Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 1996. december 19-i számában jelent meg.
A mai ember gondolkodási és nyelvi kategóriái szerint az Újszövetség egyik központi állítása, az Ige testté lett, legalább olyan értelmetlen, mint a címünkben szereplő mondat ("És az alma naranccsá lett"). Northrop Frye - akit az angolszász irodalomkritika egyik legnagyobb huszadik századi művelőjeként tartanak számon, és akit kevés számú magyarországi ismerője egymás között csak "az öreg Frye"-nak becéz - páratlanul eredeti és nagyszabású vállalkozás keretei között igyekszik valamelyest eloszlatni a jogos értetlenkedést.
A majd négyszáz oldalas mű a maga egységében is olyan sokrétű és szerteágazó, hogy ismertetés és kedvcsinálás végett emeljünk ki valami nagyon jellemzőt. A "naranccsá lett alma" képével a szerző tréfásan a metaforikus gondolkodást illusztrálja, amelyet a Bibliára nézve meghatározó jelentőségűnek tart.
A metafora
a költészet sajátja, a költészet pedig az emberi nyelvhasználat legősibb formája. Ez az ősi, költői nyelv messzemenőkig konkrét, az absztrakt fogalmakat nem ismeri. A metafora lényege, hogy a logika szabályait felrúgva azt mondja, ez azonos azzal (az alma narancs!), tehát hogy "két dolog azonos, mégis megmarad két dolognak, ami abszurdum".
A kereszténység szerint a hit dolgai meghaladják az értelmet, s ezt Frye azzal erősíti meg, hogy a kereszténység hagyományos és központi tantételeit csak metaforákkal lehet kifejezni (Krisztus isten és ember, a bor és a kenyér azonos a testtel és a vérrel stb.). A keresztény teológia és dogmatika már az emberi nyelvhasználat Frye által másodiknak definiált szakaszában, az absztrakt, fogalmi gondolkodás kialakulásával jelent meg, ekkor kezdték el magyarázni, racionalizálni a Biblia metaforikus kifejezéseit. "Csakhogy ezek a magyarázatok - írja - intellektuális halandóságtól bűzlenek, és hamar elveszítik érvényüket, a metaforák azonban újból felbukkannak, és hajthatatlanabbak, mint valaha."
Frye az első "laikus", aki nem teológiai és dogmatikai alapokon, hanem a szövegből kiindulva, irodalmi elemzéssel kísérel meg egységet teremteni az Írás szövevényében; a kísérlet, meg kell hagyni, zseniális.
A Biblia ugyan nagy összevisszaságnak tűnik - jegyzi meg -, viszont nemcsak hogy tele van hajthatatlanul visszatérő, konkrét képekkel (metaforák), van eleje és vége is: azaz nyomára lelhetünk egy átfogó (mitikus) szerkezetnek. Tehát e két irodalmi alakzat, a mítosz és a metafora segítségével építi föl Northrop Frye képzeletgazdag, intuitív rendszerét.
A mítosz
szó a közgondolkodásban még ma is szinte egyenlő a mesével, azzal, ami "nem egészen igaz", ami nem felel meg az egyre definiálhatatlanabb objektivitás kritériumainak. Frye ezzel szemben irodalmi összefüggésbe helyezi: számára a müthoszt, a cselekményt jelenti, még általánosabban a szavak egymásba rendezését; szűkebb értelemben pedig azokat a különösen jelentős történeteket, amelyek "azt mondják el a társadalomnak, hogy mit fontos tudnia például isteneiről, történelméről, törvényeiről vagy osztálytagozódásáról. (...) Ilyen értelemben a mítosz éppen az ellenkezője a nem egészen igaznak, azt jelenti, hogy különösen fontos és jelentőségteljes." (Szerzőnk - amiképp The Anatomy of Criticism című művében is - finoman, de egyértelműen elhatárolja magát a mitológia mind jungiánus, mind freudista megközelítésétől. Az irodalomkritikusnak sem az archetípus, sem a mítosz magyarázatához nincsen szüksége sem a kollektív tudattalanra, sem a szexuális jellegű álmokra, de még természeti jelenségekre sem, amelyek azt "okozhatták". "Az emberek azért gyártanak özönvíz-mítoszokat, mert kollektív tudattalanjuk van, amely arra készteti őket, hogy özönvíz-mítoszokat fabrikáljanak: az ópium azért altatja el az embereket, mondja Moliere orvosa, mert altató hatása van" - élcelődik. Számára a mitológia "nem közvetlen válasz a természeti környezetre, hanem része a képzelet teremtette elszigetelésnek, amely elválaszt bennünket ettől a környezettől".)
Amiképpen a metafora sem vethető alá racionális vagy logikai igazságkritériumoknak, akképpen a mítosz sem vethető alá a történelem külsődleges igazságkritériumainak.
Noha egészében véve nem nevezhető költeménynek, a bibliai mitológia közelebb áll a költészethez, mint a történelemhez abban az értelemben, hogy történetei nem korlátozódnak egyedi eseményekre, hanem az egyetemességet fejezik ki egy eseményben, "az eseménynek azt az oldalát, amely az adott eseményt a mindig történő dolgok példájává teszi".
A Bibliát mintha elsősorban nem az érdekelné, amit mi történelemnek nevezünk - az emberi kegyetlenség és ostobaság következményeinek szomorú egymásutánja -, hanem az úgynevezett Heilsgeschichte, szent történelem, Isten világban végbevitt tetteinek története (melyeket Pál apostol szerint az "érzéki ember" meg nem foghat, "mivelhogy lelkiképpen ítéltetnek meg" - lelkiképpen, azaz spirituálisan, ami Frye számára egyenlő azzal, hogy metaforikus, illetve mitikus gondolkodásmód szerint). Ezt támasztja alá a Biblia tipologikus szerkezete is: az Ószövetség mintái, vagyis típusai megismétlődnek az Újszövetségben, s az újszövetségi események bibliai indoklása kizárólag az, hogy előképe (típusa) szerepel az Ószövetségben. Az események tehát nem ok-okozati alapon kapcsolódnak, illetve mozognak az időben, hanem a hit és a remény alapján: a tipológia Isten művészete, ő játszik ekképpen az eseményekkel, melyek szép szimmetriában rendeződnek el. A tipologikus világlátás szerint a történelemnek van értelme és célja; hisszük, hogy "előbb-utóbb történik majd valami, ami megvilágítja ezt az értelmet vagy célt, és így antitípusa lesz mindannak, ami korábban történt".
Az épület
váza tehát a tipológia adta szimmetria, s ezt a vázat egy számos formában ismétlődő, egyre gazdagodó és kiteljesedő minta tölti ki: az U alakú elbeszélő szerkezet. Ez a bibliai elbeszélés egyetemes vonása: a hanyatlást felemelkedés követi; a romlásra, rabságra következik a bűnbánat és a szabadulás. Voltaképp az egész Biblia egy ilyen U alakú történet: az ember a Genezis elején elveszíti az élet fáját és vizét, és a Jelenések Könyve végén visszanyeri őket. Ez a mozgás közben számtalanszor ismétlődik, de a középpont, amelybe valamennyi U alak összesűrűsödik, Krisztus leereszkedése és felemelkedése, azaz testet öltése, halála és feltámadása, egyben az ősi szabadulásmítosz, az Exodus tökéletes, beteljesedett tükörképe. Valamennyi U alakú történet természetesen metaforikusan összekapcsolódik, de maguk a metaforák mint statikus képek is rendszert, ráadásul erőteljes középponttal rendelkező rendszert alkotnak, "egyetlen metafora-halmazzá fagynak össze". Úgy mondhatnánk, a mítosz adja az épület vonalát, dinamikáját, a metafora pedig az anyag maga, a színek és a formák, amelyből az egész felépült.
Frye rendszerlátó, illetve láttató zsenialitása zavaróan disszonáns a posztstrukturalista előítéletek által befolyásolt irodalmi közéletben: az éppen divatos magabiztosságokon hetykén túllépve nem átall a Biblia kapcsán a jelenlét metafizikájáról és az írotthoz képest az élőszó elsőbbségéről beszélni; sőt végső soron, ha kissé rejtélyesen is, a Logosz teljességéről, amely köré az egész metafora-univerzum szerveződik. Ugyanakkor, akárhogy vesszük is, strukturalista alapokon közelít az Íráshoz, vagyis elsősorban nyelvi szerkezetét vizsgálja, gyakran hangsúlyozva, hogy a Biblia egyfajta kettős tükör, melyben egyik
Testamentum
a másikat tükrözi, de a külvilágot egyik sem. Igyekszik, mint írja, nem alárendelni a szavakat nem nyelvi "valóságok"-nak, ám ennek ellenére - igen óvatosan, udvariasan és nehezen rajtakaphatón - mégiscsak túlmutat a nyelven. Máskülönben miről beszél, amikor azt mondja, hogy Jézus a miénktől egészen eltérő világot idéz fel többször is; parancsolatai az életben követhetetlenek, de nem is közvetlen, gyakorlati útmutatások, hanem a létnek más rendjéről alkotott látomás elemei, s ez a látomás utat mutat a gyakorlatban?
