A február 1-jén éjjel nyilvánosságra hozott új Nemzeti Alaptantervet (Nat) szűk egy hét alatt is számos kritika érte; a leghevesebb bírálatok célpontja Wass Albert (1908-1998) beemelése az irodalomtanításba. Wass pályafutásának megítélése mind a politikai bal-, mind a jobboldalon egységes, ám a két értékelés szöges ellentétben (fasiszta és hungarista eszmékért lelkesedő antiszemita vs. a románok és a magyar kommunisták által a magyar származása és erdélyi magyar öntudata miatt meghurcolt áldozat) áll egymással.
Újkeletű kultuszát már a kilencvenes évek legelején éleszteni kezdték a romániai magyarok egyes köreiben, és ez a rehabilitációs szándék igen gyorsan megjelent Magyarországon is, hogy aztán a két törekvés kölcsönösen erősítse egymást (a nagy klasszikusoknak kijáró életműsorozat kiadása, 1993. augusztus 20-án megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, stb.). A hol erősebb, hol visszafogottabb magyar állami támogatással kibontakozó Wass-reneszánsz az ezredforduló után erősödött: 2003-ban posztumusz alternatív Kossuth díjat kapott, 2005-ben a Nagy Könyv elnevezésű hazai felmérésben a közönségszavazatok alapján két regénye is bekerült az 50 legjobb magyar könyv közé, és hamarosan az általános iskolai szöveggyűjteményekben is megjelentek gyerekversei.
A személyét övező vita (amelyben a Wass szélsőjobboldali életútját bizonyító érvek azért jóval meggyőzőbbek a "szerencsétlen üldözött"-álláspont mellett felhozottaknál) következtében irodalmi munkásságának a megítélése (írófejedelem vs. véres dilettáns) is a politikai-ideológiai szembenállás függvényévé vált. A Wass-szobrok állításának évezred eleji hullámakor egy erdélyi irodalomtörténész, Bíró Béla írt a Magyar Narancsba kitűnő elemzést magáról a 90-es évek utáni Wass-jelenségről és Wass Albert írói munkásságáról. Az alábbiakban ebből közlünk részleteket (a cikk teljes terjedelmében itt olvasható).
*
Bíró Béla: Wass-kori romantika
(...) Wass Albert soha nem is tehetett volna szert arra a népszerűségre, melyre szert tett, ha az állítólagos háborús bűnök miatt "elítélt", de az amerikai hatóságok által "felmentett" magyar gróf nimbuszát a tiltott gyümölcs ízlelésének mámora nem teremti meg. A Wass Albertre vonatkozó diskurzus olyan hívószavakra épül, melyek a diktatúra éveiben a rendszerrel szembeni lelki ellenállást éltették. A "románok rosszhiszeműsége", az "amerikaiak elfogulatlan korrektsége", a "magyar hatalom minden jobboldali törekvést szélsőjobboldalinak bélyegző igyekezete", a "hontalanság misztériuma" kitűnően alkalmas arra, hogy Wass "tragikus sorsában" jelképesen a magyar sors példáját láttassák, s művei köré különös, azok sejtelmes hangulatával jól harmonizáló aurát varázsoljanak.
(...) Az igazi kérdés tehát az, hogy Wass Albert akkora író-e, mint amekkorává a Kráter Műhely, az erdélyi Mentor Kiadó és társaik – gyakorta magyar állami pénzen – növesztették? Ha valóban nagy író, ebben a minőségében politikai nézetei dacára is szobrot emelhetnénk neki akár, szemben a politikussal, akinek ideológiai elkötelezettsége nem tehető zárójelbe, hiszen politikusi mivoltának lényegéhez tartozik.
Csakhogy a dolog ennél mégiscsak bonyolultabb. A szoborállítás az esetek túlnyomó többségében nem kulturális, hanem politikai gesztus. A szobrokat nem az olvasók szokták emelni, hanem a politikusok. Az olvasók olvasnak, jó, rossz és még rosszabb irodalmat, attól függően, hogy ízlésüket mely társadalmi csoportok, intézmények, egyéni adottságok irányítják. A szoborba öntött író, tudós, nemzeti hős személyisége azonban manapság pusztán és ismét ürügy arra, hogy a különböző politikai irányzatok önmagukat megörökítsék.
Wass írói pályája látszatra rendkívül sikeresen indul. Farkasverem című regényéért, melynek valóban vannak írói vénára valló részletei, megkapta a kor leghíresebb irodalmi díját, a Baumgartent. A regény a Mezőség kallódó alakok, különcök, lecsúszott arisztokraták által benépesített, pusztuló világát valóban erőteljes ecsetvonásokkal ábrázolja. Igaz, már ebben a regényben elvesz a részletekben, szemmel láthatóan nem képes koherens (lélektani és társadalmi vonatkozásban is hiteles) regényvilágot kialakítani. Szemléletbeli korlátai is erőteljesen érvényesülnek. Az öreg grófot, aki az almafáját kivágó román parasztot annak házánál felpofozza, a regény narrátora egyértelmű rokonszenvvel ábrázolja, azt a benyomást keltve, hogy a román hatalom az önbíráskodást (abban az épületben, mely korábban a gróf felségterülete volt) méltánytalanul szankcionálja. S a regény utolsó mondatai is arra utalnak, hogy a Mezőség minden bajának (beleértve a hősök "kálváriáját" is) voltaképpeni forrása a román hatalom.
A Farkasverem alakjainak még realisztikus kavalkádját a későbbiekben egyre inkább egyfajta mitikus realizmus váltja fel. A szerző nagy sikerű "remekművének", A funtineli boszorkánynak a története már a népmese, a betyárromantika és a kultúrkritika határterületére vezet. A szépséges erdei boszorkány romantikus történetét az erdélyi havasok világába behatoló vasút rajza foglalja keretbe. Akárcsak a Farkasverem esetében, itt is a regény által csupán sugalmazott idegen világ, az emberellenes civilizáció az a háttér, melynek az értelmezés alapjául kellene szolgálnia. Wass azonban ennek a háttérnek a mélyebb ábrázolásával nem vesződik. Olvasójára bízza, hogy az üresen hagyott tereket laza narrátori sugalmazások nyomán – de mintegy tetszése szerint – saját frusztrációival, sérelmeivel, elfogultságaival bútorozza be. Azt sem tudjuk meg, hogy a szépséges fiatalasszonyt a bosszú gyöngéd démonává változtató bűntény (az egyetlen gyerek elrablása) hogyan is zajlott tulajdonképpen? Ki volt az apa, hogyan hullt szét a család, kinek, miért van szüksége az ő gyerekére, és miért épp az övére? Ezek Wass regényvilágában értelmetlen kérdések. Elég annyit tudnunk, hogy a gyereket magasabb megbízásból egy román pásztor rabolja el. A gyerek úri környezetben, idegenek közt nevelkedik fel. Hogy az anya miért nem próbál a gyerek nyomára jutni és miért nem próbálja visszaszerezni? Szintén olyan kérdések, melyekre hiába keresnénk választ. Ezek a kérdések ugyanis visszavezetnének a társadalomba. A boszorkány igazi felségterülete azonban a vadon. Képességei szemmel láthatóan a vadon úttalan rengetegeiben tudnak csak kibontakozni.
A bosszúromantikusan sejtelmes
útjait a mintaszerző vonzóbbnak tartja az igazságszolgáltatás labirintusában való prózai bolyongásoknál. A társadalomban egyébként sincs igazság, azt szőröstül-bőröstül idegenek uralják (függetlenül attól, hogy a havas milyen impérium alá tartozik). Az olvasó ezek után mély belső átéléssel szegődik a hősnő nyomába és kíséri végig úttalan erdőségeken, tisztásokon, sziklacsúcsokon, erdei barlangokon át vezető boszorkányos bosszúútjain. Sőt, egy idő után maga az olvasó vedlik át szépséges boszorkánnyá, hogy képzeletét zabolátlanul szabadjára engedve, maga is önfeledten gyakorolhassa annak paranormális képességeit. A gondolatolvasás mágiájára alapozva segítsen a rászorulókon vagy átkával semmisítse meg a vétkezőket. (Úgy tűnik - merthogy ebben a vonatkozásban is pusztán derengenek a dolgok, a tényeket aranyfüstként csillámló epikai homály lengi körül –, egy ilyen átoknak esik áldozatul saját, vonaton utazó s időközben felserdült kisfia is.) A boszorkány sorsa az, s ezen a sorson misztikus képességei révén sem kerekedhet felül, hogy a csókjával kitüntetett férfiaknak (ez is a férfivilágot büntető kozmikus bosszú szerves tartozéka) pusztulniuk kell. A havasi pásztor- és betyárvilág díszpéldányai úgy hullnak körülötte, mint ősszel a legyek.
A havas román férfihősei, rablásból, gyilkolásból élő számkivetettek jobbára rokonszenvesek (s ez a rokonszenv őszinte, Wass narrátora szereti az egyszerű román embert, igaz, egy apró feltétellel: meg kell maradnia "egyszerűnek"), a havasok világában csak elvétve bukkan fel egy gusztustalan és minden mélyebb ok nélkül ellenszenves zsidó, illetve egy, a sátán földre szálltan bigott alteregóját megtestesítő román pópa. Az utóbbi temploma híveinek a keresztény boszorkány iránti háláját teljesen megalapozatlan, de elvadultan gyilkos indulatokká vál-toztatja. Természetesen a hívek is románok. Csak a boszorkánynak nincs nemzetisége. Ő ugyanis (ebben rejlik az elavult stílromantika való világian posztmodern aspektusa) maga a regény eredendően magyar olvasója. Wass Albert megdöbbentő hozzáértéssel játszik az olvasó zsigerein. Tökéletesen ismeri a közösségi léleknek azokat az allergikus pontjait, melyeknek érintésére a rejtett frusztrációk, sérelmek, elfojtott indulatok felfakaszthatók.
