„A politika és a vers ellentétes dolgok” – Interjú Schein Gábor íróval

Legutóbbi könyve, az Ó, rinocérosz Európa történetének feldolgozása, teljesen rendhagyó módon. A rinocérosz ír, ide-oda sétál az időben, ősi és nagyon mai, nincsenek határai. Mindent tud, és semmit, mindent tisztán lát, és váratlanul cselekszik. A könyv kapcsán aranykorokról, változásokról és reményről beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Verses regény, jelzi a fülszöveg. Az lenne valóban? Vagy ez is, akár a líra és az epika, mára sokkal fluidabb műfajjá vált? Nem először írsz ilyet, de ez a munkád a Bolondok tornyára se hasonlít.

Schein Gábor: A verses regény különös határműfaj. A 19. században Európa szinte minden irodalmában megjelent, kialakultak változatai, aztán ahogy jött, el is tűnt, mint valami avitt dolog. Nem így nálunk.

A magyar irodalomban túlélte saját alkonyát. Meglepő, de a 20. században folyamatosan keletkeztek ilyen művek, összességében nem is kevés, és keletkeznek ma is.

 

Azt mondhatnám, hogy ez lett a műfaj legelevenebb korszaka. Valami mégis változott. Mindenki minden egyes művével újra feltalálja a műfajt úgy, hogy abban mindig benne van a múltja is, a múltjának egy fontos részlete, amely hirtelen aktuális lesz és élő. Az Ó, rinocérosz és a Bolondok tornya valóban különböznek. Egy dolog közös bennük: a valószínűtlen időutazás. Az Ó, rinocérosz ovidiusi értelemben abszurd időutazás. Itt egy rinocérosz veszi magára az időt, a történelmet, a mítoszét és a jelenét is. Az ő alakváltozatai, folytonos átalakulása olyan szabadságperspektívát nyit, amilyenre az időbe süppedve nem lehet szert tenni. A műfaj meghatározásával azért én is bajban voltam. Mit kezdjek valamivel, ami, bár eljárt fölötte az idő, mégis folyton újjászületik? Mégis, milyen az idő természete? Valóban képes eljárni? Inkább talán mindig másképpen jár, mint ahogy várnánk. És ha másképp jár, melyik az a pont, amikortól azt mondhatjuk egy versekben írott, többnyire epikus szövegtestre, hogy verses regény, és melyik az a pont, amikor már nem mondhatjuk ezt róla?

MN: A mottó Ovidius Átváltozások című művének első négy sora Csehy Zoltán új fordításában: „Új testekké vált formákról késztet a lélek / írni; nagy isteneink, ihlessétek meg a versem, / (úgyis a műveteket zengem), hadd szálljon az ének / folytonosan, s a világkezdettől jusson a máig.” Ovidius az aranykor költője volt.

SG: Azért Augustus kora sem volt aranykor. Vérben született és egy diktátor erős keze tartotta össze. A történelemben nincsenek tiszta pillanatok, a cselekvésnek ilyesmire nem érdemes várnia. Nincsenek aranykorok. Nincs ártatlanság, és a legjobbnak látszó megoldások általában szörnyű eredménnyel járnak. Ovidiusnak például nagyon nem tetszett, amiben élt, jól meg is járta. Konok volt, és nem védte meg, hogy mindenki tudta, kicsoda ő. Ironikus volt és szabad. A rinocérosz nálam valóban az első és az utolsó átváltozás. A lénye sokféle, de a sokféleségnek is határai vannak. Az átváltozás kiszámíthatatlan, de nem iránytalan. Az új testté vált forma maga a rinocérosz és a könyv, ami formasejtelemből testté vált. És ott van a lélek, ami ezt az egészet mozgatja. A képzelet, a vágy, a félelem. Valami, aminek nem tudjuk a pontos nevét. Mindenesetre az én könyvemben is egyszerre van jelen Európa teljes ideje, egy olyan Európáé, amely a magyar irodalomban itt születik meg, és ami semmiképpen nem olyan hely, nem olyan fogalom, amelyre a hagyományaink szerint gondolhatnánk. Ez az állat hirtelen rápecsételődött Európára, rápecsételődött az időre, és hát rám is. A rinocérosz egyszerre falstaffi és hamleti lény. Elszenved, bajt okoz, félreért, meglát, és valamiképp mégis bumfordi nagy hordóként nevetve zúdul végig az időn.

 

Schein Gábor

MN: A kötet végén feloldozod Ovidiust: a száműzetés letelt. „Semmi nem tart örökké.”  Olyan ez, mint egy varázsige…

SG: Jobb vigaszt nem találtam. És ez a vigasz szerintem valóban szabadító. Minden jel arra vall, hogy be vagyunk zárva az időbe, a saját életidőnkbe éppen úgy, mint a közösségi időbe, ami a mi tájunkon soha nem volt kellemes. Ez joggal tehet bennünket reménytelenné. Az idő nem tartalmaz feloldozást. De lám, valójában nem vagyunk bezárva. Létezik a végtelen, akkor is, ha a véges nagyon hosszú és reménytelen. Képesek vagyunk megpillantani azt, ami nem véges, miközben mi azok vagyunk. Képesek vagyunk erre a mindenkori pillanatban is, birtokolni azonban nem tudjuk. És erre nincs is szükség. Nem kell kivárnunk olyan lehetetlenül hosszú időt, mint Ovidiusnak arra, hogy száműzetése leteljen. Az, hogy semmi nem örök, hogy halandók vagyunk, szerintem maga a tiszta kegyelem, mert ez ad értéket a percnek.

MN: Át lehet még változni? A válság nagy kérdése is ez: képes még változni Európa? Illetve képes ellene menni a „természetesen” zajló változásoknak: a populizmus, a környezetrombolás, a pusztítás ellen tenni? Az elején felteszed a kérdés: Vajon fegyver volna a vers is? „Ez volt az első eset, amikor nem kibúvónak, halogatásnak érezte az írást, hanem tiszta cselekvésnek” – halljuk egy kritikus ponton a rinocérosz gondolatait.

SG: A politika és a vers ellentétes dolgok. A politikában a gyors cselekvésnek önértéke van. Jobb gyorsan cselekedni, mint nem cselekedni, akár jól, akár rosszul, mert aki gyorsan cselekszik, előnybe kerül. A vers a csendből születik és oda tér vissza. Önmagában véve nem cselekvés, hanem esemény. De az ellentétes dolgoknak általában mély közük szokott lenni egymáshoz. Kölcsönösen elbizonytalanítják egymást, kérdéseket kényszerítenek ki. Mi a politika a saját életemben? Mi a politika az írás szempontjából? Sok bennem a kétely. Egy biztos, nem vagyok politikus, és az írást nem állítom politikák szolgálatába. Író vagyok. Az írás számomra kísérletezés, önmagam meghaladása.

Az alaphelyzetem így írható le: nincs mit kifejeznem, és a nyelv sem olyan eszköz, amivel ki lehet vagy ki tudok valamit fejezni.

Ügyetlenkedem, botladozom. Amikor írni kezdek, nincs semmi, amiből kiindulhatnék. Félelem van bennem. Félelem a saját erőtlenségemtől, a nyelvtől, az ürességtől. Ezen a félelmen aztán felülkerekedik a vágy az írás után. Ez vezet, illetve a kíváncsiság. Ez az alaphelyzetem, ilyen vagyok. Innen tekintek a politikai cselekvésre. Nézd, például az a vers, amelyet említettél, tartalmaz egy hosszú idézetet. A rinocérosz azt követően érzi úgy, hogy végre, bár csak írt, tett is valamit, miután lemásolta Ulrike Meinhofnak, a 70-es évek híres szélsőbaloldali német terroristájának szavait. Értem és osztom a vágyat a cselekvésre, értem, hogy bizonyos helyzetekben az erőszak sem képez átléphetetlen határt. De én ösztönszinten nem  így működöm, és elvileg sem tartom helyesnek, amit Meinhof jónak vélt. Más pontokon a rinocérosz egy mai populista nyelvén szólal meg, és süvöltve arról panaszkodik, hogy ma sokkal fontosabb a politikai korrektség, mint az igazság, és ez valójában dekadencia, önveszélyes cselekvésképtelenség, amit a betolakodók majd ki fognak használni. Nekem ezek nyelvek, amelyek valahogy megpróbálják elrendezni a világot. És sok minden következik belőlük. Halált is hozhatnak. Az írás a maga történelmi dátumával lép az időbe, és ha jó, fel tudja szabadítani a gondolkodást, a képzeletet, az érzékelést. Engem ez érdekel. Az írástól függetlenül úgy látom, hogy Európa története a permanens válságok története és a folyamatos átváltozásé. Rémtörténet, megújulás-történet. Úgy fest, hogy állandóan a huszonnegyedik órában vagyunk, nincs időnk, tenni kell.

Ha valamiben van remény, szerintem éppen az átváltozás az.

Képesek vagyunk változni, és ez maga az élet. Az élet mindig hevesen meg akar újulni. Szerintem ez a remény. Megoldás viszont nincs. De bármilyen sötét ez a kor, messze nem mi vagyunk a történelem legszerencsétlenebbjei. Tehetünk jót és rosszat, írhatunk és gondolkozhatunk. Nem ülünk börtönben. E sötét korban valóban vannak szerencsétlenek. Szerencsétlenek az afrikai kobaltbányákban dolgoztatott gyerekek. Szerencsétlenek a nyomorgók és akiket rabszolgaságban tartanak. Szerencsétlenek, akik nem tudják, mi az, jóllakni, emberi szót kapni, milyen az, ha tető van a fejed fölött. A rinocérosz belőlük is van. A valódi politikai kérdés szerintem a tető, a kenyér, a levegő, a szó. És ez közös az irodalommal.

MN: Nálunk közölted – mint vírusnapló-szerző – a rinocérosz vírusverseit. Ezek már módosultan kerültek a kötetbe, de már akkor jelezted, hogy a szövegek a pandémia előtt születettek. Mintha életre kelt volna a fikció.

SG: Igen, ez megtörténik. És azt is, hogy csak később értem meg, mennyire pontosan mondott ki rólam valamit, amit leírtam. Az írás kockázat. Senki nem mondta, hogy nem az. És én éppen erre a kockázatra vágyom.