Frye-t gondolkodásának ezek a rejtett ellentmondásai teszik izgalmassá, rajtakapni viszont nem olyan könnyű. Kötözködésképpen annyit még hadd tegyünk hozzá, hogy talán kissé túlzásba viszi a Biblia antireferenciális jellegének hangoztatását. Már-már olyan érzése támad az embernek, mintha az (amúgy meglehetősen agresszív) amerikai keresztény fundamentalistáknak oda-odapörkölve saját családi öröksége ellen is hadakozna (metodista szülők gyermeke, maga is metodista lelkész). Annyiszor előhozza, hogy mit nem kell szó szerint érteni, hogy az olvasó aligha nyugtázza az érme másik oldalát, nevezetesen, hogy közben azért arra is figyelmeztet: "legalább ilyen kockázatos dolog megszabni a `hihetőség` kritériumait, hiszen senki sem tudja, hogy mi lehetséges, pontosabban, hogy mi nem lehetséges". (Még jó, hogy ezt a megjegyzést azért odabiggyeszti felettébb humoros gondolatmenetéhez, miszerint az az Isten, aki szándékosan elhitet velünk egy olyan hihetetlen eseménysort, mint Jónás története, "soha nem testesülhetett volna meg Jézusban, mert túlságosan ostoba lett volna, és nem értette volna meg a példázatokat".) Műve továbbá bővelkedik egyesek számára talán felháborító, mások számára talán mulatságos eretnekségekben; ezekhez azért nem árt némiképp kritikusan viszonyulni, mert mint minden szintézisteremtő, olykor beleesik abba a hibába, hogy adatait idomítja rendszeréhez, és nem fordítva. Az ószövetségi Saulban például mindenképpen tragikus hőst szeretne látni, ennélfogva az isteni természetet, aki kiszúrt ezzel a derék, rendes királlyal, rosszindulattal ruházza föl. Ez már olyannyira ellene megy mindannak, amit erről
a hagyomány
(melyre mellesleg ő is olykor hivatkozik) valaha is tartott, hogy legalább meg kellene indokolni a nyegle föltevést.
Ezek azonban kicsiségek ahhoz képest, amit Frye e könyvében tesz. Sikeresen romba dönti azt a vélekedést, miszerint a Biblia mítosz, azaz "nem egészen igaz", s ezért nincs vele dolgunk. Túlléptet azon az udvarias sznobizmuson is, hogy "ismerni kell, hisz az európai irodalom érthetetlen nélküle". Felszabadítja az Írást a modern leíró nyelv kívánalmai alól, mondván, Isten nem annyira halott, mint amennyire az a nyelv, amelynek szólnia kellene róla. Mindez természetesen fenyegető, de legalábbis felkavaró azok számára, akik létkérdéssé teszik a Biblia tudományos pontosságát. Ám szemlélete azok számára is szelíd kihívást jelent, akik a Bibliát és a hozzá kapcsolódó hagyományt csupán a hatalom szimbólumaként és annak megnyilvánulásaként képesek elgondolni. Van dolgunk az Írással, csak másképp, mint gondoltuk. Ha a Biblia nyelve közel áll a költőihez, akkor igazsága olyanfajta igazság, amely nem foglya - Paul Ricoeur megfogalmazásában - a megfeleltetés, valamint az igazolás és a cáfolat kritériumainak, hanem megnyilvánul, azaz megmutatja magát. Ez a megmutatkozás - a Frye által felidézett hagyomány szerint - önálló beszédmódot teremt magának, amit kérügmának, azaz ",meghirdetés"-nek szoktak nevezni. Ez a fajta beszéd - a hagyomány szerint "az Isten retorikája" - egybekapcsolja a költői vagy metaforikus nyelvet az egzisztenciális kifejezésmóddal: azaz megszólít. Szükségtelen a Biblia racionalizálása és mitológiátlanítása (Bultmann), hisz e megszólításnak éppenséggel a mítosz mint hordozó ad "különös és kísérteties" erőt. Ettől kellemetlen és izgalmas egyben.
Európa, 1996, 431 oldal.
Az Ásatás korábbi részeit itt olvashatja:
