Ahogy arról korábban hírt adtunk, október 28-án négy kiváló macedón író mutatkozik be személyesen a Magvető Caféban, Froszina Parmakovszka, Lira Bojku, Davor Sztojanovszki és Petar Andonovszki (képünkön). Az alkotókat Nanad Stevovic, az Ili-ili kiadó vezetője mutatja be, mi pedig Petar Andonovszki Félelem a barbároktól című regényéből mutatunk most be egy részletet, Czinege-Panzova Annamária fordításában.
| ||
Bevittem Evgenijnek a tányér levest. Amikor próbáltam a kanállal enni adni neki belőle, eltolta a kezem, mondván, lehet, hogy beteg, de nem nyomorék, még képes egyedül enni. Aztán megkért, hogy hagyjam magára a szobában. Amikor lementem, Igor ott ült az asztalnál, megterített tányérokkal és kanalakkal, csendben ettünk. Vacsora után elnézést kért a buta viselkedéséért, azt mondta, nem akart megsérteni, csak aggódik, nehogy történjen velem valami. Nem mondtam neki semmit, összeszedtem az edényeket, és kimentem a konyhába. Kis idő után utánam jött, és azt mondta, van egy apró ajándéka a számomra. A kabátja belső zsebéből egy tojásdad türkizkövet vett elő, aztán így szólt: ̶ Neked halásztam ki a tengerből. Óvatosan fogtam meg a követ, mintha a legvékonyabb üvegből lenne és bármelyik pillanatban összetörhetne. Igor azt mondta, megy és átöltözik. Az ajkamhoz emeltem a követ és a nyelvem hegyével megnyaltam. Sós íze volt. Újra megnyaltam. Hirtelen hisztérikusan nyalogatni kezdtem, és folytattam egészen addig, amíg az utolsó csepp sót is lenyaltam róla. Aztán lefeküdtem a konyha padlójára és sírni kezdtem. Hangosan, zokogva sírtam. Aztán megláttam, hogy Igor ott áll az ajtóban és engem néz. Felálltam, letöröltem a könnyeimet, és megkértem, mesélje el, hogy telt a napja, és hogy milyen a tenger színe, hullámzik-e vagy csendes, mondjon el mindent, azt is, hogyan vette észre a követ, miért éppen ezt, és nem egy másikat, mindent tudni akartam. Igor kézen fogott és az asztalhoz vezetett, leült velem szemben, egy ideig hallgatott és a pókot nézte, amely épp akkor ereszkedett le a plafonról az ablak felé, aztán beszélni kezdett: ̶ Miután tegnap alig sikerült egyetlen halat fognom odalent, a Szarakiniko-parton, elhatároztam, hogy ma változtatni fogok. Amíg a doktortól jöttem hazafelé, eszembe jutott, hogy a halász, aki elhozott ide, elmesélte, hogy van egy világítótorony a szigeten, s hogy amikor a tenger nyugtalan, ott lehet a legtöbb halat fogni. A halász azt mondta, hogy mindjárt a világítótorony mellett lakik az őr is a bolond feleségével, azt mondta, ha arra járok, biztosan látni fogom, mindig ott áll a sziklán és a tengert nézi, hosszú haja van, majdnem földig érő, de ha meglátom, jobb ha nem megyek a közelébe, mert időnként elég agresszív tud lenni. Amikor odaértem a világítótoronyhoz, a kecskék ösvényén ereszkedtem le a tengerhez. A partra érve láttam, hogy tőlem jobbra az egyik sziklán egy nő áll és a tengert nézi. De egyáltalán nem hasonlított a halász leírására. Vállig érő haja volt és gondozott kinézete, szürke ruhában volt, kissé viseltes, de tisztának tűnő ruhában, semmi jelét nem adta, hogy őrült lenne. Álltam ott egy darabig őt nézve, míg ő egyszer sem pillantott rám, azt hiszem, Kréta irányába nézett. Onnan látszik legjobban Kréta szigete, bár így is csak egy folt a tenger és az ég között. Mihelyt közelebb mentem a vízhez, ő is arra fordult és elindult felém. Álltam és zavartan néztem rá. Amikor már csak egy lépésre volt tőlem, a szemembe nézett. Vad volt a tekintete, de nem őrült. Az arcán gyengéd kifejezés ült, fáradtnak tűnt, mintha semmihez sem lenne ereje, ahhoz végképp nem, hogy bárkinek is ártson. Hosszú és kellemetlen csend után így szólt: ̶ Add a kezed! – Inkább parancsnak tűnt ez, mint kérésnek. Bizonytalanul kinyújtottam a kezemet és a kezébe helyeztem. Az ő keze gyengéd volt, hirtelen az az érzésem támadt, hogy bíznom kell benne. Hosszan, elgondolkodva nézett, mintha a sorsomat akarná megjósolni. Egyszerre azt mondta: Vizet látok… sok vizet… és egy hajót… messze… nagyon messze… már nem is látszik… ujjával az életvonal végére mutatott. Aztán elengedte a kezem, és ijedten futásnak eredt a kecskék ösvényén felfelé, futás közben néha hátrafordult, hogy lássa, nem követem-e őt. Miután eltűnt valahol a világítótorony környékén, én a sziklára ültem, ahol azelőtt álldogált, és csak néztem a tengert, még órákon át rajta, az asszonyon tűnődve. Amikor esteledni kezdett, eszembe jutott, hogy még egyetlen halat sem fogtam. Hát ezért jöttem olyan későn.
̶ És a kő? – kérdeztem csendesen. Rám nézett, mintha nem értené mit mondok, aztán így felelt: ̶ A követ ott találtam a sziklán, azt hiszem ő tartotta a kezében, aztán amikor elindult felém, ott hagyta.
Szorongatni kezdtem a követ a tenyeremben, Igornak azt mondtam, hogy álmos vagyok és lefekszem, pedig csak arra vágytam, hogy minél előbb eljöjjön a másnap este, és ő újabb történeteket meséljen nekem.
| Első állomás A szerdai est egy nagyobb, a tervek szerint éveken átívelő rendezvénysorozat fontos állomása lesz, amelynek gazdája Zlatko Panzov, az ELTE Szláv és Balti Filológiai Intézetének macedón lektora (képünkön) lesz. Panzov az utóbbi 15 évben a magyar kultúra (és azon belül hangsúlyosan a magyar irodalom) macedóniai népszerűsítésével foglalkozik, Czinege-Panzova Annamáriával (aki az est tolmácsa is lesz) együtt már több mint harminc magyar könyvet ültettek át macedón nyelvre. Panzov szervezi emellett a magyar írók, zenészek és a magyar filmek kinti bemutatkozását is. 2019-ben a Macedón Lektorátus, a Teleház Skopje és az Észak-Macedón Köztársaság kulturális minisztériumának támogatásával hagyományteremtő szándékkal kezdték el szervezni a Macedón napokat Budapesten, bemutatva a kultúrájuk legjavát jazz koncertekkel, filmvetítésekkel, könyvbemutatókkal.
Az idei programsorozatot a Covid-19 egyetlen estté redukálta, de a jövőben folytatni szeretnék a művészeik bemutatását. Az est mellé a Macedón Lektorátus a meghívott szerzőktől Czinege-Panzova Annamária fordításában válogatást jelentet meg, szintén Visszaszámlálás címmel, ami a helyszínen ingyenesen megszerezhető. | |||
(Címlapképünkön: Petar Andonovszki)
