Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 1996. június 13-i számában jelent meg.
1935 márciusában az akkor már híres holland művelődéstörténész, Johan Huizinga Brüsszelben arról beszélt, hogy korának "elmúlás-hangulata" nem előzmények nélküli. Mélyebb problémáról, az európai kultúra kríziséről van szó, fejtegette. Ebből az előadásból keletkezett néhány hónap múlva A holnap árnyékában című műve. Huizinga "klinikai szemlélődés"-nek nevezte munkáját, amelyben, szándéka szerint, Európa "kulturális bajainak a diagnózisát" kívánta megállapítani.
Huizinga a kor egyik divatos felfogásával szemben úgy véli, hogy a fő ok nem a tudományos gondolkodás válsága. Igaz, a XVIII. és a XIX. század tudományos fejlődése azt sugallta, hogy a természettudományok törvényeivel minden megismerhető és megmagyarázható, s ez a hit a XX. századra valóban szertefoszlott. A létezés, a társadalom s az emberi lélek történései sokkal differenciáltabbak annál, hogy kizárólagosan racionális megközelítéssel megfoghatók lennének. "A tudomány, úgy látszik, elérkezett gondolkodó képességünk határaihoz" – fejtegeti Huizinga. A tudományok e krízisét azonban végső soron természetesnek tartja: "A tiszta gondolkodás válságában emberi butaságnak vagy szellemi ostobaságnak nincsen része – írja a szerző. –Magának a megismerés eszközének finomulása és a megismerés akaratának elmélyülése okozta itt a krízist."
Az alapbaj, véli, nem itt, hanem a közgondolkodás riasztó beszűkülésében, egyszerűsödésében keresendő.
A fejlett civilizáció elsorvasztja az egyéni gondolkodást - mondja Huizinga -, a felgyorsult életritmus következtében nincs mód az árnyalt értelmezésre, az elmélyülésre. Hiába a rengeteg információ, ha "a feldolgozatlan tudás gátolja az ítéletet és a bölcsesség útjában áll". Az átlagember számára a világról alkotott véleményt a tömegkommunikáció szállítja (e tényt s ennek következményeit a húszas-harmincas évek gondolkodói mérték föl először). Mindezek következtében gyengül a kritikai érzék, s - ahogyan Halász Gábor, Huizinga egyik legérzékenyebb magyarországi értelmezője 1943-ban írta - "az önálló értelmi erőfeszítés helyét a tömegjárványszerű vitalizmus" és az antiracionalizmus foglalja el, "kollektív mítoszokban kényelmesedik el az elme, az élet egységes kultuszában laposodik el a bölcselet". Az egységes kultusz pedig önmagán kívül semmi mást nem tűr. "Ehhez már csak egy a priorit kell szerkeszteni - jegyzi meg Huizinga -, mely az államot mint egyenértékű objektumot önállóan állítja az igaznak és a jónak alapfogalma mellé."
Az ilyen kultúrák sorsa menthetetlenül a gyermekdedség, a puerilizmus. Huizinga találó kifejezése az olyan közösségre vonatkozik, amelyik ahelyett, "hogy az ifjakat férfiakká nevelné, saját viselkedését az ifjakéhoz idomítja". "Utaljunk csak mellesleg a díszszemléknek és lépésben-futásnak arra a szellemére, mely mesterré lett a világban - írja. - Százezreket mozgósítanak. Semmilyen térség nem elég nagy, sorban és vigyázzban áll egy egész nemzet, mint az ólomkatonák. Szuggesztív hatása alól még az idegen szemlélő sem vonhatja ki magát. Nagyságnak látszik - hatalomnak. Pedig gyerekesség. Egy üres forma."
A puerelizmus
legjellemzőbb jegyét Huizinga a hősök és a hősiesség kultuszában látja. Minden korszak megteremti a maga héroszait - ám ha egy közösség már-már vallásos rajongással fordul a bennük megtestesülő ideák felé, ott előbb-utóbb egy olyan társadalmi méretű játék kezdődik, amelyben a hősök (az igazak, a bátrak) mi vagyunk, míg a hazugok, az alattomosak - az ők - mindig a mások.
Huizinga műve az akkori, hasonló tematikájú írások sorából annyiban kilóg, hogy igyekszik nem dramatizálni a válságot. Számol azzal a tapasztalattal, hogy minden történelmi periódus embere a saját jelenét kétségbeejtőnek, zavarosnak és átmenetinek érzi, s rendszerint a múltba vagy a jövőbe helyezi az aranykort. Ám nem voltak illúziói. Noha legvégső következtetése - a gyógyulás érdekében meg kell tisztulniuk az emberi lelkeknek - megmosolyogtatón naiv, azt pontosan látta: az ember rendkívül nehezen viseli el a kételyt, a többértelműséget, azt, hogy a világban egyszerre többféle igazság van jelen. A legtöbben bizonyosságra vágynak, mert ettől remélik harmónia- és biztonságérzetüket. Ezért van az, hogy oly sokan hallgatnak azokra a prófétákra, akik "egyedüli igazságnak" álcázott demagóg ostobaságokat hirdetnek. "A tömeg nagyszerűen érzi magát egy félig önkéntes kábulat állapotában - írja. - Ez az állapot azonban minden pillanatban rendkívül veszedelmessé válhat." Ne tévesszen meg senkit, hogy Huizinga állításai manapság közhelyesnek tűnnek; ez inkább annak a lehangoló kiszámíthatóságát mutatja, amit, legtöbbször patetikus felhanggal, európai civilizációnak szokás nevezni.
Windsor kiadó, 203 oldal.
Az Ásatás korábbi részeit itt találja:
