Kedves Olvasónk!
A Sorköz új, Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Mi egyáltalán az a világirodalom? Kezdhetnénk az örök dilemma újabb meddő fejtegetését, de ezt hagyjuk inkább. Hiszen már magát az irodalmat sem igen lehet megfelelően definiálni, olyan, mint az idő, kérdezik, nem tudom, nem kérdezik, tudom, vagy hogy is van ez. Nyilván a nem irodalmárok, sőt, nem bölcsész-érzelműek ettől kapnak agyérgörcsöt, és legott értelmetlenséget kiáltanak (tanszékeket zárnak be, óraszámot csökkentenek etc.), pedig, ha valaminek értelme van, az éppen ez. Mindenesetre van valami, ami évezredek óta változatlan nagyrészt, egyfajta motiváció, hogy az érzéseknek és gondolatoknak nyelvi eszközökkel keressen az ember megfelelő formát, s ha ez még valamilyen úton-módon leírásra is kerül, azt nevezhetjük kábé irodalomnak. Az efféle szövegkísérletek szerteágazó, széttartó, formátlan és uniformizálhatatlan fantom-tömegét meg az egyszerűség kedvéért a „világ” jelzővel látjuk el. Elvileg Goethe copyrightja, és szép is hinni ebben, bár racionálisan ráközelítve aligha a Mester találmánya a spanyolviasz. Ha már, akkor a viasz találmánya a Mester.
Normális időkben egy nyári világirodalmi különszám, ha nem is strandolvasmány szokott lenni, de mondjuk egy laza, színes, szeleburdi egyveleg. Pláne, ha vezérfonál sincs kijelölve számra (hogy mondjuk 16. századi moldáv költészet, vagy kortárs perui dráma). Egyszerűen csak világirodalom, oszt bumm bele.
De milyenek azok a normális idők? Milyenek voltak, ha voltak? És mióta nincs normalitás? A Covid-után-közben, egy retrográd és épp ezért rettenetes (ámbár korántsem biztos, hogy ugyanakkor nem a jövőbe mutató) háború feledik évében, a gazdasági válság mélyén, kiszáradt folyók és tavak partján ülve beszélhetünk-e normalitásról? Vagy épp itt és most lenne muszáj ragaszkodni ehhez a képzethez?
Az Alföld nyári összeállítása kétélű taktikával dolgozik, egyfelől belemegy a jelenkori világproblémák mélyébe, másfelől el is távolít tőlük valamilyen módon. Hiszen a világirodalom – megint csak, azt előfeltételezve, hogy van ilyen – sok egyéb mellett és előtt épp a tágasságról szól. Az emberi kultúra, egyáltalán, az emberi létezés tágasságának megtapasztalásáról, amire más formában aligha nyílik hasonlóan kézenfekvő módon lehetőség. És ezzel az Alföld is nagyon szépen él, ráadásul okosan is, de nem tolakvóan. Az például, hogy a lapszám kezdetén az ukrán Szerhij Zsadan illetve az orosz Dmitrij Danyilov versei állnak, magáért beszél. „Szása csendes alkoholista, ezoterikus, költő. / Az egész nyarat a városban töltötte. / Amikor elkezdődtek a bombázások, meglepődött, / híreket kezdett nézni, aztán abbahagyta.” Így az előbbi (Nagy Tamás magyar hangján), míg az utóbbi ehhez – itt és most, a debreceni lapban – azt teszi hozzá, hogy „A repülés teljesen lehetetlenné vált / Az elefántok vészesen felhalmozódtak / Peking és Jekatyerinburg / és Új-Delhi peremén / És egy meglepően agresszív / Háromfejű kisfiú / áll az ENSZ szószékén / És dühös beszédet mond”.
Mindezek után néhány oldallal (rendben, jó néhány oldallal) azt olvasni egy ismeretlen szerzőtől a 10. századból, A burnanburhi csata című elbeszélő költeményben, hogy tudniillik: „Maguk mögött hullákat hagytak, hogy élvezze / a kormos-köntösű fekete holló, / a görbe csőrű, a hamuszín köpenyeges, / a fehér-farú sasmadár, hogy dögevés legyen, / a falánk harc-sólyom is, / az erdőn lakó szürke farkas is.” Egyszóval mindez elég erős, habár nem túl bíztató keretbe helyezi az elmúlt uszkve ezer év emberi viszonyait. (A mű mellé Tóth Bálint Péter fordító remek kommentárt is írt, ami a verssel együtt erősen ajánlott.)
De ne legyünk már ennyire pesszimisták, olvassuk inkább Keats verseit (ezek a romantikus költők még tudtak élni, és ha már itt tartunk, halni is!), itt épp Péti Miklós remek fordításában és kommentárjaival: „Új szárnyat adjatok, s ha tűzbe vesztem, / szálljak, legyek főnix, fékezhetetlen.” Hát nem igaza van? Francnak kell ez a nagy 21. századi búskomorság, kapja be a világ, inkább legyünk főnixek!
Egy efféle lapszám tartalomjegyzékét felsorolni felesleges lenne, van benne minden, vers, novella, dráma, tanulmány, esszé, kritika – és még nagyszerű grafikák is Végh Katától. Az elméleti szekcióból hasraütésszerűen azt mondanám, hogy Németh Zoltán (Transzkulturalizmus és ubikvitás), Goretity József (Végre, KareNYina!), vagy Pusztai Gábor (Jókai Hollandiában) írásaiért már önmagában simán megéri leszámolni azt a nem túl vaskos 900 forintot az újságosnak. És akkor még a Szemle rovat jó 40 oldalnyi recenziós anyagába bele sem kezdtem! De aki csak teheti, kezdjen bele, amíg még kitart a nyár.
Az Olvasni muszáj előző részei pedig alább olvashatóak:
