"Az abúzus sem csak fekete vagy fehér, nem mindig egyértelműek a szerepek"

Sorköz

Tavaly ősszel, a világjárvány kitörése után jelent meg Halász Rita első regénye, ami a nehezített körülmények ellenére is sikeres lett. A napokban átvett Margó-díja örvén kérdeztük írói indulásról, nehéz témákról, és a folyton gyorsuló valóságról.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. október 21-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: A tavaly őszi Margó fesztiválon mutattátok be Mély levegő című, azóta négy kiadást megért regényedet, az idei őszi fesztiválon elnyerted vele a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó Margó-díjat. A könyv közben a Libri-díj rövid listájára is felkerült, megjelent a második kiadása, és nemrég arról lehetett olvasni, hogy filmsorozat készülhet belőle. Miközben művészettörténész vagy, a Szépművészeti Múzeumban dolgozol. Milyen várakozások voltak az írói bemutatkozás előtt?

Halász Rita: Kívülről érkeztem az irodalomba, nem íróként éltem eddig, a környezetem sem íróként tartott számon, de úgy tűnik, hogy megtaláltam itt a helyemet. Nem is feltétlenül a regény megjelenése volt a belépő, hanem elsősorban az, hogy első körben elő mertem lépni az írásaimmal egy szűkebb közeg számára. Nyolc éve foglalkozom aktívan az írással. Bekerültem néhány éve Kukorelly Endre írószemináriumába, ahol nagyon sokat tanultam, és ahol egy olyan kör fogadott, akik azóta már maguk is kötettel bíró szerzőkké váltak. Bakos Gyöngyi, Harag Anita, Piros Vera tartoznak ide többek között. Közben részt vettem a József Attila Kör szemináriumain is, illetve a Független Mentorhálózatban Bencsik Orsolyával dolgoztam együtt. Ezeken a szűrőkön át jutottam a kívülálló helyzetéből egyre beljebb. A sok közösen elvégzett munka rengeteget jelentett.

MN: Ilyenkor még mindig felmerül az a kissé anakronisztikus kérdés, hogy tanítható-e az írás, lehet-e a szépirodalomra műhelymunkaszerűen felkészülni. Nyugat-Európában vagy Amerikában ez már magától értetődik, de épp a ti példátok mutatja, hogy nálunk is milyen hatékonyan működik ez a dolog.

HR: A taníthatóságról vagy tanulhatóságról sokszor eszembe jutott, hogy ha táncolni akarok, elmegyek egy tánctanárhoz, ha rajzolni szeretnék, egy rajziskolába iratkozok be, az írással miért lenne ez másképpen? Az én első írásaim is hemzsegtek a kezdő írók tipikus hibáitól. És ahhoz, hogy ezeket felismerjem és ki tudjam javítani, nagyon hasznos volt, hogy alaposan és szigorúan átbeszéltük a kérdéses pontokat. Kukorelly Endre szemináriumain elsősorban nem a dramaturgiáról vagy a cselekmény bonyolításáról beszéltünk, hanem a nyelvre, a mondatra koncentráltunk, és ez borzasztó hasznos tapasztalat volt. A szöveghez való hozzáállást tanultuk meg. Ráadásul együtt beszélgettünk prózaírók és vers­írók, és sokszor a versírók által felvetett problémák végiggondolása segített prózaírói kérdésekben is.

MN: A regényed tematikája ezektől a foglalkozásoktól függetlenül alakult ki?

HR: Igen, ezek a Vera-történetek, amelyekből összeállt a Mély levegő regényanyaga, már a szemináriumok előtt motoszkáltak bennem. Csak épp a megfelelő hangot nem találtam hozzájuk – és ebben jelentett sokat a közös munka. A szemináriumok hatására félre is tettem négy évre a regénytervet, hogy előbb megtanuljak egy jó mondatot, bekezdést, párbeszédet írni. És amikor éreztem, hogy megtaláltam a hangot, akkor vettem elő a témát ismét.

 
Fotó: Németh Dániel

MN: Ehhez elég komoly önreflexióra van szükség.

HR: Az is kellett hozzá, hogy ne fiatalabban fogjak neki a regényírásnak, mert akkor biztosan nem lettem volna ilyesmire képes. Most viszont volt bennem elég türelem illetve kíváncsiság is.

MN: A regény egy tönkrement házasságot vizsgál, a főszereplő Vera kiútkeresését a kudarcból. Abúzus, családon belüli erőszak, a párkapcsolatok sötét oldala – mindez ma itthon és külföldön is az egyik legfontosabb beszédtémává vált, a MeToo-mozgalom felbukkanásán vagy az olyan eseteken keresztül, mint amilyen a Renner Erikáé vagy az Orosz Bernadetté volt. A megélénkülő társadalmi diskurzus segítette vagy nehezítette az írást?

HR: Amikor elkezdett ez a téma bennem körvonalazódni, még sehol nem volt a MeToo, aztán viszont berobbant, és talán ez is hatással volt arra, hogy félretettem a regénytervet egy időre. Úgy éreztem, hogy még nem vagyok készen rá, hogy egy ilyen összetett problémáról írjak.  Hirtelen az is nyomasztott kicsit, hogy nagyon rövid idő alatt túl sok minden jött fel ebben az ügyben. Ahhoz nagyon szerettem volna tartani magam, hogy ne legyen didaktikus a könyvem, ne legyen beskatulyázható, kerülje el a közhelyeket és a sablonos ítéleteket. Egyáltalán, ne ítélkezzen. Mindez abban a pillanatban nem tűnt könnyűnek, ezért kellett eltolnom magamtól a regényt. Ahhoz pedig, hogy a nyelv is készen álljon, kellett nekem ez a néhány év. 

MN: Az olvasói reakciók mennyire tükrözték azt, hogy megváltozott az érzékenység ezekkel a témákkal kapcsolatban?

HR: Nagyon erősen. De valamiféle zavar is érzékelhető. Van egy nagyon ideologikus hozzáállás, szinte elvárás is, hogy egy erőszakos kapcsolatról szóló könyvnek hogyan kell kinéznie, mit kell mondania. Én viszont szerettem volna elkerülni a kötelező fordulatokat, és azt is, hogy túlságosan kétpólusú legyen az ábrázolás.

Az erőszak, az abúzus sem csak fekete vagy fehér, nem mindig egyértelműek a szerepek, és sokszor a döntések motivációi sem világosak.

Az áldozathibáztatásnak is forrása, hogy nem akarjuk megérteni, más embereknek más motivációik, más félelmeik, más vágyaik vannak. Volt olvasó, aki Vera karakterét túl erőszakosnak, volt, aki túl gyengének tartotta, akadt, aki Stockholm-szindrómát említett vele kapcsolatban, és olyan is, aki az egész regényt érezte feminista szemszögből megkérdőjelezhetőnek.

MN: Ugyanakkor nagyon sokan elolvasták. Mi volt a legmeglepőbb és a legfelemelőbb reakció?

HR: Meglepő volt például, hogy egy dedikálás után odajött hozzám egy férfi, és azt mondta, az én regényem mentette meg a házasságát. Az ilyesmire nem lehet felkészülni. Persze, nagyszerű érzés volt. Mint ahogy az is, hogy több házaspártól is hallottam, hogy felváltva olvasták a könyvet, és aztán megbeszélték az élményeiket, és ezek nagyon fontos beszélgetések voltak a magánéletük szempontjából is. Vagy amikor egy anya arról számol be, hogy a gyerekével kapcsolatos indulatai lettek érthetőbbek számára a könyvbeli anya-gyerek kapcsolat után. És persze az értő kritikákkal, a nyitott olvasók érdeklődésével mindig felemelő volt szembesülni.

MN: Új regényen dolgozol, amiben egy mai misztikus, egy mai női szent, Szent Fruzsina szerepel, aki nem hagyja el a szobáját. Ez a bezártság alighanem már a Covid-tapasztalathoz köthető.

HR: Ez a téma is régóta érdekel, 2017-ben is írtam már Szent Fruzsiná-s szövegeket, de tagadhatatlan, hogy azóta a Covid-élmény erősen rányomja a bélyegét erre a történetre. Kicsit úgy alakul ez a téma is, mint a Mély levegő története, hogy amíg én dolgozom rajta, a külvilág eseményei váratlanul beelőznek.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk