alkotni, amiben a határon túli magyarok magyar állampolgársága mellett a jogalkotó azt is megoldja, hogy ne ürítsük ki ezeket a területeket. Szerintem ez csak szakmai kérdés. Volt, lehetett volna.

MN: A kötet egyik fontos megjegyzése, ami egyben a címválasztást is magyarázza, így szól: „A Duna természetes, eleve kitalált, teremtett szintje, az a valóság. Amit most látunk, és valóságként olvassuk, az csak emberi fantázia. Álom.” Ebben valamiféle poszthumán vízió is ott lappang, az ember utáni, önmagát helyreállító természet, és az álomként elmúló emberi civilizáció viszonyáról. Felteszem, ebben a dichotómiában nem igazán létezik középút.

SzB: Igen, pont erre szerettem volna utalni. Az Erőmű, ami miatt megváltozott a táj, nem fog mindig ott állni, ez a biztos. Mondjuk ötszáz vagy ezer év múlva már nem a villamos áram lesz az energia alapja. Vagy másból nyerjük. Hátha elhasználódik, nem éri meg fenntartani stb., és akkor az Erőműnek vége, visszamegy a Duna vízszintje az eredetire. De ez eleve egy olyan gondolatfutam, amiben ötszáz vagy ezer év múlva létező, tevékeny és képességes emberiséget feltételezünk. Ezt pedig nem látom túl biztosnak. Úgyhogy az is lehet, hogy magától dől össze, sokkal később.

MN: Az Al-dunai álom utolsó bejegyzése ismét a költészetet hívja elő: „hajnal van, nem jön a vers” – írod? Azóta megjött már?

SzB: Vannak versek a legutóbbi verseskötet óta, de a járványhelyzet a munka szempontjából is elég zűrzavaros időszakot hozott. Sajnos nem tudok úgy dolgozni, ahogy szeretném, de minden afelé megy, hogy ez megoldódjon. Egy hete már hosszabbodnak a napok, mindjárt itt a tavasz.

 

Neked ajánljuk