De hogy egyébként mi a regény célzata, mit jelképez maga a boszorkány, és minek a metaforája a boszorkánysors, arra az olvasó aligha találhat értelmes választ. A civilizáció elutasítása és az elveszített otthon nosztalgiája ugyanis (ez utóbbiak talán pályázhatnának valamiféle értelem státusára is) semmiféle mélyebb kapcsolatban nem állnak a boszorkányi képességekkel.
A regény pikareszkre emlékeztető narratív technikája nem vezet sehová, az epizódok sora vég nélkül szaporítható. Az olvasást anélkül hagyhatnók abba, hogy különösebb veszteség érne bennünket, s anélkül folytathatjuk, hogy a folytatásnak különösebb következményei lennének. Az egzotikus havasi világ ábrázolása – ha az olvasó lemond arról, hogy a történetben mélyebb (vagy egyáltalán valamilyen) értelmet keressen – lenyűgözheti az olvasót. De ha nem éri be a puszta egzotikummal és sejtelmességgel, előbb-utóbb rá kell ébrednie, hogy a regény leginkább Karinthy híres paródiájával jellemezhető: nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető. Ha bizonyos vonatkozásokban nehezen is!
Mert az olvasó azt sem igen fejtheti meg, ki az, aki mindezt neki elmeséli, kinek a nézőpontjából és miért meséli el? Pusztán azért, mert "megtörtént"? Vagy pusztán azért, mert "elmúlt"? Az első hipotézis való világi elvárásokkal nem igen tartható fenn. A magyarázat inkább az utóbbi feltevésben keresendő. Legalábbis a befejezés tanúsága szerint.
"Mindezek az idők elteltek már régen. Ma már senkit sem érdekel, hogy élt-e valaha boszorkány a Funtinelen vagy nem, s hogy ennek vagy annak a korhadó fakeresztnek itt vagy amott mi a története. Ma vonatok dübörgése tölti meg a Maros-völgyét, s fűrésztelepek szirénája sivít bele az erdők csöndjébe, s ha valaki siető útján, egyik irtástól a másikig menve, áthalad egy-egy olyan eldugott tisztáson, a régi faházak dőlt romjait látva, nem ér rá gondolkodni azon, hogy ki is élhetett valamikor abban a házban. Régi életek sok furcsa titkát belepte már a moha, mint ahogy belepte ösvényeit is régen, melyeken hajdan emberek jártak ismeretlen célok után, s melyek ma már nem vezetnek sehova.
Legyen ez a könyv tisztességadás, ácsolt fakereszt az emberi vadonban, múló emléke hajdani időknek."
De ha ilyen a legsikeresebb "remekmű", nem nehéz elképzelni, milyenek lehetnek a kevésbé sikeresek.
Reménykedni sajnos hiábavaló. Nem jobbak. Legfennebb beszédesebbek.
Egyik erdélyi rajongója Wass Albert világának főbb jellemzőit – a mester életművét úgymond "román szemmel" is szemügyre véve – imigyen jelöli meg: "Az egyik a bécsi döntés utáni észak-erdélyi történések leírása, a 'magyar világ' örömeinek ábrázolása. A másik a román betelepítések fonákságainak és magyarokra gyakorolt hátrányos következményeinek az elemzése beszédes életképekkel. Erre tehát joggal érzékenyek a románok."
Van azonban valami, amit ma már maguk a románok is úgymond Wass Alberthez hasonlatosan látnak, s ez: "a román gyarlóság. Az a bizánci harácsolás, korrumpáltság, igénytelenség, lustaság, jellemtelenség, köpönyegforgatás, szószegés, tolvajlás (hosszú a sor), ami tönkretette Erdélyt és tönkretette egész Romániát. Wass Albertnél ez visszatérő téma. Ő 60-70 évvel ezelőtt élt benne. De ma is ez van körülöttünk."
Magyarán a Farkasveremtől a Hagyaték álmisztikus látomásáig mi sem változott, Wass Albert hű maradt önnön kezdeteihez: az erdélyi magyarság minden baja és bánata továbbra is a "román (vagy általánosabban fogalmazva az idegen) gyarlóságra" vezethető vissza. Nem véletlen, hogy széles néptömegek lelkesednek érte, hiszen a valóban sorsvert erdélyi olvasó, ha Wass Albertet olvassa (Adyt parafrazálva), joggal vélheti úgy, hogy bűn és szenny az élet, mi maradtunk csak tiszták, hófehérek. S ez – végül is – felette felemelő érzés.
Igaz, mind kevesebb köze van az irodalomhoz és mind több a politikához.
Valaki azt írta nemrégen, hogy "Wass végül is nem akkora író, hogy megérné megbocsátani neki politikai melléfogásait". Úgy vélem, akkora sincs, hogy megérné emlegetni őket. (...)
(Bíró Béla írása a Magyar Narancs 2004. április 22-i számában jelent meg.)
